Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-22 / 94. szám, hétfő

5 KÖRNYEZETVÉDELEM ŰJSZÓi 1991. ÁPRILIS 22. • A FÖLD VILÁGNAPJA t A FÖLD VILÁGNAPJA • A FÖLD VILÁGNAPJA • A FÖLD VILÁGNAPJA® SZÍNTELEN, SZAGTALAN, ÍZTELEN? A világ legtermészetesebb dolgának tartjuk, hogy a csapból tetszés szerinti mennyiségben megfelelő minőségű vizet folyathatunk. Eközben kevesen tudatosítjuk, hogy ennek biztosítása a vízművek munkatársai számára évről évre nagyobb gondot okoz. Míg Európa nyugati felében például az ipar „extenzív" fejlesztésének időszakában holt folyóvá változtatott Rajnában ma már a szennyezettségre rendkívül érzékeny halfajok is vígan megélnek, nálunk egyelőre még csak a vizek állapotának folyamatos romlásáról számolhatunk be. Legszomorúbb sorsa, persze, a felszíni vizeknek van, hiszen ezek csillapítás nélkül kapják az összes szennyező tényezőt. A ma emberének eszébe se jut, hogy poharába vizet megmerítsen az útjába eső folyóból. A valamikori kék Dunában veszélyes dolog akár csak a fürdés is, de még a tiszta vizű hegyi patakok sem ajánlhatók teljes biztonsággal a turistáknak. Bizony, az egy-egy ötéves tervidőszak alatt felépített víztisztítókról szóló hangzatos statisztikákról kiderült, hogy a valóságban csak a töredéke létezik a papíron kimutatott teljesítménynek. Ezért ha üzemeink számára bevezetnénk azt az „embertelen" kapitalizmusban alkalmazott módszert, hogy a vizet a folyónak a gyár alatti szakaszán illik nyerni és a gyár feletti részébe kiengedni, bizony a langymeleg biztonság idején épített ipari létesítményeinkben néhány óra múlva leállna a termelés. Egyszóval az ivóvíz tekintetében általában kénytelenek vagyunk a föld alatti vízkészletekre hagyatkozni. Ezek szerencsére a felszíni vizekhez képest lassabban szenynyeződnek, de ha egyszer megtörténik a baj, az elhárítása is sokkal körülményesebb. Világhírű a pozsonyi Slovnaft által „összehozott" talajvízszennyezés, melyet - bár megszüntetni nem sikerült -, hosszan tartó munkával és egyébként nagyon ötletes megoldással legalább kordában tudnak tartani. Az már más kérdés, hogy szakmai körökben megjelentek az első kósza hírek az újabb borzalmas pozsonyi olajszennyezésről, amely a repülőtér alatti talajvizet érte. Országos viszonylatban Csehországban a legrosszabb a helyzet. Itt eredetileg is kisebbek a készletek, és napjainkban már nagyon kurta az olyan lelőhelyek listája, ahol a csecsemők számára is alkalmas víz nyerhető és palackozható. A legjelentősebb készleteket tartalmazó Elba menti homokkövek alól például forró kénsavval történő kioldással termelték az uránt, és egyelőre a nyilvánosság számára nem teljesen ismert, hogy az eredetileg természetesen zárt rendszer esetleges meghibásodásai milyen ökológiai kihatásokkal jártak. Szlovákia némileg jobb helyzetben van. A karsztvízen kívül itt található ugyanis a csallóközi Duna-hordalékkúp, mely Közép-Európa legnagyobb ivóvízkészletét rejti. Ez pedig - bár eddig is sokat vétkeztünk ellene - még mindig páratlan lehetőséget nyújt a fogyasztók millióinak. Nem tudható viszont, hogy elviseli-e a következő csapást, mely a bősi vízi erőműhöz tartozó körtvélyesi víztározó képében leselkedik rá. Ez idáig senki sem tudta megnyugtatóan bizonyítani, hogy a tározó alján leülepedő iszap tartalmazta nehézfémek nem szennyezik-e el - gyakorlatilag visszafordíthatatlanul - ezt a pótolhatatlan vízkészletet. A Hydroconsult „szakemberei" mindenesetre az utóbbi időben szorgalmasan számolják, hogy milyen teljesítményű óriás víztisztítókra lenne szükség, ha ez a