Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-04 / 79. szám, csütörtök

1991. ÁPRILIS 4. 1 ÚJ SZÓ, SPORT EXTRA 8 AZ ÉLETÜNK IS FÜGGŐJÁTSZMA PORTISCH LAJOS nemzetközi nagymester szavatartó ember. Legutóbb, amikor a sakkvilágbajnoki páros mérkőzésről beszélgettünk — amelyen Karpov szekundánsaként vett részt —, azt ígérte, hogy a beszélgetést nemsokára folytathatjuk. És ígéretét be is váltotta — igaz, nem teljesen arról volt szó, amiben akkor megállapodtunk. • Akkor a magyar sakkéletről készültünk szót váltani, most azonban ön kérte, hogy ne feszegessük ezt a témát. Mi változott meg azóta? — Úgy gondolom, hogy a mai Magyarországnak vannak nagyobb gondjai is a sport, ezen belül a sakk helyzeténél. Bár az is biztos, nem könnyű ez a helyzet. A régi sportvezetés erőltette a szövetségek önállósodását, aminek viszont nincsenek meg a feltételei. Nincs pénz, így aztán egy közepes sakkozó ma már, bizony, nem tud megélni a sakkból. Ami nem feltétlenül baj, de ha ezt én így kimondom, esetleg személyeskedésnek veszik. Hát ezért nem szívesen teszem közzé a véleményemet. • Nem éppen ez a bajok egyik forrása, hogy egy ilyen szintű és nemzetközi tekintélyű sakkozó észrevételeit személyeskedésnek vennék? — De igen, többek között ez is. A viszályok és torzsalkodások egyik alapja a személyes ellentét. Ha csak az olimpiai indulás körüli hercehurcát nézzük, az sem volt egyéb, mint hiúsági kérdés egyesek részéről. De az ilyesmit megfelelő vezetőkkel, akiket elfogadnak, el lehetne kerülni. Nem véletlen, hogy például az angoloknál nincsenek ilyen problémák. • Ön sem indult az olimpián... — Csakhogy én már az előző olimpia után bejelentettem ezt a szándékomat. Huszonnyolc évig voltam a magyar válogatott elsőtáblása. Világversenyen soha nem végeztem mínuszban, vagyis ötvenszázalékos teljesítmény alatt. Soha nem léptem vissza, ha neves ellenfelekkel sötéttel kellett játszanom. Elfáradtam. Különben is, gondoltam, hadd játsszanak mások is az első táblán. Más kérdés, hogyan tudtak élni a lehetőséggel. Egyébként nem zártam be végleg magam mögött a kaput, lehetek még válogatott. Az elmúlt évem amúgy sem sikerült jól, csökkent az élőpontszámom is. • Növelhetné a csapatbajnokságon... — Na látja, ez megint olyan döntés, amellyel nem tudok egyetérteni. Nem véletlen, hogy a nevesebb sakkozók nem élnek ezzel az úgynevezett lehetőséggel. Nem teremtették meg hozzá a feltételeket. A jelentős sakkversenyeket mindenütt a világon délután rendezik, a sakkozók életritmusa is ehhez igazodik. Későn fekvők, későn kelők vagyunk. Elfogadom, hogy nincs pénz szállásra, én viszont nem tudom vállalni — és mondom, nemcsak rólam van szó —, hogy mondjuk reggel kilenc órára Debrecenbe érjek, és jól is sakkozzak. Az élőpontszám egyébként is csak szükséges rossz. Az embereket nem lehet pontokkal mérni. Magamat sem tartom rosszabb sakkozónak az átmeneti visszaesés miatt. Az is igaz, hogy a linaresi nagy versenyre, amely nemrégen fejeződött be, a kevesebb pontom miatt nem hívtak meg. Úgyhogy most majd megpróbálok erre is odafigyelni. Az idén biztosan játszom a szeptemberi Grand Prix-n és esetleg nyáron is indulok egy versenyen. • Azt mondták nekem önről, nem fog interjút adni. Ezt mivel magyarázza? —• A sakkozókat zárkózott embereknek hiszik, pedig egyáltalán nem azok. A mérkőzéseken többórás némaságra vagyunk ítélve, de talán épp ezért, máskor nagyon is szeretünk beszélni. Én például teniszezni is a társalgás kedvéért járok, amit persze a partnereim nem nagyon értékelnek. Persze, lehet hogy egyszerűen csak az a bajuk velem, hogy rosszul játszom... • És a teniszen kívül mivel tölti még a szabadidejét? — Hát például szeretek jókat aludni, meg sajnos enni