Új Szó, 1991. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1991-05-17 / 114. szám, péntek

5 KULTÚRA 1991. MÁJUS 17. SZABADSACklARVANY ES KISZOLGALTATOTTSAG ÜTKÖZŐPONTJÁN MIHAIL BULGAKOV SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁN N

emrégiben látott napvilágot Bulgakov Feljegyzések a mandzsettán című, immár feledésbe merült művének magyar fordítása. A filológiai elemzés kiderítette, hogy a karcolatgyűjtemény a húszas évek elején legalább három változatban került közlésre. Egyes vélekedések szerint vonzereje abban rejlik, hogy talán Bulgakov legsimább, legkevésbé filozofikus prózája. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy az írói élmények megjelenítésével nagyon is előrevetíti önnön írósorsának és alkotói szemléletének viszontagságokkal teli összefonódását. írói pályája indulásának rajzaként született a szóban forgó írásfüzér. A feszültségekkel teľ Kaukázus volt az irodalmi szárnyprcoálgatás kiröppentő fészke, ahová 1920-ban sodródott a Kijevben kitüntetéssel megszerzett orvosi diploma birtokosa, hivatását feladva. Meghökkentő izgalmakat kínál a mai olvasónak az ott ténfergő, írói ambíciókat tápláló lapszerkesztő tífuszos lázálmának megelevenedése. A beteget a nagy írói lehetőség elszalasztásának rémképei gyötrik. Ehhez képest semmiség számára az ápoló jajveszékelése, hogy jönnek az ingusok, akik kirabolják a várost, és az oszétek, akik nemcsak rabolnak, hánem gyilkolnak is. S a lábadozó, firkász álmokat kergető társával együtt ebben a helyzetben nem tud jobbat, mint hogy: „művészeti alosztályt indítunk". íme a hetven év elteltével sem szűnő képtelenség: a kaukázusi gyilkos szenvedélyek fellángolásával szembeni tehetetlenség mint természetes létállapot. De csak látszólag. Mert Bulgakov sorsának teljes tükrében mindez jelzés, hogy a művész egyedüli fegyvere a képtelenséggel szemben a valósággal folytatott, a szatíra, a groteszk, az abszurd és a fantasztikum eszközeivel élő szüntelen játék. Erre utalnak az újraközlésekben mutatkozó többszöri változások. S bebizonyosodott, hogy az emberi sors és a filozófia mélységeit megjáró bulgakovi játék a hataldm számára ugyancsak veszélyes fegyver. Nemsokára a Fehér Gárda című regényének megjelenése (1925) és a Túróin család napjai (1926) című drámájának bemutatója meghozta számára a sikert. De 1930-ban a Sztálinhoz írt nevezetes levelében azt kellett megállapítania, hogy ,,irodalmi munkásságom tíz éve alatt 301 rólam szóló utalást találtam a szovjet sajtóban. Közülük dicsérő volt három, ellenséges-szidalmazó 298". Az író segítséget kért - minthogy nevét ennyire gyűlöletessé tették - színházi-rendezői kinevezéséhez. Sztálin ezúttal Bulgakov számára kedvezően intézkedett. Sőt, a telefonbeszélgetés Sztálin ígéretével végződött, hogy: „Találkoznunk kell, beszélni kívánok önnel." A találkozásra persze sohasem került sor, mint ahogy a főtitkár Bulgakov későbbi leveleire sem válaszolt. Sztálinnak a Bulgakovval szembeni magatartásából nem nehéz kiérezni a megsemmisítés ugyan nem fizikai, de ördögien ravasz módszerét. Állítólag tizenötször tekintette meg a Turbin család napjait, s ilyenkor Bulgakov felől is mindig érdeklődött. A MAGYAR IRODALOM NAGYKÖVETE KAROL WLACHOVSKÝ ÖTVENÉVES Barátság első látásra - ilyen valószínűleg nincsen. A barátság lassú, folyamat gyümölcse, és tSlán ezért is tartósabb, mint az égben kötött, és sok esetben rossz házasságban kimúló szerelmek. Bevallom, nem annyira bölcselkedni akarok, mint inkább némi köntörfalazással kimondani: a barátság, bizonyos értelemben, érdekszövetség is. Mindezt azért bocsátom előre, mert másfél évtizedes barátságom Karol Wlachovskýval, például, érdekszövetségből lett tartós szellemi szövetséggé és barátsággá. 