Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-27 / 99. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ* 1991. ÁPRILIS 27. ka soha, senki előtt nem számított érdemnek, mert a Csemadok nemcsak asszisztált a mindenkori hatalomnak, hanem egy kissé „telephelye" is volt a „gyanúsaknak", akik a nemzeti kultúra terjesztését, jogaik megfogalmazását vállalták. Nekik jár a tisztelet, mert számomra ők jelentik a Csemadokot - az alapszervezetek, a tagság és nem az a néhány személy, aki mindig készséggel kiszolgált minden hatalmat. Ezért nem tudtam korábban sem elfogadni a pártstruktúra vádat, mégha lényegét tekintve igaz is. Igaz ugyanis, hogy a pártszervek hozták létre a CsemaA társadalmi érdek tehát azt követeli, hogy a kulturális és társadalmi szervezetek (függetlenül attól, hogy milyen pártokból verbuválódik a tagságuk) a pártoktól függetlenek maradjanak, de egészséges életösztönükkel részt vállaljanak mindabból, ami a társadalmi és közéletben arra kötelezi őket, hogy a közösség számára előnyös politika formálói legyenek. A Csemadok elbizonytalankodása az elmúlt hónapokban (nyelvtörvény, helységnevek, alkotmányelőkészületek, stb.) talán a pártok érdekeinek megfelelt és a gyanúsításoktól megkímélte a vezetést, az ügy MILYEN ÚTON? A CSEMADOK JELENÉRŐL ÉS JÖVŐJÉRŐL n Ő

szintén szólva vegyes érzelmekkel olvasom azokat az eszmefuttatásokat, melyek a Csemadok múltjáról s jövőjéről szólnak. Vegyes érzelmekkel azért, mert túlságosan „hátranéznek", inkább a vájkálás, mint a jövőépítés a gondjuk. És ezt tartom kisebbségi sorsunk egyik öröklődő szerencsétlenségének, mivel a széthúzás mindig az erők megosztásával jár. Nem arról van szó, hogy szemet húnyjunk a múlt hibái felett, statisztáljunk azoknak, akik a torzulások részesei voltak, hanem arról, hogy saját sorsunk alakulása érdekében tisztázzuk: bűnösöket keresünk-e vagy a fellelhető igazakkal a továbblépés lehetőségét. Kérdések kérdése persze, ki a nbűnös", és még inkább:„ki az „igaz"?! Ez utóbbira annál is inkább könnyebb a válasz, hisz •az embert tettei, cselekedetei mérik. És ha nem vagyunk vakok, érzéketlenek a közelmúlt, félmúlt történéseivel szemben, akkor könnyen kideríthetjük, ki szolgálta az ügyet, a kultúra, a kisebbségi magyarság érdekeit, és ki a saját előmenetelét. S egyáltalán előbb-utóbb tisztázandó az is, hol húzódik a cenzúra a múlt és a jelen hibái, mulasztásai között. Kisebbségi sorsunk egyik rákfenéje, hogy hetven év alatt jóformán nem alakultak ki a tárgyilagos történelemszemlélet feltételei. Jobbára részigazságok fogalmazódtak meg, mert a valós kép feltárása politikai ,,érdekekbe" ütközött. Napjainkban, amikor a véleménymondás lehetőségei határtalanok (sajnos, gyakran gátlástalanok is), továbbra is hiányzik a józanság, mely nemcsak megbélyegezni tudja a múltat, hanem értékeit néven is nevezi. Dél-Szlovákiában a hivatalos népművelés sok helyütt a Csemadok tevékenységével volt azonos. Azok, akik az ügy érdekében sorompóba álltak, nem azért tették, hogy a „szamárlétrán" előremenjenek, hanem azért, mert tudták, valakinek ezt is tennie kell. Ez az aprómundokot, egyfajta „helyzeti" kényszerből. Nemcsak azért, mert Sztálin intésére 1948-ban rendezni kellett a vitás nemzetiségi kérdéseket, s a szomszédos országokban is kitaláltak hasonló „struktúrákat", hanem azért is, mert ilyen szervezet az első köztársaság idején is működött (SZMKE), sőt