is, különösen édességeket... De a legfontosabb, hogy az ember megtalálja a neki megfelelő közeget. Jó barátaim például az úszók. Legutóbb is, amikor lent voltam a Komjádiban, nagyon örültünk egymásnak. Kérdeztem Darnyit, hogy hasznát vette-e annak az úszószemüvegnek, melyet tőlem kapott? De a kabinos bácsival is jót beszélgettünk. Azt mondta, harmincéves pályafutása során én vagyok a harmadik ember, akivel a komolyzenéről tud társalogni. • Az pedig, köztudottan, önnek is nagyon fontos. — Úgy van, Néha még fontosabb, mint a sakk. Az éneklés a fő hobbim. • És van más is? Szeret például főzni vagy esetleg gyűjt valamit? — Egyáltalán nem vagyok házias, egyedül az ásványvizet szoktam én vásárolni, meg a ruhát a patyolatba levinni. Gyűjteni sem gyűjtök semmit. • Pénzt sem? Azért kérdem, mert ahol beszélgetünk, az egy nagyon kellemes szabadság-hegyi lakás — egy társasházban. Nem pedig egy, mondjuk, több tízmilliót érő villa. — Nem vagyok milliomos és nem is akartam soha az lenni. A pénz csak annyira érdekel, hogy a magam elképzelései szerint jól élhessek belőle. Más kérdés, hogy ez például azt is jelenti, hogy több autóm van. Ezt a szintet nyilván sokan irigylik. De például a pénzért soha nem mentem külföldi klubba, pedig hívtak több helyre is. Nem szándékszom elmenni az MTK-VMből. Én magyar sakkozó vagyok és magyar klubban akarok sakkozni. • Ez politikai hitvallásának is felfogható? — Érdekel a politika, sokan tudják rólam, hogy a " Kereszténydemokrata Néppárt tagja vagyok. A mai magyar helyzetet egy nehéz függőjátszmához tudnám hasonlítani, amelynek kidolgozásában az összes szekundánsnak részt kell vennie. De hagyjuk annak végigjátszani, aki elkezdte. Ebből még minden lehet, és ha ne adj' Isten elbuknánk, akkor még mindig kezdhetünk új partit. MATTYASOVSZKY BRIGITTA CZANKA ATTILA LESZ A HARMADIK MAGYAR OLIMPIAI BAJNOK? Nem okozott különösebb meglepetést, hogy Czanka Attila — a nyáron Romániából áttelepült Európa-bajnok súlyemelő — a napokban megkapta a magyar állampolgárságot. A tatai edzőtáborban sem arról faggattam, hogy milyen magyarnak lenni, hiszen ő korábban, Bukarestben is magyarnak vallotta magát. Sokkal jobban érdekelt, hogyan hasznosíthatja tudását a magyar súlyemelés javára? Indul-e a közelgő Európabajnokságon? Mit szól Süleymanoglu újabb húzásához? S azt is megkérdeztem tőle: miért volt jobb a román edzőtáborban, mint Tatán? • Megkaptad a magyar állampolgárságot. Úgy gondolom, hogy ezzel lezárult egy fejezet az életedben. Elégedett vagy? — Igen, bár azt hittem, hogy hamarabb megadják. • Hamarabb? Van, aki egy évnél is tovább vára honosításra... — Lehet, de én Európa-bajnok vagyok, s még olimpiai, világ- és Európabajnoki érmeket hozhatok az országnak. Ha szerencsém van, és a román követség hozzájárul az indulásomhoz, akkor már a májusi Európa-bajnokságon. • Mi lesz, ha Bukarest nem adja meg az engedélyt? — Akkor letöltöm az egy évet, s csak ősszel, a világbajnokságon lépek dobogóra. Bár az igazság az, hogy már nagyon hiányoznak a nemzetközi versenyek. • Szekszárdon otthonra találtál? — Igen. Az első napokban, Bukarest után, furcsa volt ez a kisváros, de aztán megszoktam, s a feleségemmel közösen átsegítettük egymást a nehézségeken. A Húsipari SE vezetői mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat, ideális körülményeket teremtettek az élethez és a munkához is. • Hallottam azt is, Tata helyett jobban szeretnél Szekszárdon készülni a világversenyekre. — Ez valóban így van. Tatán hiányzik a család. Romániában az volt a szokás, hogy a válogatott súlyemelők magukkal vihették a feleségüket is az edzőtáborba. Például olimpia előtt hét hónapig együtt „edzőtáboroztam" a párommal. Sajnos, Tatára