szerencsétlenség bekövetkezne. A csapból tehát egyelőre még tűrhető minőségű víz folyik, mely azért gyakran már nem teljesen szagtalan, színtelen vagy éppen íztelen. Az utóbbi időben talán valami beindult a legrosszabb elhárítására. Néhány év múlva kiderül, mennyire futotta erőnkből és lelkesedésünkből. A LATHATATLAN SZENNY Tulajdonképpen régóta tisztában vagyunk vele, hogy az a levegő, amelyet Pozsonyban, Kassán, Garamszentkereszten, a Felső-Nyitra vidékén stb. belégzünk, nem kifejezetten ózondús, de erről a kérdésről meglehetősen ritkán kaptunk információkat, s amelyeket kaptunk, azok sem tárták fel a valós helyzetet. Hallgatni arany volt ez ügyben is - allergiás gyerekkel kínlódni pedig magánügy. A környezetvédelmi minisztériumot is csak a forradalom után hozták létre. Ami más országokban évtizedek óta alapigazság volt, az nálunk több évtizedes késéssel vált nyilvánvalóvá - tudniillik, hogy praktikusabb a megelőzésbe beruházni, mint gyógyításra, erdei iskolák stb. anyagi támogatására fordítani a pénzt. Nem szólva arról, hogy mondjuk egy háromhetes kúra a jó levegőn mit sem javít a gyerekek egészségén, sőt... Kovačič Milan, az Állami Légtisztasági Műszaki Felügyelőség vezető szakelőadója a nemrég létrehozott intézmény munkájáról, hatásköréről és lehetőségeiről beszélt. - A levegő tisztaságával két szakágazat foglalkozik. Az egyik a kibocsátott anyagokkal, amelyeket a gyárkémények, üzemek, hőerőművek ontanak; a hidrometeorológiai központ pedig azt vizsgálja, hogyan, milyen mértékben szóródnak szét a levegőben a kibocsátott szennyező anyagok. Felügyelőségünk azokat a forrásokat ellenőrzi, amelyek kibocsátják a környezetszennyező anyagokat. Szlovákiában aránylag kevés szenynyező anyagot bocsátanak ki az üzemek - Csehországhoz, Németországhoz viszonyítva -, viszont rendkívül kedvezőtlenek a körülmények a szóródáshoz. Sajnos, az emissziók (kibocsátott anyagok) ördögi kört képeznek: az egyik szomszédnak ugyan küldünk egy adag szenynyező anyagot, de a másiktól kétszer annyit kapunk. Több káros anyag érkezik hozzánk Lengyelországból, Csehországból, mint amennyit mi „exportálunk" a környező országokba, és mint amennyit itt termelünk. A megengedettnél magasabb a levegőszennyező anyagok koncentrációja Pozsonyban, Vágsellyén, a Felsö-Nyitra mentén, Garamszentkereszten, Novákyban, Rózsahegyen, Árvában, Kassán, a Szepességben és Zsolnán, hogy csak a legkirívóbb helyeket említsem. A kibocsátott szennyező anyagok legnagyobb részét a hőerőművek, kohók „termelik". Az utóbbiak közül a legaktívabb a Keletszlovákiai Vasmű. Szlovákia furcsa helyzetben van - annak ellenére, hogy nem termelünk annyi káros anyagot, amennyit Csehországban kibocsátanak a gyárak, mégis több itt a légúti betegségekben szenvedők száma, alacsonyabb az átlagos életkor, több gyerek jön a világra veleszületett rendellenességgel, mint ott. Ezt csak azzal tudjuk magyarázni, hogy Szlovákiában rosszabbak a feltételek a légszennyeződés szétoszlásához, a völgyekben megrekednek az egészségre ártalmas anyagok: és Szlovákia aránylag fiatal szénlelőhelyeinek nehézfém- és arzénkoncentrációja ezerszer akkora, mint a csehországi széné. Bárhová vezetik is el a szennyzeő anyagokat, mindenképpen bejutnak az emberi szervezetbe. Ha a levegőbe kerülnek, onnan az esővel a termőföldbe jutnak, s a folyókból, patakokból szintén a termőföldbe kerülnek. Természetesen elsősorban a levegőt kellene megóvnunk tőlük, hogy ne keletkezhessenek másodlagos károk. Korszerűsíteni kellene az üzemeket, hogy minél kevesebb exhalátumot termeljenek, új