1975-ben katona voltam, és hírét vettem, hogy egy készülő szlovák nyelvű antológiai anyagába fölvette és lefordítatta egyik novellámat. Karol Wlachovský nevét akkor ismertem már, egyik összeállítója és fordítója volt a szlovák világirodalmi folyóiratban megjelent átfogó magyar irodalmi válogatásnak. Négy írót szerepeltetett: Csurka Istvánt, Mándy Ivánt, Mészöly Miklóst és Sánta Ferencet. Mindezt 1972-ben, az irodalmi élet úgynevezett normalizálásának tetőfokán. Ha jól tudom, meg is kapta érte a magáét az ideológiai élet tisztaságára vigyázó szocreál csőszöktől. Karolt 1976-ban ismerhettem meg személyesen, s mivel a Madách Könyvkiadó, amelynek akkor szerkesztője voltam, albérlőként hamarosan a Tatran Könyvkiadó épületébe költözött, azután már szinte naponta találkoztunk. Ezekben az években Karol Wlachovský a magyar próza legaktívabb és legszínvonalasabb fordítója volt már. Hatalmas munkabírással és imponálóan korszerű irodalmi ízléssel gürcölt a modern magyar irodalom szlovákiai megismertetése, menedzselése és elismertetése érdekében. Fordítói munkásságában engem kezdettől fogva két szempont ragadott meg. Az egyik az volt, hogy hátulról visszafelé és a legmélyebb álmából felriasztva is, olvasva ismert mindent, ami érték a 19. és a 20. századi magyar novellisztikában és regényírásban megszületett. A másik: elképesztően gazdag és alkotó módon alkalmazott magyar nyelvi kultúrája, ez utóbbi főként azért, mert azt is tudtam, hogy a magyar nyelvet felnőtt korában sajátította el, tanulta meg - nem középiskolás fokon. S van itt még valami, ami nem is kevés, nem is mellékes, és nem is apróság az irodalmi életben sem. Szívóssága és kitartása, amelynek köszönhetően irodalmi értékek iránt többnyire ellenséges politikai környezetben sikerült „keresztülpasszíroznia" a magyar prózaírás legprogresszívabb és hazájukban sem körülhozsanázott alkotóit. Afféle csöndes, türelmes, rendíthetetlen heroizmussal. Ez, természetesen, nem mindig sikerült neki, nem- is sikerülhetett. Lektoroknak nevezett pártbürokraták siserehada nyüzsgött az egész szlovákiai irodalmi életben, s őket nem azért fizették, hogy értsenek az irodalomhoz. Emlékszem rá, miképpen akadályozták meg, hogy belevágjon Esterházy Péter Teremlési regényének s egy Mészöly- és Nádas-regénynek a fordításába. Ilyenkor Karol visszanyúlt a klasszikusokhoz: Mikszáthoz, Kosztolányihoz, Csáth Gézához. (Gyökerés György felvétele) Karol Wlachovský ezekben a napokban lesz ötvenéves. írónak, fordítónak egyáltalán nem olyan életkor ez, amelyben már számvetésre kényszerülne. Gondoljuk csak el, Hrabal ebben az életkorban indult el írói pályáján. Karol Wlachovský mégis elmondhatja, hogy már most egy gazdag műfordítói életmű áll mögötte. És micsoda névsor! Mándy Iván, Mészöly Miklós, Ottik Géza, Örkény István, Szentkuthy Miklós, hogy csak a kortárs Írókat említsem. Beniak, Lukáč és Smrek óta a magyar irodalom szlovákiai megismertetéséért ő tett a legtöbbet. Nemcsak mint fordító, hanem mint kiadói lektor, majd irodalmi vezető-helyettes és igazgató is. A régi rendszer bukása után ő is más posztra került, mint olyan sokan közülünk. A budapesti Cseh és Szlovák Kultúra Házában, annak igazgatójaként, tömérdek elfoglaltsága közepette sem maradt azonban hűtlen hivatásához. Ha egy szlovák könyvkiadó vagy folyóirat magyar fordítót keres, az ő neve jut elsőként