Új Szó, 1991. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1991-04-19 / 92. szám, péntek

MOZAIK IÚJSZÔÄ 1991. ÁPRILIS 19. AZ ÉLET PEREMÉN Omlásveszély alulról, felülről. Egyébként Rudňanyban az előtérben látható roskadozó házban is lakik néhány család. (A szerző felvételei) val megértetni, hogy helytelenül gondolkodnak, s hogy jobb lenne, ha inkább azon törnék a fejüket, milyen munkához kezdhetnének, de ők különösebb érdeklődés nélkül hallgatták a tanácsokat. OMLÁSVESZÉLY A 2800 lakosú Rudňany bányatelepülésen nyolcszáz roma él. Ott sem jobb körülmények között, mint a szomszédos Markušovcében, a különbség csak annyi, hogy az ő házaik, viskóik gépkocsival is megközelíthetők. Legalábbis addig, amíg el nem nyeli a föld. S a helyiek szerint a katasztrófa bármikor bekövetkezhet. Nyolcvan család ugyanis a kiaknázott bányaüregek fölötti hegyoldalban, az omlásveszélyövezetben lakik. Természetesen, saját felelősségükre. Az ottani telep alapítói az elmúlt évtizedben költöztek oda, foglalták el a bányaüzem kiürített és lebontásra ítélt két régi épületét, volt munkásszállóját. Hiába figyelmeztették őket a veszélyre a falu és a bánya vezetői, maradtak. Erőszakkal kilakoltatni pedig nem lehetett őket, mert más üres épület nem volt a faluban, s ma sincs. Ottragadtak hát, s azóta újabb családok költöztek hozzájuk innen is, onnan is a járásból. Legfeljebb tíz családnak lenne elegendő a két épület, ma azonban harminc népes család lakja. Ahány szoba és ahány pincehelyiség, annyi szegényesen berendezett vagy bútor nélküli „lakás", annyi család. Aki pedig nem fért be, az viskónak sem nevezhető tákolmányban lakik. A nyomortanya lakói között akad, aki jólérzi magát, s nem aggasztja az sem, hogy kevés az ivóvíz, hogy messze az üzlet, az iskola, óvoda, s hogy viskóik mellett terebélyesedik a bányaüzem hulladéktelepe. Az értelmesebbek szívesen elköltöznének, csak nincs hová, s ha telket kapnának is valahol a környéken, építkezési anyagra nehezen telne a pénzükből. A falu bérházaiban néha megüresedik egy-egy lakás, s a romák szívesen beköltöznének, ám a helyi lakosok erről hallani sem akarnak. írásban kérték az önkormányzatot, hogy több lakást már ne utaljon ki a rendetlen igénylőknek. Néhány családot ugyanis a múltban beengedtek a bérházakba, s azóta is bánják... A község vezetősége szeretné megoldani a romák lakáskérdését - hallottuk Miroslav Blišťan polgármestertől -, de nincs pénz a lakásépítésre. Ha lenne is kéthárom olcsóbb házra, az alig jelentene valamit, hiszen itt 120 család él embertelen körülmények között. TALÁLNAK MEGOLDÁST? Beszámolóikból ítélve a parlamenti bizottság többi tagja is igen lehangoló telepeken járt. Olyanokon, amelyek nem vetnek jó fényt sem az ott lakókra sem a társadalomra, ha nem oldja meg mielőbb a gondokat. Kétségtelen, hogy az élet peremén hányódó szepességi romák lakáskérdésének, foglalkoztatásának a megoldásához és szellemi felemelkedéséhez mindenekelőtt pénz kellene. S nem is kevés. No, meg egy kis tolerancia, akarat és igyekezet - mindkét fél részéről. A parlamenti bizottság rövidesen papírra veti a Szepességben és másutt szerzett tapasztalatait, valamint a problémák megoldására vonatkozó elképzeléseit, javaslatait, s a Szlovák Nemzeti Tanács elé terjeszti őket. GAZDAG JÓZSEF APU, HOGY MEGY BE... Bizonyára ismerik ezt a kis kupiét. Apu, hogy megy be az a nagy elefánt.;. Nehéz megválaszolni. Mert a nagy elefánt nem fér be az oroszlán barlangjába, de azt is el lehet mondani, hogy az oroszlán nem hívja meg a nagy elefántot teára. A probléma tehát nem létezőnek tűnhet. Ugyanígy van ez néhány gazdaságpolitikai kérdéssel is. Az egyik legégetőbb a gazdasági reform és az életszínvonal romlásának problémája. A gazdasági reform programja értelmében a kormány komoly megszorító intézkedéseket hajt végre, hogy meggátolhassa a korona további inflációját és gátat vessen az