a Szlovák Állam idején sem szüntette meg tevékenységét. Vezetői között írókat, kiemelkedő kultúrmunkásokat találhattunk. Rossz érzéseimet fokozta, hogy a Csemadok csúcsszintje nemcsak a múltban volt „állampárti", hanem a közelmúltban is. A demokrácia utat nyitott a politikai pártok tevékenységének s így a hatalomban való részvételnek is. A társadalmi szervezetek (legalábbis a Csemadok) „politikamentessé" akartak válni, s közben megfeledkeztek arról, hogy a politikából nem lehet kivonulni. Nem lehet a terepet csak a pártoknak átjátszani, mert ez a „kisajátítás" mindig túlságosan csoportérdekű. Megvan ugyanis a pártoknak az a „jó" tulajdonságuk, hogy mindig, minden dolog mélyén önmagukat lássák. szempontjából azonban ez a magatartás határozottan a hiánylistán szerepel. És ez a jövőre vonatkozóan megszívlelendő tanulság! Valószínű, hogy az elmúlt hónapokban a Csemadok-tagok száma csökkent, hisz a különböző pártok, érdekszervezetek lehetőséget adtak arra, hogy ki-ki érdeklődésének megfelelően másutt is érvényesülhessen. Persze, a lemorzsolódás, a politika mínuszai közé tartozik a kiábrándulás, a csalódottság, a pártcsömör is. Ezek a változások a szervezeti életet sem hagyták érintetlenül. Eljött az ideje azonban annak, hogy a Csemadok tagsága és képviselői minden külső ráhatás nélkül maguk döntsék el, milyen utat kívánnak járni. Ez aztán a különböző pártok és vezetői számára lehet szimpatikus vagy ellenszenves, az önigazgatás elveinek azonban itt is érvényesülniük kell. Szükség volna egy olyan csúcsszerv létrehozására, mely a létező kisebbségi pártok és társadalmi szervezetek kulturális törekvéseit, közoktatási szempontjait hangolná össze. Véget kellene vetni annak az állapotnak, hogy a kultúra és közoktatás ügye csoportérdekel<, vagy pártérdekek szerint alakuljon. így aztán az is természetes, hogy. a Csemadok csúcsszervét nem a pártok érdekképviseleti igénye szerint alakítják majd, hanem a szervezet természetes igényei szerint, függetlenül az irányító szervben részvevők pártállására. Az érdekegyeztető csúcsszerv (paritásos alapon) elejét vehetné annak, hogy a „szimpátia" kérdésében egyes pártok bármely szervezettel váltógazdálkodást folytassanak. Nem a kisebbségi egypártrendszer kialakításáról van szó, hanem a kultúra egyetemes érdekeinek képviseletéről. „A szavak arra valók, hogy elrejtsük vele gondolatainkat" - fogalmazta meg Talleyrand a cinikus diplomácia krédóját. Úgy vélem, ma már ez nem lehet célunk. Bennünk van a meghaladás képessége, ha felismertük, hogy kisebbségi ügyeinkben nem rivalizálni kell, hanem koordinálni, botránydagasztás és megbélyegzések, s új „mítoszok" teremtése helyett hiteles személyiségeket kell keresni céljaink megvalósítására. A „fehér kór" (Vájlok Sándor) tobzódása helyett, amikor a nárcizmus pózai, a magukat aposztrofálok önmutogatása tölti be a közéletet, megfogalmazódhat az az igény, mely a „ködevő", a helyzethez idomufó „széplelkek" helyett a dolgokhoz értő, a kisebbségi sorskérdések iránt elkötelezett személyeknek ad bizalmat a változásban és váloztatásban, és ezzel a megújulásban is. A „túlélés" kísértése ilyen felfogásban nem egyéni érdek lesz, hanem közösségi. Annak megjelenítése, hogy legalább szellemiségében tetőtől talpig új ruhába öltöztessük azt a szervezetet, mely régi gönceit kinőtte, az újakra meg alig van kiláFONÓD ZOLTÁN már önmagában véve is