eszébe. Ezért most, születésnapján, kívánom, győzze egészséggel, kedvvel és energiával azt a sok fáradtságot, amellyel a szép, de soha kellőképpen meg nem becsült műfordítói hivatás együttjár. GRENDEL LAJOS A Bill-Belocerkovszkijhoz intézett leveléből kiderül, hogy ugyanakkor a Menekülés című Bulgakov-drámát „szovjetellenes jelenségnek" minősítette, s ezzel nemcsak megpecsételte a darab sorsát, hanem Bulgakov írói pályáját is derékba törte. /Közben állítólag Gorkij előtt többször is elismerően nyilatkozott Bulgakov írói tehetségéről. Nyilvánvaló: a gyötrődést szánta az írónak osztályrészül. A már említett levelében Bulgakov a kritikusok értetlenségén felháborodva, mintha csak igyekezett volna Sztálinnak megmagyarázni: „A harc a cenzúra ellen, bármilyen legyen is, és bármilyen hatalom mellett> létezik is, írói kötelességem, éppúgy, mint a felhívás a sajtószabadságra. Forró híve vagyok ennek a szabadságnak, s feltételezem, ha valaki az írók közül bizonygatni kezdi, hogy neki nem kell, ahhoz a halhoz hasonlít, amelyik nyilván kijelenti, hogy nincs szükség vízre". Nos, Sztálin alighanem felismerte, hogy Bulgakov számára létforma a művészi őszinteség és kétkedés, s ezért el kell szívni előle a „vizet". így az író az általa imádott színházakban ugyan, de tehetségéhez méltatlan állásokban tengődött. Négy évig próbálták egyik, végül is be nem mutatott drámáját. A megaláztatás újabb keserű pohara volt számára, hogy vállalta a Sztálin ifjúságáról szóló dráma megírását, melynek bemutatását a „vezér" hatvanadik születésnapjára tervezték. Talán közvetlen alkotói izgalmak kiélésének lehetőségét vélte felfedezni a témában. Mindenesetre a bemutatóra utaztában, a vonatban közölték vele, hogy a premier elmarad. A kirekesztettség és a belső száműzetés állapotában, kínok között, 1940ben halt meg. Csak 1956 után, Szimonov közreműködésével vette kezdetét írói újjáéledése. De ezután is a rágalmakat sem nélkülöző megosztottság jellemezte személyiségének, újrafelfedezett regényeinek, drámáinak és számtalan kisregényének megítélését. Még az is bekövetkezett, hogy már a glasznoszty légkörében, 1987-ben egy kijevi lap „párbajügybe" keverte Bulgakovot. Azzal a regényhőssel próbálták azonosítani személyét, aki 1919-ben többször is rálőtt Dovzsenkóra, a későbbi híres ukrán filmrendezőre, akin viszont egyszerűen „nem fogott a golyó". Joggal írja Ördögh Szilveszter, hogy Bulgakov „botrányhős életében és holtában, előbb az el- és betiltás miatt, utóbb a jóvátételes elismerés miatt". Életművében és írói utóéletében Violetta Gladkova, az egyik legkiemelkedőbb szovjet Bulgakov-kutató szerint „elválaszthatatlanul összefonódott a próza és a dráma mint a zongorista jobb és bal keze nyomán felhangzó akkordok". A Mester és Margarita 1956 utáni megjelenését követő világhírnév hívta fel ugyanis a figyelmet drámaírói munkásságára. Magyarországon szintén a regény nyomán, a nyolcvanas években kezdtek szaporodni a Bulgakov-bemutatók egy sajátos színpadi értelmezést és színházi nyelvezetet eredményezve, amelyet a jelentéstartományok egymásba játszó hatáselemei jellemeztek. S tulajdonképpen a Mester és Margarita regényvilágának is a többsíkúság, a képzelet és a valóság, a bibliai történetek és motívumok, valamint a harmincas évek Moszkvájának egymásba vetűlése ad végül is egyetemessé táguló értelmet. A szellem folyamatosságának megőrzésére törekvő, kételyekkel és bizakodással teli igyekezet és annak minden korban meglevő apokaliptikus akadályai ütköznek meg benne. Talán ezért vált ki érdeklődést a világ legkülönbözőbb tájain. M

