Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-12 / 60. szám, kedd

1991. MÁRCIUS 12. ÚJ szól MOZAIK MÁSOK ÍRTÁK HOGYAN FOGYJUNK LE TÍZ KILÓT? Roman Kováč, a Csehszlovák Szak­szervezeti Szövetségek Konföderációjá­nak elnöke foglalkozását tekintve nő­gyógyász-szülész, és egy orvos nehe­zen képzelhető el kellő szociális érzék nélkül. Családja — felesége, valamint fia és lánya, akik egyébként ikrek — Po­zsonyban él, az apuka pedig Prága és a szlovák főváros között ingázik. Nehéz megmondani, kinek van rá most na­gyobb szüksége. A családjának, a bete­geknek, vagy éppen a szakszervezeti központnak. • Doktor úr, mi az igazság abban, hogy március után le akar köszönni magas szakszervezeti tisztségéről? — Erről az elnökség dönt. Persze, ha egy orvos huszonöt esztendőn át igyek­szik tökéletesíteni szaktudását, nem sze­retne mindent elfelejteni. A szakszerve­zeti vezetőnek pedig amolyan társada­lom orvosának kellene lennie. • Megvádolták már önt kriptokom­munistasággal, baloldali populizmus­sal és szociális demagógiával. — A szakszervezetek mindig is a szo­ciálisan gyengébbekhez húznak. • Gyakran hangsúlyozta, hogy nem akar a kormány ellen dolgozni. Nem akarja támadni reformpolitikáját. Ma pedig nem csupán a kormányfő' a ve­zető' személyiség a kormányban, ha­nem az a miniszter is, aki a jobboldali párt élére állt. A parlamentben pedig vele, illetve támogatóival vívják a leg­nagyobb csatákat. És a kormányválság lehetősége sem kizárt. — Mindenekelőtt leszögezném, hogy egy ilyen válságra lenne a legkevésbé szüksége társadalmunknak. Tény azon­ban, hogy a vezető politikai körökben megjelentek azok, akik a jobboldalhoz tartozónak nevezik magukat. A jobboldal definiálása azonban még eléggé homá­lyos. Támogatói ma még inkább azzal tűnnek ki, hogy megfeledkeznek a szo­ciális szempontokról. Baloldali, illetve szociális beállítottságú politikusból ma még kevesebb van, vagy legalábbis nem olyan hangosak. Talán azért nem, mert ha valaki ma nálunk azt a szót ejti ki a száján, hogy baloldal, azonnal ultraba­loldalinak titulálják. Ez paradox fejlődés. A politikai pártok és áramlatok mindig a társadalom belső szükségletei alapján jöttek létre. • Ön szerint ez a helyzet nálunk még nem következett be? — Éppen most van az a pillanat. Mind népesebbé válik a rosszabb szociális helyzetbe kerültek rétege, de még nem formálódott ki a baloldali pártja. Ami pe­dig a jobboldalt illeti, az ugyan ideológiai szempontból már formálódik, de még hi­ányzik az erős gazdasági, vállalkozói háttere, mely létfontosságú számára. • Amennyiben a kormányt támogat­ják, támogatják népszerűtlen intézke­déseit is... — Mi támogatni akarjuk a korrpányt. Ugyanakkor elvárjuk, hogy teljesíti az egyeztető tanácskozásokon született egyezményeket. A nemzetközi mezőny­ben is. És nem csupán a Nemzetközi Valuta Alap elvárásaira gondolok, ha­nem Európa Szociális Chartájára is, amelyhez ugyancsak csatlakoznunk kel­lene. • Tehát, amint mondja, megegye­zésre törekednek. Ennek ellenére az álTh'ános egyezmény elfogadását kö­vetően csaknem önt tekintették az inf­lációs spirál beindítójának. — A kormány az általános egyez­ményben rögzített minimálbért 1850 ko­ronás összegben javasolta jóváhagyni, végül is 2000 koronában egyeztünk meg. A szakszervezetek a foglalkoztatot­taknak nem egészen a 2 százalékáért vállalták a felelősséget, azokért, akiket ez a bérkiegyenlítés érint. Azok ugyanis, akik nem keresték meg az 1850 koronát, mintegy 6 százalékkal többen vannak, tehát körülbelül a foglalkoztatottak 8 szá­zalékát érinti a minimálbér. Szeretném hangsúlyozni, hogy főleg nőkről van szó, akik zömmel a textiliparban, az egészségügyben, illetve az iskolaügy­ben dolgoznak. Hangsúlyoznom kell, hogy a minimálbér a bruttó kereset. Eb­ből még le kell vonni az adót. • A maradékból meg lehet élni? — Tudja, hogy mennyibe kerül egy napi 1600 kalóriát tartalmazó diéta? Ilyen csak orvosi felügyelet