szakszerű feldolgozáson alapuló könyvtári szolgáltatást kíván. Ilyen intézménykeretben nyilván a másutt már előforduló könyvek sem hevernének parlagon. Az igazi nemzetiségi könyvtári szerepkör betöltése pedig egyet jelent - a könyvtár állományába került nemzetiségi írásbeliség töredékessége ellenére is - a hungarikákra vonatkozó információ- és adatszolgáltatás teljessé tételével. Vagyis vállalnia kell, hogy megbízható eligazítást nyújt, hol, mely könyvtárban, milyen jelzet alatt található meg a kutatáshoz, tényfeltáráshoz nélkülözhetetlen, keresett könyv. Teljességet garantáló szakkatalógusok beszerzésére, további, részletekbe menő feldolgozásra van szükség. S ez már a könyvadományok szakszerű feldolgozásán túlmenő folyamatos, szaktudományos működési feltételeket követel. Éppen ennek a könyvtári információés adatközpontúságnak - a korábbi elképzelésekből hiányzó - szakavatott megteremtését vállalta magára a most kiépülő Nemzetiségi Dokumentációs Centrum (NDC). Lapunk is hírt adott arról, hogy a társulásként, alapítványoktól és egyéb adományokból származó két-három milliós induló tőkével létrejövő intézményt dr. Varga Sándor történész-levéltáros szervezi. A megalakulásról a hazai olvasókat Lacza Tihamér tájékoztatta részletesebben a Hét idei 10. számának hasábjain. Egyébként a Bécsi Napló 2. száma is közleményt szentelt az eseménynek. Az elképzelések szerint minimális számú szakembercsoport alkalmazásával és szakmailag szintén jól felkészült külső munkatársak, bevonásával indul majd meg a számítógépes adatbank létesítése. Ennek lesz szerves tartozéka a nemzetiségi könyvtár jellegének és profiljának fent jelzett kimunkálása. A könyvtár működése természetesen tárgyi feltételekhez is kötődik. Az eddigi küldemények tárolásáról a somorjai Honismereti Ház, s annak vezetője, Presinszky Lajos gondoskodott, aki maga oroszlánrészt vállalt a gyűjtéssel kapcsolatos szervezési teendők ellátásából. Az NDC színrelépése óta sikerült Somorján olyan épületet szerezni, ahol viszonylag kedvező körülmények között megindulhat a gyűjtemény minden szakmai igénynek eleget tevő katalogizálása és feldolgozása, majd a könyvtári rendtartás bevezetése. Érdemes tehát további, a somorjai Honismereti Házba küldött könyvadományokkal támogatni a gyűjtőmozgalmat. Remélhetőleg ehhez lökést ad a Csemadok országos közgyűlése is. Hisz a küldöttek alighanem a különböző dél-szlovákiai lelőhelyek legjobb ismerői. Közreműködésük nagyban hozzájárulhat a nemzetiségi könyvtár sokat vajúdott gondolatának valódi életrekeléséhez. KISS JÓZSEF TALPRA ÁLLTUNK, MEGMARADUNK A VMDSZ MÁSODIK KONGRESSZUSÁRÓL A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége második kongreszszusát tartotta az elmúlt hét végén Szabadkán. Ahogy Dudás Károly, a szervezőbizottság elnöke bevezetőjében elmondta, az első-kongreszszus tavaly szeptemberben Adán a talpraállás kongresszusa volt, ez a jelenlegi pedig a megmaradásé. Ezért lett a kongresszus mottója: „Talpra álltunk, megmaradunk." A délelőtti órákban ökumenikus istentisztelet volt Tőkés László nagyváradi református püspök és a vajdasági legjelentősebb felekezetek képviselőinek részvételével. Szívszorongató élmény volt a többezer egybegyűlt közös éneklését hallgatni. A zsúfolásig megtelt sportcsarnokban mindvégig szinte tapint-, ható volt az egymásrautaltság tudatosítása és a békességóhajtás. Herceg János tiszteletbeli