szűrőberendezéseket kellene építeni, beszerelni. Ügyelnünk kell arra is, hogý a most épülő üzemeket megfelelő környezetvédő és tisztítóberendezésekkel lássák el . S ha már beszerelik ezeket a berendezéseket, működtessék is! Ahonnan pedig hiányoznak, kényszerítsék az üzemeket beszerelésükre! Sajnos, elég jóindulatúak voltak, akik megszabták a környezetszennyezés megengedett mértékét; de ha ezt valamelyik üzem túllépi, valóban komoly szankciókkal kell sújtani, akkora büntetést kell rá kiróni, amely meghaladja egy berendezés értékét. A 35/67-es sz. törvény azonban nem elég hatékony. Az egyik paragrafus ugyan kimondja, hogy annyi büntetést kell kifizettetni a megengedett mértéket meghaladó üzemmel, amennyi egy tisztítóberendezés ára, ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy egy tonna szennyező anyagért 100 korona büntetést fizessenek. Szlovákiában csak a Dunaszerdahelyi járásban nem termelnek exhalátumokat, ellenben ha Pozsony felől fúj a szél, oda is szállít. Pozsony legfontosabb ipari létesítményei a repülőtér közelében vannak, kéményeik nem olyan magasak, hpgy a szennyező anyagok szétszóródhassanak, többségük itt gyülekezik a fejünk fölött, nem jut el, mondjuk Somorjára... Sajnos, ez idáig elhanyagoltuk a természet- és környezetvédelmet. Új törvényt készítünk elő, amely minden üzemet, gyárat, erőművet stb. arra kötelez, hogy tisztítóberendezései a legnagyobb mértékben koncentrálják a szennyező anyagokat. Ha életbe lép az új törvény, az energetikai szennyeződés Szlovákiában a világban megengedett mértékre csökken. Óriási beruházás, tudjuk; de ha a világ minden ipari központjában találtak rá pénzt, itt is úgy kell megtervezni a költségvetést, hogy erre mindenképpen jusson. Az osztrák hőerőművek Lengyelországból importálják a szenet, melynek kéntartalms 0,6 százalékos, de olyan szűrőberendezéseik vannak, amelyek teljes mértékben kiszűrik a ként. A hazai szén kéntartalma a fent említett négyszerese, viszont működő kénszűrő berendezést egyetlen szlovákiai erőműben sem találunk. Természetesen a környezetvédelemre is három dolog kell elsődlegesen: pénz, pénz és pénz, de az irányítás színvonala sem kevésbé fontos. A néhány hónappal ezelőtt létrehozott környezetvédelmi minisztérium nem rendelkezik kutatási eredményekkel, kiépített kutatóhálózattal, gyakorlott hivatalnokokkal. Egyelőre tanuljuk a környezetvédelmet. Annak viszont az első perctől a tudatában vagyunk, hogy az embereket be kell avatni az ökológiai problémákba, nem szabad eltitkolni előlük a környezetvédelemmel és a környezetszennyezéssel kapcsolatos tényeket. Mindenkinek lehetőséget kell adni, hogy elmondja véleményét a környezetvédelemről. Méry Gábor felvétele ÉLETET A FÁNAK Egy amerikai állampolgár több mint tíz évvel ezelőtt elhatározta, hogy megmenti a FÖLDET. Egy millió plakátot csináltatott és tudtul adta honfitársainak: ha nem cselekszünk, megsemmisülünk. Meg kell menteni a FÖLDET! Felhívásának hihetetlen visszhangja volt. Százmillió ember aláírásával igazolta, hogy hajlandó tenni valamit planétánkért. így született meg a FÖLD VILÁGNAPJA. 