mellett tart­ható, hogy ne károsodjon az ember egészsége. Az új, legalacsonyabb árak alapján számítottuk ki egy ilyen diéta költségeit, és havi 1000 koronára rúgtak. És garantáltan 10 kilót lefogy az így „dié­tázó". Amennyiben az államnak nincs pénze a meghatározott minimálbérek kifizeté­sére, nem kellett volna megengednie az alapvető létfenntartási költségek emel­kedését. A kormány költségvetésében még nem szerepelt számos oiyan tétel, amelyek ára nagyon megemelkedett. A létfenntartási költségek 25,8 százalékos emelkedéséről szól az első negyedévre vonatkozó költségvetés. Az már olyan határ, amelyet számos család egyszerű­en nem visel el. Hana Labudová Rudé právo, 1991/54 A GAZDAG ORSZÁGOK SZOCIÁLIS KIADÁSAI Az elmúlt évtizedekben világszerte je­lentősen megváltoztak a szociális védő­háló működése szempontjából elsődle­ges gazdasági és politikai viszonyok. Azoknak az országoknak a száma, me­lyekben legalább egyféle szociális prog­ram létezik, 145-re nőtt (az 1937-es 57­tel szemben). Ezek közül a szociális cé­lokra (művelődés, egészségügy, öregsé­gi és rokkantnyugdíj, munkanélküli se­gély, táppénz stb.) fordított kiadások el­sősorban a gazdaságilag fejlett orszá­gokban nőttek meg jelentősen. Számszerűleg 1985-ben egy lakosra számítva a legmagasabbak Svédország­ban voltak (4300 USD), míg a legalacso­nyabbak Japánban (2200 USD), annak ellenére, hogy az efféle kiadások növe­kedésének üteme épp az utóbbiban a legnagyobb. A legfejlettebb országok közül a szociális közkiadás9k részará­nya 1986-ban az Egyesült Államokban volt a legalacsonyabb, viszont az elért bruttó nemzeti termék (GDP) magas ér­téke következtében az egy lakosra eső összeg (3550 USD) a harmadik helyet jelenti a világon. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy minden civilizált országban igye­keznek valamiféle kollektív szociális vé­dőháló kiépítésére. Ez alól nem kivétel még az egyén saját sorsáért vállalt fele­lősséget deklaráltan hirdető Egyesült Ál­lamok sem. A túlméretezett szociális vé­delem viszont, ahogy ezt Svédország nehézségei is mutatják, a gazdaság vi­szonylagos meggyengüléséhez vezet­het. Ott a szociális közkiadások növeke­dési üteme már hosszabb ideje maga­sabb volt a gazdasági növekedésnél és ez bizonyos mértékig rontotta a gazda­ság rugalmasságát és konkurenciaké­pességét. Mindez jól mutatja, a gazdag országok sem engedhetik meg maguk­nak, hogy hosszabb távon teljesítőké­pességükön felüli sűrűségűre szőjék a szociális védőhálót. Helena Kociánová Lidové noviny, 1991/49 KINCSES ELŐD MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MÁRCIUSA • 17. A történteket röviden így lehet összefoglalni: A járműveken (autóbuszokon, teherautókon, tehervo­naton, személygépkocsikon) odaszállított, mintegy 10 fa­luból(!) verbuvált, felfegyverzett és leitatott román parasz­tok csapata, a Grand-szálló előtt álló román tüntetőkiáltal takarva, teljesen váratlanul a magyar tüntetők előtt termett, s a rendőrlánc elpárolgott. A románok azonnal a le.gbru­tálisabban csépelni kezdték a magyar tüntetőket. A fegyvertelen magyarok rémülten menekültek. Pillana­tok alatt kiürült a tér. A nőket és a gyerekeket behívtam az Egységtanács székházába. \ A megfutamodott magyarok jórésze megpróbált fel­fegyverkezni, hogy visszatérjen a küzdőtérre. Szétszedték a főtér padjait (onnan lehetett tudrii, ki a magyar, hogy zöld lécet szorongatott a kezében), kerítéseket, megra­gadtak mindent, ami alkalmasnak tűnt és visszatértek a székház elé. A Grand szállóig szorították vissza a romá­nokat. Megjegyzem, a marosvásárhelyi magyarság olyannyira el akarta kerülni az összecsapásokat, hogy csak a hatodik román támadásra (január 25. Régen, február 9, március 16, 17, 19) vágott vissza. A legelső sebesültek, halottak mind magyarok voltak, ez is bizonyítja (a videofelvételeken kívül), hogy kik indí­tották a támadást. Ezeket az adatokat zároltatták a vatrás orvosok. A