óriási belső eladósodásnak. Ezt szolgálják az áremelések - néhány termék esetében egyszerűen a fogyasztás természetes mechanizmusokkal történő visszaszorításáról van szó. Ugyanez a helyzet az egyelőre nagyon is népszerűtlen adópolitikával és a különböző behozatali illetékekkel. Ahhoz, hogy a gazdaság megújítására szükséges milliárdokat előteremthesse a pénzügyi tárca, olyan forrásokra van szükség, amelyeket a fejlett nyugati demokráciákban már nem ismernek. Az állampolgár fizet rá arra, hogy az elmúlt néhány évben a gazdaság felújításához szükséges összegeket a dotációs politika fölemésztette, a mesterséges áraknak köszönhetően pedig kiszámíthatatlan, mely vállalat milyen nyereséget „hozott a konyhára". A gazdasági szakemberek kimondták: a megszorítások, az életszínvonalcsökkenés, a dotációk felszámolása két-három évig tart, ezután jelennek meg az első eredmények. Ennek ellenére a reform negyedik hónapjában elégedetlenségi hullám tapasztalható, amelyet a „szlovák sajátosságok" kihangsúlyozása még inkább táplál. A megszorításoknak még a felénél sem tartunk és már elegünk van Klausból, Kuőerákból, hogy csak a legismertebb közgazdászokat említsem. Legalább százszor elmagyarázta a televízió, a rádió, néhány újság, hogy nem lehet három hónap alatt eredményeket elérni. Legalább százszor elhangzott, hogy a csehszlovák fizetési mérleg márciusban évek óta először volt pozitív - ennek gyakorlati hatása csak hónapok múlva jelentkezik -, legalább százszor elmondták már a gazdasági szakemberek, hogy a nehézgépipar nem a reformra fizetett rá, hanem a vásárlóképes piacok megszűnésére. Egyszerűen néhány - magas rangú - politikusnak megfelel a Klausszidás, a reform-szidás, és ahelyett, hogy utánanézzenek, milyen alternatív reformprogramok léteznek, elkezdik az általuk még fél éve támogatott reformot szidni. Nemrég egy találkozón jártam, ahol Václav Klaus tizennégyszer elmagyarázta, a fegyvergyártás konverziójának semmi köze a gazdasági reformhoz, amikor fölállt egy nyugdíjas gépész és tizenötödször megkérdezte: tessék mondani, miért kellett leállítani a fegyvergyártási programot? Ekkor jutott eszembe a kupiéban szereplő kislány, aki tizenötödször, századszor, ezredszer stb. fölteszi a már megválaszolt kérdést: Apu, hogy megy be... LOVÁSZ ATTILA REMÉNY A LAKÁSRA VÁRAKOZÓKNAK KÖVETJÜK AUSZTRIA ÉS NÉMETORSZÁG PÉLDÁJÁT? • AZ ALAPTÖKÉT A LAKÁSIGÉNYLÔK ADNÁK ÖSSZE Gazdaságunk szinte valamennyi ágazata a lejtőn van. Az építőipar is. A lakásra várók helyzete szinte kilátástalan. Nehezebbé vált a magánépítkezők dolga - az állami támogatást alaposan lefaragták -, a szövetkezeti lakásokra várók pedig rettegve hallgatják a hat számjegyű ráfizetésekről szóló híreket. Az állami lakások építését szinte teljesen felszámolták. Mi marad tehát a fiataloknak, van lehetőségük arra, hogy önálló lakáshoz jussanak? A Szlovák Köztársaság Belügyminisztériumának munkatársai külföldi tapasztalatokból kiindulva egy ígéretes megoldási módról számoltak be a Szlovák Nemzeti Tanács kereskedelmi és szolgáltatási bizottságának ülésén. Miről is van szó? Egy takarékossági formát kívánnak bevezetni, azzal a céllal, hogy fokozatosan kialakuljon a kiegyensúlyozott lakáspiac. Abból az alapelvből indultak ki, hogy a lakásszerzés ezentúl mindenkinek a személyes ügye. Tehát minden lakosnak magának kell gondoskodnia saját magáról. A törvény előkészítői azzal számolnak, hogy Szlovákiában körülbelül 2,7 millióan kezdenek el új módon takarékoskodni. Úgy tervezik, a havi befizetések nem lesznek magasak (akár 50-100 koronásak is lehetnek), persze mindenki a lehetőségéhez mérten fizet majd. Mivel azzal számolnak, hogy sokan kapcsolódnak be a takarékoskodásnak ebbe a formájába, rövidesen összegyűlik egy olyan összeg, amely kiindulási alapul szolgálhat az új lakások építéséhez. Számolnak bizonyos állami támogatással is, de az alaptőkét a lakásra