nem hozhatjuk el a feleségeket, így kicsit egyedül érzem magam. • Ha már itt tartunk , eszembe jut Nicu Vlad nyilatkozata. Ő azt mondta: olykor a munkához szükséges alapvető feltételeket sem biztosították a román válogatott számára. Ez valóban így van? — Nézd, télen fáztunk, nem volt meleg vizünk, de azért a legnehezebb időkben is volt mit ennünk. Igaz, hogy egyfélét, s már nagyon untuk. Viszont olyan megengedett gyógyszerekhez is hozzájutottunk, amilyeneket itt hiába kértem az orvosoktól. Persze, nem akarok igazságtalan lenni, hiszen a legszükségesebbeket, az aminosavakat, a vitaminokat Magyarországon is megkapom, csak ezek nem mindig a legjobbak. • Romlottak az eredményeid? — Nem. Edzésen Szekszárdon is emeltem már háromszázhuszonöt kilót, Ez annak mond valamit, aki tudja, hogy tavaly az Eb-t háromszáztíz kilóval nyertem. • Azt mondják, jó hatással vagy versenyzőtársaidra is... — Szekszárdon már mindenki az én módszerem szerint készül, mert az eredményes. Fél éve a hatvankilós Széli Tibivel kezdtem el foglalkozni, ő azóta huszonöt kilóval fejlődött. • Mi a véleményed arról az Abadzsiev-féle módszerről, amelynek alapján a magyar válogatottak többsége készül? — Már korábban hallottam róla Hanzlík János szövetségi kapitánytól, s most két héten keresztül a gyakorlatban is láttam... Hát... Szóval, nem tartom elég erősnek, s nagyon csodálkozom, hogy ez a bolgár mester nevéhez fűződik. Csodálkozom, mert hét éve én is Abadzsiev útmutatásai alapján dolgozom. Lehet, hogy azóta újabbat, jobbat dolgozott ki, de ennek bizonyítékát a gyakorlatban még nem láttam, mert a bolgárok is a régit alkalmazzák. • A távirati irodák a közelmúltban repítették világgá a hírt, hogy a török „minidaru", Nairn Süleymanoglu mégis visszatér a dobogóra. Mi a véleményed, valóban számolni kell egykori legnagyobb ellenfeleddel? — Nem hiszem. Süleymanoglut világhírű orvosok vizsgálták meg, s ők mondták, hogy ha folytatja a súlyemelést, belerokkan. Ráadásul nincs is szüksége arra, hogy súlyt emeljen, hiszen az olimpiai elsőségért 100 ezer dollárt és hatvan kiló aranyat kapott. • Ha neked lenne ennyi pénzed, akkor abbahagynád a súlyemelést? — Csak ha súlyos sérült lennék. Különben nem, mert nagyon szeretem ezt a sportot. Szeretem, hogy erős vagyok, hogy Európa- és világbajnok lehetek. • S talán olimpiai bajnok is lehetsz... — Remélem, hogy a barcelonai vagy az atlantai játékokon — már magyar színekben — sikerül nyernem. • Ha Süleymanoglu nem, akkor ki lehet az ellenfeled? — Hát, valamelyik kínai vagy egy eddig eldugott bolgár, illetve szovjet versenyző. • Kívánom, hogy sikerüljön megszerezned a magyar súlyemelés harmadik olimpiai aranyérmét. KRESZ LÁSZLÓ NYKÁNEN FOGADKOZIK: ÍGÉRI, HOGY NEM DISZKÓZIK ÉS NEM ISZIK A síugró mottója: „Ha megházasodsz, két méterrel rövidebb lesz az ugrásod. Az első gyerek után további három métert vesztesz. A második után pedig jobb, ha abbahagyod az egészet..." A Nykánen család szegény volt. No, nem annyira, mint az a bizonyos templom egere, hanem amúgy finn módra. Matti édesapja taxisofőrként kereste a kenyerét, de hát a kocsija többet állt a droszton, mint utasokat vitt volna. Vieco, az édesanya eladóként dolgozott egy üzletben, de csak félállásban, hiszen akkor ki vigyázott volna Mattira és három testvérére. Ami a tanulást illeti, az ifjabb Nykánen nem volt zseni. Sőt, az a szomorú igazság, hogy végigbukdácsolta az osztályokat. Egyet-egyet többször is. S mindez a legkevésbé sem érdekelte. Ót ugyanis csak egyvalami varázsolta el: sítalpakon szállni a levegőben. De hogy egy kissé felcsigázzuk a kedves olvasó érdeklődését, más dolgok is rabul ejtették a Nykánen fiút Erről azonban majd később. Nyolc vagy kilenc