magyarok a térre vezető utcákban barikádokat emel­tek, ezért amikor nagy késve megérkezett a három tank, a székház jobboldalán levő utcában a „Látó"-szerkesztő­ség épületének magasságában elakadtak, nem tudtak tovább menni. Többszöri kérésemre a magyarok szétszedték a bariká­dot, s így a három tank beállhatott a Grand-szálló Főtér felőli végébe, lezárva a főtérre, a székház előtti térre ve­zető utat. A tankok megérkezése felbátorította a románokat ("a hadsereg velünk van"), akik egyre agresszívabban kezd­ték dobálni a magyarokat. Egy billenő teherautóval koc­kakövet hozattak, egy másik autóval benzint, s Molotov­koktélokat gyártottak és azokkal hajigálták a magyarokat. (Ezeket az adatokat a szemtanúk szolgáltatták nekem, mivel én végig a székházban voltam.) Egyesek szerint a vatrások a tankokból is szívtak le üzemanyagot Molotov-koktél készítése céljából. A sikeres dobálózás után a románok elkezdtek átugrál­ni a tankokon, s újra előre törtek. Az újabb román táma­dásnak este 8 órakor a marosvásárhelyi cigányok segély­csapata vetett véget. A marosvásárhelyi magyar cigányok nagyon jól felfegy­verkezve, fehér ingbe öltözve (hogy felismerjék egymást), azt kiáltván: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigá­nyok", a magyarokkal közös támadásba lendültek, és visszaverték a románokat a tankokon túlra. Egyik vezető­jük azt mondta nekem: Kincses úr, mi ne jönnénk segí­teni a magyaroknak, hiszen mi magyar cigányok va­gyunk, nekünk fáj, ha ütik a magyart! Azt is hozzátette: ma maguk, holnap mi­Ezek után a románok csak dobálóztak, de a tankok vonalán túl nem merészkedtek. A román támadás után felhívtam Gambrea ezredes ren­dőrparancsnokot és megkérdeztem, hogyan lehet, hogy csak így biztosította Marosvásárhelyt a román támadás ellen? Mire Gambrea foghegyről azt válaszolta: „mit te­gyek, nem állt elegendő erő a rendelkezésemre". A rendőrség viselkedéséről az igazságot egy áprilisi „Panoráma" adásban elmondta dr. Úri Előd orvos, a ré­geni RMDSZ szervezet akkori alelnöke (azóta a vatrás halálos fenyegetések elől áttelepült Magyarországra): Ré­gen határában csak addig tartóztatták fel az autóbuszokat és teherautókat, ameddig felgyűlt vagy 12 jármű, utána éppenséggel egy rendőrségi autó vezette őket Marosvá­sárhelyre. Többször is felhívtak Kovászna és Hargita megyei ille­tékesek, s megkérdezték, hogyan segíthetnének rajtunk, mondván: többezer ember mindenáron le akar utazni Vá­sárhely megsegítésére. Azt mondtam, ilyen segítségre nincs szükség, ne szélesítsük a konfliktust. Javasoltam: állandó telefonhívásokkal bombázzák Iliescut, Stancules­cut, Petre Románt, Chitacot, szóval a román illetékeseket, bírjak rá őket végre, hogy intézkedjenek. Én is többször visszahívtam Iliescu elnököt és Stancu­lescú hadügyminisztert is, akik csak ígérgették a segítsé­get, s a két miniszterhelyettes elutazását emlegették mint megoldást, mondván, a hadügy- és belügyminiszter-he­lyettesek Marosvásárhelyre érve megteszik a szükséges intézkedéseket. Nem tudom miért; de a két úr csak más­nap (21-én) volt látható a városban, 20-án távoltartották magukat az eseményektől. Látván, hogy az összecsapások folytatódnak, senki sem tesz semmit azért, hogy meggátolják az erőszak esz­kalációját, felhívtam Petre Roman miniszterelnököt s be­mutatkoztam neki. Nagyon kurtán annyit mondott romá­nul: ismerem. Pedig soha nem találkoztunk, telefonon sem beszéltünk. Azonnal eszembe ötlött Cojocaru tábor­nok februárt fenyegetőzése (akkor azt mondta, hogy ha­ditörvényszék elé állíttat, már megbeszélte a miniszterel­nökkel). Közöltem, hogy a megfelelő katonai lépéseket egy tartalékos őrnagy fogja ecsetelni a miniszterelnöknek. Nagy Gézának adtam át a kagylót. Az őrnagy úr elmond­ta, melyek a szükséges lépések, hogy a vérontásnak vé­getvessenek. Petre Roman visszaadatta a kagylót nekem, és közölte, hogy egy órán belül egy gyalogos zászlóalj Marosvásárhelyen