várók adják össze. Hosszú távú, rendszeres takarékossággal lehet majd új lakáshoz jutni. A javaslat szerint elképzelhető, hogy a takarékoskodó két éven belül összegyűjti a lakás árának 40 százalékát, a további 60 százalékot, - ha lesz átadásra kész lakás - a takarékszövetkezet előnyös kamattal hitelezi. Ez utóbbi nem elhanyagolható tény, hisz manapság a pénzintézmények már 20 százalék feletti kamatot kérnek a kölcsönzőktől. Vonzónak ígérkezik az a lehetőség is, hogy a takarékosságba bekapcsolódhatnak a lakásra várók ismerősei, illetve támogatói is, akiknek a pénze kamatozni fog a takarékban. De olyan változat is lehetséges, hogy a befizetett összeget, illetve a kedvezményes kölcsönt a lakások karbantartására, felújítására lehet majd felhasználni. Egyelőre csak javaslatról van szó. A törvény megalapozottságát három ország tapasztalataival is alátámasztották a belügyi tárca munkatársai. Angliában 200 évvel ezelőtt hozták létre az első önsegélyes, kollektív takarékoskodási egyesületet. Akkoriban a szigetországban a lakáshiány kényszerítette ki ezt a módszert. Osztrák szomszédainknál, - akiktől a legtöbb tudnivalót sajátították el és akik segítségüket is felajánlották -, a lakosság több mint fele takarékoskodik építkezés, illetve lakásszerzés céljából. És talán a harmadik példa áll hozzánk a legközelebb. A volt NDK-ban szintén „kitört" a lakáshiány. Ott három hónap alatt megszervezték a szóban forgó takarékossági formát. Vajon mennyi időre lesz szükség nálunk e reménytkeltő kezdeményezés megvalósításához? D. T. KŇAZK0 VAJON MIT TETT VOLNA? Ladislav Snopko, az SZK kulturális minisztere mesélte a minap egy sajtótájékoztatón: cseh kollégájával együtt nemrégiben Spanyolországban járt egy, az európai országok kulturális miniszterei számára összehívott tanácskozáson, melynek hangulatát és sikerét az adott országok tárcavezetőinek hozzáállásán kívül természetesen nagymértékben befolyásolta a szervezők profizmusa is-a tanácskozást egy festői ibériai kisváros kastélyának korhűen berendezett termében tartották meg, az asztalnál minden résztvevőnek előre megszabott helye volt, melyet egy parányi tábla - rajta az adott ország pontos neve - jelzett. A tanácskozás megkezdésének napján miniszterünk az elsők között érkezett a helyszínre. A táblákat megpillantva -a Szlovákiában hónapok óta dúló járvány egyik, hovatovább mindannyiunkra jellemző szimptómájaként -, szeme hazánk nevében elsőként azt a bizonyos kötőjelet kereste. És meg is találta: a kötőjel megvolt, s ami szintén nem elhanyagolható tény, nemcsak hogy megvolt, hanem pontosan ott is volt, ahol lennie kellett, azaz a két országrész neve között. A meglepetés azonban csak ezután következett: a,, névtábla" mögött ugyanis csak egy szék volt! Ladislav Shopko elgondolkodott: mit tegyen? Csapjon az asztalra? Csináljon botrányt? Vonja le a,,megfelelő"következtetéseket, s hazatérve kürtölje őket világgá? Hiszen azt az egy széket,,biztosan" a cseh miniszternek szánták!? Végül is döntött: közölte az egyik szervezővel, hogy hazánknak bizony két kulturális minisztere van, majd megkérte őt, hogy hozzon még egy széket - kívánsága azonnal teljesült. Ennyi a történet. Elhangzása után végignéztem szlovák kollégáim arcán, s egyikük-másikuk kaján pillantását elkapva, határozottan úgy tűnt, hogy nem csak az én agyamon futott át a könnyen megválaszolható kérdés: hasonló szituációba kerülve, vajon Milan Kňažko, az SZK külkapcsolatainak minisztere ugyanazt a megoldást választja-e, mint Ladislav Snopko? (kajó) KÉPVISELŐK A SZEPESSÉGI CIGÁNYOK KÖZÖTT Talán sehol sincs annyi cigánytelep ebben az országban, mint a Szepességben. Aštól Tiszacsernőig sehol sem élnek olyan elmaradott körülmények között emberek mint Markušovce, Letanovce, Spišské Podhradie, Žehra, Rudňany, Bystrany, Tomášovce, Kluknava és még néhápy további szepességi település viskóiban. Néhány hónappal