egkerülhetetlen a kérdés: minek tulajdonítható, hogy a csehszlovákiai magyar sajtó hasábjain csupán alkalmi rögtönzésekben kerül ki a Bulgakov-reflexió. Alighanem meghatározóan közrejátszik ebben, hogy kölcsönösen táplálni tudja-e egymást az egyéni olvasmányélmény önkifejezése és a befogadó közeg szellemi készenléte. A kelet-európai szellemi gátszakadás után egyre inkább érződik, hogy Bulgakov művészetének éltető ereje attól függ: otthonosan érezheti-e magát benne - egy találó megfogalmazás szerint - a „számtalan eltérő eredet a maga elsődleges színe szerint". Vagyis az életmű képes-e szellemi nyitottságával lehetővé tenni, hogy ember és közösség felismerje benne - önazonosságát megőrizve - saját helyzetét. KISS JÓZSEF Kis NYELVŐR A HANGSZERES VILÁGKÉP ÉS A SAKKBA SODRÓDOTT POLITIKUS Fő az eredetiség - tartja sok újságíró, s nem adná magát egy vak lóért, ha sikerülne egy-egy eredeti kifejezést, szóképet papírra vetnie. Az olvasó természetesen értékeli is ezt: az igyekezetet is, a szóképet is - ha ez utóbbi valóban jó. De, sajnos, ezt nem mindig állíthatjuk. Például azt a szerzőt sem dicsérhetjük meg eredményességéért, aki a következő mondatot írta le egy zenészről: „Hangszeres világképe nem merült ki a maga instrumentumával, a brácsával, hanem ismerte a vonós és fúvós hangszerek egész légióját." Kétségtelen, észrevehetők a mondatban a szerző választékosságra törekvésének a nyomai; ilyen például az idegen instrumentum szó 'hangszer' jelentésben való használata, a hangszerek egész légiója kifejezés megalkotása - ezek ellen nincs s nem is lehet kifogásunk. De a hangszeres világképet, amely még ki is merülhet, már nehezen tudjuk elképzelni. A világkép ugyanis valakinek a világról alkotott képe. Olykor a világkép szó a világnézetet, világszemléletet is jelenti. A világkép - a világról alkotott kép - esetleg leszűkülhet, természetesen akkor sem a brácsára, de aligha merülhet ki különösen nem: a brácsával. Ez már képzavar a javából. Annak az újságírónak sem igen honorálhatjuk az eredetiségét, aki egy tömegszervezet elnökéről ezt írta: „sakkba sodródott". Bár a sodródik igének van ilyen jelentése: a személy valamely ellenállhatatlan erő hatására, tévedése folytán, akarata ellenére kellemetlen helyzetbe, válságba kerül. Csakhogy e politikus nem ilyesformán került - tehát nem sodródott - válsághelyzetbe, hanem heves politikai harccal - amelyet ő kezdeményezett - belekényszerítették ebbe, mint ahogy a sakkozó sem csak úgy belesodródik a sakkhelyzetbe, hanem beleszorítják. Nem is használják az ilyen helyzetbe kerülésre a sakkozók a sodródik igét, hanem általában így határozzák meg a pórul járt játékos állapotát: sakkhelyzetbe került, sarokba szorították. A kerül és a sodródik igék jelentése bizonyos mértékig rokon ugyan, de a kerül jelentése nem tükrözi, hogy a történés alanya magatehetetlen módon jut valamilyen állapotba. A sodródik jelentésében - az ige alaki felépítésénél fogva is - ez benne van. JAKAB ISTVÁN MA: BEMUTATÓ A JÓKAI SZÍNHÁZBAN FEHÉR HÁZASSÁG - ÚJABB „CSEMEGE" Az idei évadban minden évszak hozott a közönség számára érdekes bemutatót. Mit tartogat a tavasz, milyen darabbal zárja az évadot a Jókai Színház? Erről a témáról beszélgettünk a színház igazgatójával Beke Sándorral, aki a következőket mondta: - A tavasz legszebb hónapja, a május, igazi meglepetést hoz a komáromi közönségnek. Egy lengyel szerző, Tadeusz Róžewicz Fehér házasság című darabját mutatjuk be az én rendezésemben. Meglepetésnek szánom a bemutatót, de megmondom