esztendős lehetett, amikor összeismerkedett a nála hét évvel idősebb Jukka Kalsóval. Az iskola után. a tanulás helyett, amolyan minisáncot építettek, s azon versengtek, ki tud nagyobbat ugrani. Matti mindenkit legyőzött. Tizenegy esztendős volt, amikor Matti Pulii edző irányítása alá került. Minden vágya az volt, hogy végre, a nagy kilencven méteres sáncon ugorhasson. Ez azonban csak négy esztendővel később teljesült. Ekkor már nem lehetett megállítani. Csak ugrás és ugrás. Naponta hatvanszor, évente 2600-szor (!). Egyenesen elképesztő. Télen és nyáron. Mint egy fanatikus. Semmi sem érdekelte. Sem a pénz, sem a tanulás. Niilo Halonen, a sportág elismert szakembere igy jellemezte akkoriban Nykánent: „Van, akit meg kell tanítani a síugrásra, ő viszont erre született." S az eredmények sem maradtak el. Mindössze 17 esztendős volt, amikor finn bajnokságot nyert, s mindjárt a felnőttek között. Egy évvel később junior világbajnok lett, majd a rákövetkezőben aranyérem jutott neki a nagysáncon — a világ legjobbjainak versengésében. S ezután megindult a sorozat. Ahol csak rajthoz állt, ott mások számára alig termett babér. Ime a lista: kilenc arany-, három ezüst- és hat bronzérem a felnőtt világversenyeken (vbken, olimpiákon), valamint négy öszszetett Világ Kupa-elsőség. Nincs a világon még egy síugró, aki ilyen tekintélyes eredmény sorozattal büszkélkedhetne! És sokáig nem is lesz. Aztán, mert egyszer mindennek vóge szakad, megkezdődött a harc, méghozzá az önmagával folytatott küzdelem. A szegény vidéki kisfiúból híresség lett. Zsebe tele volt pénzzel, egész' Finnország a tenyerén hordta. Nemzeti hős lett. Szimbólum. Naponta kétezer levelet kapott akkoriban hódolóitól. S ezeknek a fele házassagi ajánlat. És Matti gyengének bizonyult. Előbb csak egyszer-egyszer, aztán gyakrabban kezdte látogatni az éjszakai mulatóhelyeket. Előbb csak megpróbálta, aztán egyre jobban kedvelte a különféle italokat, s mind gyakrabban nézett a pohár fenekére. Aztán Tiina, az első feleség. Mindenki úgy gondolta, most majd Matti is megváltozik. Sajnos, azonban nem így történt. Tiina ahelyett, hogy segített volna, inkább provokálta az egyre jobban gyengülő Nykánent. S ezen az első gyermek születése sem változtatott sokat. Aztán veszekedések, s válás. Nem sokkal később pedig egy baleset. Matti elütött egy embert, s ami különösen fájó pont azóta is az életében. cserben hagyta áldozatát. Nem sokkal később újabb házasság, újabb gyermek. De ez a frigy sem volt tartós. Most újabb jelölt van a láthatáron. Az elmúlt esztendő végén Matti Nykánen nagyon fogadkozott, hogy szakít eddigi életmódjával, s komolyan elkezdi a versenyzést. A szövetség annyira hálás volt a bejelentéséért — a tékozló fiú visszatér —, hogy sietett kijelenteni: Matti számára mindig nyitva a kapu. Meg is hívták Oberstdorfba, de a sokszoros bajnok még válaszra sem méltatta az invitálást, inkább Mallorca szigetére ment „telelni". Ezúttal a szövetség nem ismert irgalmat. Másfél hónapos eltiltás — dörögték a szigorú urak. Ám mit tesz Isten, ez lecsökkent (ó, mily ismerős a történet) egy hónapra. Csupán azért, hogy a jó Matti elindulhasson a világbajnokságon. Úgy Matti Nykánen (balról), amikor még a csúcson volt látszik, túl jól sikeredett a nyaralás, s a spanyol étkek is ínycsiklandóak, mert több mint tizenkét kiló súlyfelesleggel érkezett a vb-re. Igy pedig nem tanácsos „repülni". Csúnyán leszerepelt, a nagysáncon csupán az ötvenedik helyet szerezte meg. Egy Matti Nykánen! Most ismét fogadkozik: „Jövőre az aibertville-i olimpián még csak huszonkilenc esztendős leszek. A nagy Birger Ruud harminchét volt, amikor olimpiát nyert. Leteszem a poharat és elfelejtem a diszkókat." (t-y)