1990-ben rendezték meg másodízben. Ez év április 22-én harmadszor - 120 ország részvételével. Az emberek rádöbbentek, valóban tenni kell valamit, mert különben valamennyien elpusztulunk. Az előzetes hírek szerint e földtekén 200 milliónyian léptek akcióba... a szerzők a víz- és talajerózió okozta negatív hatásokra. A magasabban fekvő erdők kiterjedéséből körülbelül 49 ezer hektárnyit veszélyeztet igen intenzíven az erózió. Ha csak a szükséges, környezetvédelmi leg elfogadott fakitermelést vesszük szemügyre, rögtön kiderül, hogy ez az emberi beavatkozás milyen „mellékes" károkat bír okozni. A faszállításhoz alkalmazott munkagépek például igencsak elősegítik az eróziót, a talajcsuszamlást, amely sohasem lokali-. zálható véglegesen, s a biológiailag is megbomlott talaj regenerálódása olykor ötven évbe is beletelik! Laikus nem is gondolná, mekkora károkat okoz a fakitermelés közben talajba kerülő üzemanyag. Az erdőgazdálkodásban használt gépek esetében évi 37,7 liter olaj és 59,1 liter üzemanyag elszivárgását állapították meg a szakemberek egy gépre számítva. Ehhez még annyit kell hozzátenni, hogy az egy főre jutó fakitermelés Európában éppen Szlovákiában a legmagasabb. A tanulmány igen erőteljesen aláhúzza azt a tényt, hogy a szlovákiai erdőgazdaság és fafeldolgozó-ipar az utóbbi években szinte elvesztette racionáis jellegét, a nemzetgazdasági ráfordítások tükrében pedig egyenesen veszteséges ágazat lett. Az erdőpusztulás koronában kifejezett mértéke csak súlyosbítja a helyzetet. Jellemző, hogy az erdők értékének fölbecsülése csak a hetvenes évek legvégén kezdődött, míg a mezőgazdasági termőtalajé sokkalta korábban. A környezetvédők végkövetkeztetése pesszimista. Úgy látják, a törvény is csak írott malaszt marad, a végre elfogadott tézisek is csupán elméletben érvényesülnek mindaddig, amíg az erdőgazdálkodás kizárólag közgazdasági kategóriaként kezeli az erdőt, s megfeledkezik arról a rendkívül fontos társadalmi funkciójáról, amely a természeti környezet részeként, az élet egyik tényezőjeként globálisan jellemzi, s amelyet a szerzők a tanulmány címéül is választottak: A szlovákiai erdők - létkérdés. Arról, hogy a környezetszenynyezés nem ismer határokat, tehát globális probléma, nem kell különösebb részletességgel szólni. Hiszen ha például Ausztriában szennyvíz kerül a Dunába, az nemcsak a csehszlovák szakaszon, hanem újratisztulásáig több ország partjai közt okoz halpusztulást. Ugyanúgy az észak-cseh iparvidék levegőszennyezése savas esők formájában leginkább a skandináv országok érzékeny faanyagú erdőit támadja. Ugyanakkor a környezetvédelem elsősorban a saját határok között kezdődik, amikor valamely ország törvényhozással felügyeli a gazdasági és környezetvédelmi egyensúly megtartását, a közvéleményt pedig környezetbarát életmód elfogadására ösztönzi. Az utóbbi időkig nálunk mindkét módszer meglehetősen háttérbe szorult. Büszkén hivatkozhattunk a szlovákiai erdők jó állapotára, különösen a csehországi erdőpusztulással szembeállítva. A helyzet azonban egyáltalán nem ad okot derűlátásra. A szlovákiai természetvédők egyik vezető személyisége, Mikuláš Huba munkatársaival nagyobb lélegzetű tanulmányban foglalkozik a kérdéssel; egzisztenciális problémaként tüntetve föl az erdők megmentését. A tanulmány részletesen taglalja mindazokat a tényezőket, amelyek káros hatása veszélyezteti a térség erdőgazdaságát. Az erdőkre számos „természetes" veszély leselkedik, a szél, a hó, a jég éppúgy pusztító hatású, mint a szárazság vagy éppen a túl csapadékos időjárás, a növénybetegségek vagy bizonyos fanyűvő férgek elszaporodása. Mégis a legnagyobb beavatkozást az emberi tevékenység jelenti, amelynek lehetnek rövid vagy hosszú távú következményei. Az emberi beavatkozás - például a fakitermelésen, talajművelésen kívül - éppenséggel erdőtelepítés is lehet, amely megfelelő körültekintés és szakértelem híján és főleg a rövid távú eredményekre koncentrálva nemegyszer káros következményekkel jár. A tanulmányban igen részletesen kitérnek