őszintén, ez csak nálunk újdonság, hiszen Svédországtól Lengyelországon át Athénig bemutatták már, sőt még Amerikában is. Nálunk nem volt szabad Róžewiozet játszani, pedig a Fehér házasság a világ egyik legérdekesebb, legizgalmasabb darabja, amelyik rendkívüli őszinteséggel szól két serdülő lány felnőtté válásáról. Ez egy igazi „tavaszi darab": üdeséggel, zölddel, fenyvesekkel, gombákkal. És persze szerelemmel. Bár a szerelem mint a felnőtté válás sbrán jelentkező egyik probléma vetődik fel a darabban. A két testvér, Bianka és Paulina, furcsa folyamat részesei: csupa olyan titkot, tabut érintenek - miközben már nem gyerekek, de még nem is felnőttek -, amelyek csak a képzeletükben léteznek. Az egész élet egy nagy titok számukra, amelyet nem értenek. Értetlenül szemlélik a felnőttek életét, amely tele van tobzódással, szerelemmel, villódzással, erotikával. A kisebbik lány szeretne ehhez az élethez hasonlítani, ő érzékeivel éli át a valóságot. A másik lány tagadja ezt az életet, ő egy tisztább, másfajta világban szeretne élni. Számára az érzéki, testi kapcsolat mint uhdort keltő tisztátalanság jelenik meg. Ezért széretne a férjhez készülő Bianka „fehér házasságot". Természetesen a két felnőtté váló lány fókuszán keresztül az író egy nagyon furcsa képet fest rólunk, a felnőttek életéről. A Fehér házasságot stúdió-darabnak szánjuk, a művészetet szerető, csemegéző közönségnek. Hozzá kell azonban tennem, hogy másutt ezt nagyszínpadi előadásban rendezték. A mi közönségünk még nincs hozzáedződve a világ színházi áramlataihoz, ezért mi egy visszafogottabb szándékkal visszük eléjük a darabot. -A Fehér házasság magyarországi ősbemutatója Kecskeméten volt 1981-ben. Három éven keresztül százhússzor „ment" a darab, Beke Sándor rendezésében. Megismétlődhet-e ez a „csoda" Komáromban is? - Nem várt, furcsa helyzet jött létre a kecskeméti bemutató után: a közönséget nem kellett szervezni az előadásokra, mégis mindig tömve volt a nézőtér, valóban három éven át. Én ezt a csodát Komáromban nem várom. Egyszerűen azért, mert Kecskemét mégiscsak más, régebbi színházi tradíciókkal, másfajta, tapasztaltabb közönséggel. A Fehér házassággal Budapesten is vendégszerepeltünk. Hét különböző helyen játszottuk, mindig zsúfolt nézőtér előtt. Az egri szíriházban is bemutatták, szintén nagy sikerrel. Ettől fontosabb a mi nézőink számára, hogy megismertessük velük Róžewiczet, akit a színházi szakma a második legjobb lengyel szerzőnek tart Mrožek után. Ez azt jelenti, hogy ha létezik egy országnak két jb drámaírója, akikkel a mi közönségünk még nem találkozott, az nem az ő bűne, nem az ő szégyene, de ha lehetőség adódik rá, ismerje meg őket. A május 17-i bemutatón igazi lengyel színházat láthatnak. Szeretnénk még sok olyan darabot játszani, amely stílusában, témájában meglepi a közönséget. - Hogyan fogadták a színészek a „lengyel színházat"? - A színészek csodálatosak! Csodálatosak, mert szinte egy-két héten belül elsajátították azt a nyelvet, azt a stílust, amelyikben egy ilyen darabot játszani kell. Nagyon elégedett vagyok. Azért is, mert lerombolódtak bennem az előítéletek velük szemben. Azt hittem, hogy a mi színészeink nem tudják ezt eljátszani, s Iám-Iám, nagyon tehetségesek. Mondhatom, hogy én nagyon boldog vagyok, akárhogy sikerül is az előadás, hogy a színészeknek van erre érzékenységük, antennájuk, fogékonyságuk, és jobbak, mint ahogy az általános előítélet feltételezte eddig. Úgy érzem, minden feltétel adott egy friss, meglepetéseket sem nélkülöző új színházi bemutatóhoz. szón-y