elnök és' Ágoston András elnök megnyitó szavai utáh a vendégek hosszú sora köszöntötte a VMDK kongresszusát.. A csehszlovákiai magyar közéletet Duray Miklós, az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke képviselte, Köszöntőjében rámutatott a vajdasági és a szlovákiai magyarok közös sorsára, a politikai realitások, az emberi kapcsolatok és nagypolitikai viszonyok hasonlóságára mindkét népcsoport közegében. Rámutatott, hogy Közép-Európában felbomlóban van a ránk kényszerített struktúra és ez a folyamát új kérdések, feladatok elé állít bennünket. A nemzeti kizárólagosság veszélyével, a nemzetállam eszméjével, a többségi nemzet részéről tapasztalható kisebbségellenességgel szemben csak politikailag megszervezve, a tömegekkel karöltve vállalhatjuk a küzdelmet. A tapasztalataink azt mutatják, hogy a nemzeti kisebbségek politikai mozgalma különösen fontos szerephez jut akkor, amikor a parlamenti harcban nem lehet eredményt elérni. Ágoston András beszámolt a VMDK eddig megtett útjáról, a többpártrendszerben politikai érdekszervezetként betöltött szerepéről és helyzetéről. Vékás János felolvasta a szerb képviselőház kisebbségi bizottságához címzett memorandumot. Ebben a kongresszus küldöttei tiltakoztak a vajdasági magyarságot mint autochton nemzeti kisebbséget sértő állami intézkedések ellen, mert jogaikat az állampolgári egyéni jogokra szűkítik, nem ismerik el a kisebbségek kollektív jogait sem a tájékoztatás, sem a művelődés-oktatás területén. Tiltakoztak az új közigazgatási rendszer ellen, amely csorbítja az önkormányzatok saját döntési jogát, valamint négy részre osztaná a vajdasági magyarságot az egymás közötti együttműködés lehetősége nélkül. Hódi Sándor beszámolója a régiók Európájáról - a kisebbségi önkormányzatokról szólt. A VMDK a személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat létrehozását tűzte ki célul, amely része egy szélesebb, a népek és régiók Európájára vonatkozó koncepciónak. Ennek az elgondolásnak az alapján a kisebbségi önkormányzat szerve a vajdasági magyarok önkormányzati tanácsa lenne. A tanács illetékessége a vajdasági magyarok kollektív nemzeti jogaival kapcsolatos kérdéseket ölelné fel, határozatai és álláspontjai a javaslat erejével bírnának a parlamenti eljárásban. Hódi Sándor továbbá a Magyar Kisebbségek Európai Szövetségének létrehozását szorgalmazta, amely a nyugati szórványmagyarság és a Kárpát-medencében élő magyarság közös fórumává és politikai tömbjévé válna. Duray Miklós reagált a beszámolókban elhangzott javaslatokra. Egyetértett a Magyar Kisebbségek Európai Szövetsége létrehozásának gondolatával, mert ez lehetővé tenné a nemzetközi fórumokon való összehangolt fellépéseket a magyar kisebbségeket közösen érintő kérdésekben. Kifejtette a határok menti együttműködés szükségességét és előnyét, utalva a nyugat-európai gyakorlatra, ahol szintén elsősorban a többnemzetiségű területeken alakultak országhatárok feletti régiók. POGÁNY ERZSÉBET MINDNYÁJUNKAT GAZDAGÍTANA A SOMORJAI KÖNYVGYŰJTŐ MOZGALOMRÓL ÉS A NEMZETISÉGI KÖNYVTÁRÉPÍTÉSRŐL Pártoló érdeklődés, de vegyes érzelmekkel teli visszafogottság is kíséri a tavaly ősszel felröppent hírt, hogy a somorjai Honismereti Ház könyvgyűjtemény létrehozására irányuló mozgalmat indított. A patinás Bibliotheca Hungarica elnevezés sokat sejtető, ígéretes szereppel ruházza fel a szerényen gyarapodó