ezelőtt Václav Havel köztársasági elnök is meggyőződött erről, a közelmúltban pedig a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi, etnikai és emberi jogi bizottságának tagjai jártak ott, és ismerkedtek a sajátos problémákkal. SZAKADÉKKÖZELBEN A parlamenti bizottság érdeklődését az ott élő romák nagy száma és életvitele"váltotta ki, tudniillik az iglói járásban több mint 18 ezer roma él, ami a lakosság 12,8 százaléka. A járásban nyilvántartott háromezer munkanélkülinek közel a felét romák teszik ki. A civilizált körülményekhez nehezen alkalmazkodó romák még több mint háromszáz viskót laknak és sok köztük a beteg és a bűnöző. Hogy ennek a népcsoportnak a többsége miért él úgy, ahogy él, arra a képviselők előbb a romák „szóvivőivel", valamint a községek polgármestereivel folytatott kötetlen beszélgetés során keresték a választ. Azt tapasztaltam, részben meg is kapták. A nem roma polgármesterek ugyanis rámutattak a romák hibáira, a romák pedig inkább az államot, a rendszert és a „fehéreket" okolták helyzetükért. - Nincs munkalehetőség... A faluban nem kapunk háztelket... Az állam eddig sem adott elegendő pénzt a roma kultúra ápolására, mostanában pedig egy fillért sem költ rá... A község vezetősége nem törődik a telep rendjével, nem akarja kitisztíttatni a péró kútját... - sorolták érveiket az érintettek. Másnap a parlamenti küldöttség négy csoportra oszlott. Anna Koptová, Miroslav Dziak-Košický, Hamerlik Rudolf, Mikuláš Hirjak és Alfonz Adamica Markušovcét, majd Rudňanyt választotta úticélul. Velük mentem. A Máriássy-kastélyról is ismert, mintegy 3000 lakosú Markušovcében több mint ezer roma él. Telepük eldugott helyen, a falu szélén, a Lőcsei-patak melletti domboldali szakadék hepehupás peremén van. Számtalan rozoga, apró ház, putri, valamint kéttucatnyi „korszerű" családi ház, rendezetlenül, egymás hegyén-hátán. Az előbbiek a domboldal alsó felében, az utóbbiak, az újak, fent, az erdő szélén. Többségük házszám, kémény, kerítés és udvar nélkül, néhánynak viszont a külseje is jelzi, hogy iparkodó emberek lakják. A házak és viskók között sok a szemét, szemétláda és út sehol. Kerülő úton személygépkocsival elA markušovcei roma gyerekek többségének ott j áriunkkor az iskolában lett volna a helye, a kisebbeknek pedig a telep közelében álló, nekik épített óvodában. talán még a lánctalpas terepjáró sem. Hogy ők maguk mit tesznek helyzetük javulásáért? Nem titkolták: kevest. Sőt, egyesek semmit. A vasúton dolgozó Rufolf Horváth vezetésével néhányan ugyan próbálják rendre nevelni a lakókat, meg a falu önkormányzata is igyekszik tenni ezt-azt közösségükért, de kevés sikerrel. Talán azért is kevés sikerrel, mert a „fehérek" és „feketék" együttéléséből sokszor hiányzik az egymás iránti tisztelet, a kölcsönös tolerancia. Sokan azt szeretnék, ha a romák nyelvük, szokásaik és mentalitásuk feladásával illeszkednének be társadalmunkba. Ez ugyanúgy kifogásolható, mint a közösségi élet normáinak, törvényeinek megszegése, mások szándékos megkárosítása. - ön hol dolgozik? - kérdeztük az egyik életerős fiatalembertől. - Egy ideig Pozsonyban voltam segédmunkás, de szeptemberben elbocsátottak, s azóta itthon vagyok. - Miből él? Ezerszázat kapok, de az édeskevés. Három gyerekem van, rájuk jelenleg semmit sem kapok az államtól, mert a munkahivatalban későn jelentettem be, hogy munkanélküli lettem... - A lakásával elégedett? - Amilyen olyan, de nekünk megfelel. Sokkal nagyobb baj, hogy n/rfcs munkám. Ha nem lesz se pénz, se kenyér, kénytelenek leszünk szerezni, lopni valahol a faluban. Ha lecsuknak érte, hát lecsuknak... A képviselők próbálták vele és a hozzá hasonlóan vélekedő társaijuthat ugyan az ember a telep széléig, de tovább csak gyalogosan közlekedhet. S amint azt a helyiektől hallottuk, esős időben még úgy is nehezen. Nem jut el itt kapuig, ajtóig a mentőautó, sem a tűzoltókocsi, de