állományt. Nyilvánvalóan nem kevesebb, mint a hazai magyar írásbeliség tárházának megalapítása a mozgalmat életre hívó tulajdonképpeni szándék. A nemzetiségi szellemi értékállomány megóvásának jegyében létrejövő könyvgyűjtemény mibenléte ugyanis nem merülhet ki á puszta felhalmozásban. Mindez csak úgy válhat a nemzetiségi önazonosság és önértéktudat kincstárává, ha képes az eleven értékközvetítésre is. De miként válhat egy gyűjtemény könyvtári feladatkör ellátására is alkalmas intézménnyé? Igen, a Somorján fogant felhívást követő spontán adakozókészség mögött ott munkál a töprengő kérdésfelvetés. Annál is inkább, mert a nemzetiségi könyvtárépítést szorgalmazó igyekezetnek, elerőtlenedésének és zátonyra futásának már legalább két évtizedes múltja van. Kísérletek és kudarcok Az első számottevő kezdeményezés az 1968-69-es demokratizálódási folyamathoz és a Csemadok szerepvállalásához kapcsolódik. A szövetség akkori közéleti megélénkülése adta az ösztönzést a szlovákiai magyar tudományos élet kibontakozását szolgáló elképzelések formába öntéséhez. A Hét annak idején közölte a szlovákiai nemzetiségkutatás intézményes megalapozásának javaslattervezetét. Ehhez kötődve vetődött fel a központi magyar nemzetiségi könyvtár létrehozásának gondolata. Úgy tűnt, az intézet létrejötte tisztázza majd magának a könyvtárnak a sajátos funkcióját is. A nemzetiségi tudományos kutatás megszervezésének gondjait a politikai döntéshozatal fórumain azonban háttérbe szorították a nemzetiségi jogvédelmet kísérő közelharcok. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szervezett nemzetiségi kutatás intézményes kereteinek megteremtésére csak annak létjogosultságát sokszorosan igazolva, valóságos alkudozásokba bocsájtkozva nyílik - ha egyáltalán nyílik - lehetőség. A demokratizálásba vetett remények meghiúsulásával a nemzetiségi tudományosság intézményes feltételeinek kialakulása iránti várakozások is elvesztették táptalajukat. A nemzetiségi könyvtár gondolata azonban ezután is élt még a Csemadok berkeiben. Talán azért is, mert bizonyos, kellő körültekintéssel felsorakoztatott érvek előtt a szövetség „konszolidált" vezetősége is kénytelen volt meghajolni. Alighanem úgy vélték, talán egy olyan-amilyen könyvtár legalább látszatlétrehozásának „elintézésével" lehet legkönnyebben a nemzetiségi közeget némiképp csillapító politikai tőkét kovácsolni. Amikor azonban kitűnt, hogy ehhez szakmailag megalapozott tárgyalási készségre van szükség, a meggyőzés veszódségeinek vállalásához már nem volt meg a kellő kurázsi. Tulajdonképpen így dőlt dugába valamennyi ez irányú, meg-megújuló felbuzdulás. Látni kell ugyanis, hogy 1968-69ben ugyan megjelentek a sajtóban az elképzelt könyvtárral kapcsolatos fejtegetések, de azok inkább már egy szinte meglevőnek vélt és hivatalosan elismert könyvtár tevékenységi körében mozogtak. Kevesen gondoltak arra - a délszlovákiai, nyelvileg vegyes állományú járási könyvtárak mellett -, mit is jelent, hogy egy új típusú könyvtár beépüljön az egységes könyvtári rendszer mechanizmusába. Senki sem foglalkozott azzal, milyen követelményeknek kell eleget tenni, hogy egy ilyen intézmény létrejöjjön és bekerüljön az országos könyvtárhálózatba, bizonyítva pótolhatatlan, sajátos, a többi könyvtárt is gazdagító szerepét. A kezdeményezők nem nagyon törődtek azzal, hogy egy könyvtár csak így kaphat jogcímet a teljes értékű könyvtárközi kapcsolatokra, az ország valamennyi könyv-" tárára kiterjedő kölcsönzésekre. Igaz, a szakavatott problémakezelés hamar hallatta volna hangját, ha maga a gondolat nem ütközött volna áthatolhatatlannak tűnő falakba. Mindenesetre a nemzetiségi köztudatban a fenti szakmai kérdések körül még ma is meglehetős homály uralkodik. Annyi viszont eléggé nyilvánvaló, hogy a központi nemzetiségi könyvtár gondolatának hivatalos állami felkarolására vitaképes koncepció, sót már eleve meglévő könyvtári keretek nélkül nem sok esély van. A szlovákiai könyvtárosok nemrégen tartott értekezletén a résztvevők közbekiáltásokkal tarkított felháborodással és elutasítással fogadták az újságíró ez irányú puszta érdeklődését is. A szlovák közegben a már említett járási könyvtárak hálózata és a Dunaszerdahelyi Járási Könyvtár délszlovákiai hatókörű módszertani tanácsadói szereppel való felruházása nagyvonalú, minden igényt kielégítő megoldásnak számít. Újszerű elképzelések Nyilván a fenti zsákutcás helyzet tanulságait levonva született a somorjai felhívás: önszerveződéssel, alulról kell építkezni. Zalabai Zsigmond, a pozsonyi Komenský Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének vezetője a gyűjtőkörök pontos elhatárolásával igyekezett irányt szabni az adakozási készségben rejlő állományteremtésnek. Felfogása szerint a gyűjtés felöleli az 1918 után Csehszlovákiában kiadott magyar könyveket és folyóiratokat, de a csehszlovákiai magyarokkal foglalkozó itthoni és külföldön megjelent publikációkat is. Kifejezetten gyűjtőtevékenységi lehetőség a csehszlovákiai magyar írók, művészek, közéleti személyiségek levelezéseinek és hagyatékának a megszerzése. Szívügyének tekinti a mozgalmat elindító Zalabai Zsigmond a csehszlovákiai magyar társadalmi, kulturális és egyéb szervezetek állami levéltárakba nem került iratanyagának és a különböző kisnyomtatványoknak a megmentését is. Nem volt eredménytelen a gyűjtés meghirdetése. Persze, nem is annyira a mennyiséget tekintve. Már az eddigi adományok között is akadnak olyan, a két háború közötti időszakban megjelent magyar magánkiadványok, amelyek egyetlen hazai könyvtárban sem találhatók meg. Nyilván, féltve őrzött, több nemzedéken át megőrződött példányokról van szó, s a tulajdonos csak azért vált meg tőlük, mert a most kiépülő könyvgyűjteményben lát méltó helyet arra, hogy a szlovákiai magyarság szellemi életének építőkockáivá váljanak. S itt, ezen a ponton ragadható meg a gyűjtés tulajdonképpeni értelme. Illúzió lenne ugyanis valamiféle, akárcsak viszonylagos teljesség elérésében reménykedni. De azoknak a könyveknek ilyetén előbukkanása és állományba vétele, amelyek a több hazai állami könyvtárban szétszórt hungarikákból hiányzanak, meghatványozza a meglévő gyűjtemények értékét. S az eddigi tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a nemzetiségi léthez kötődő gyűjtésben olyan vonzerő rejlik, amilyennel más, állami intézmények nem nagyon rendelkeznek. Alighanem ebből az erőforrásból táplálkozhat az a törekvés, hogy a szerzemények a nemzetiségi önkifejezés közösségi hatóerejét növeljék. S itt a kör ismét bezárulni látszik, amikor újból felvetődik a kérdés: miként? Színre lép a Nemzetiségi Dokumentációs Centrum Az egyedi, más könyvtárakban fel nem lelhető könyvek is természetesen csak közkinccsé válva jelenthetnek valódi értéket. A hozzáférhetőség lehetővé tétele