lesz. Mindez 20.30 és 21.00 óra között történt, amikor még csak két halottról és 100 sebesültről értesültünk. (Csütörtökön folytatjuk) PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ A TÖRTÉNELEM LOGIKAJA (ADALÉK) Recsegnek, ropognak a szovjet birodalom eresztékei. A magát be­vehetetlen és elpusztíthatatlan erőd­nek hirdető építményről most derül csak ki, milyen ingatag talajra épült: falai megroggyanóban, tartóoszlo­pai elmozdulóban, gerendái rothad­óban, ajtóit-ablakait ki-be csapkod­ja a szél. A balti államok, Oroszor­szág, Ukrajna, Moldávia... — orszá­gok, nemzetek, népek próbálgatják egyre eltökéltebben meg-, illetve visszaszerezni a világhatalmi álmok megszállottjai által elorzott függet­lenségüket, s most látszik csak iga­zán, hogyan kényszerítette rá sors­fordító lépésekre a nagyhatalmi ön­kény és önkéntesség látszatát. Hogy ismétli-e magát a történe­lem vagy sem — nem tudom és nem is akarom eldönteni. Ám hogy benne minden egy sajátos és hatá­rozott logika szerint bonyolódik, il­letve rendeződik el — bizonyosra veszem. Mert bár ha az ember nem is léphet kétszer ugyanabba a folyó­ba, ezredszer is képes ugyanabba a hibába esni. S pontosan ebben látom a történelem sajátos, határo­zott logikáját: minduntalan szigorú következetességgel korrigálja, amit benne az ember időről időre elront. De miért írom most mindezt? Montesquieu közel kétszázhet­ven esztendővel ezelőtti grandiózus álma jutott eszembe Európa egysé­géről (Reflexions sur le Monarchie universelle en Europe). Ki gondolná például, hogy a mostanában mife­lénk annyira időszerű, s újságjaink­ban, kinyilatkoztatásainkban egy-, mással versengve helyet kapó esz­mék bizonyos körében is az ő gon­dolatai visszhangzanak, és amit az ázsiai „nagy birodalmakról" írt, az akár e jegyzetem első mondatában említett szovjet birodalomra vonat­koztatva is egyenesen modellértékű lehet. íme: „Egy nagy birodalom szükségszerűen megkívánja az uralkodó despotikus tekintélyét, mert csak az elhatározás gyorsasá­ga egyenlítheti ki a helységek nagy távolságát, ahová a végrehajtandó parancsoknak el kell jutniok; a kor­mányzókat és távoli közigazgatási hatóságokat a félelem tartja vissza a hanyagságtól. Enélkül a biroda­lom egyes részeinek decentralizáci­ója következnék be; a különféle né­pek, megunva az idegennek érzett uralmat, saját törvényeik szerint kezdenének élni. Ezért kell Ázsiá­ban az államhatalomnak mindenkor despotikusnak lennie, mert ha itt nem fokoznák végletekig a rabszol­gaságot, úgy megkezdődne az or­szág szétbomlása..." Uralkodók, hadvezérek, politiku­sok! Ne gyűlöljétek a tudós filozófu­sokat, s ne is mosolyogjatok rajtuk megvetően. Ti érdekeket képvisel­tek az egyik oldalon, folyamatokat elemeznek ők a másikon. Ezért van az, hogy ők már évekkel, évtizedek­kel, -századokkal, sőt -ezredekkel előttetek tudják, hová vezet az út, melyen ti még csak épp elindulta­tok. S bizonnyal bölcsebben kormá­nyoznátok a rátok bízott népet, nemzetet, országot, ha engednétek általuk kormányoztatni magatokat. NO COMMENT! Szöszmötölés megsárgult újság­lapok között, az eltűnt idő nyomába eredő emlékező elme szabad por­tyázása. Ilyenkor szinte mindegy, hová nyúlsz. Egy ilyen véletlen mozdulat adta kezembe a minap a Práca egyik huszonhárom évvel ezelőtti számát. A csehszlovák kor­mány frissiben kinevezett alelnökei válaszoltak abban arra a kérdésre, hogy milyen érzéssel és célkitűzé­sekkel lépnek hivatalba, s vélemé­nyük szerint mit várnak tőlük az em­berek? A megkérdezettek egyike — Peter Colotka és Ota Šik mellett— a Szlovák Tudományos Akadémia Ál­lam- és Jogtudományi Intézetének falai közül a politikai élet színterére (újból) kilépő, s újrakezdett karrier­jének első (tánc) lépéseit lejtő Gus­táv Husák volt. Híres/hírhedt elvtár­sunk s parancsolónk az első kér­désre válaszolva elmondta, leg­hőbb vágya, hogy az országot se­gítse „egy olyan fejlett szocialista és demokratikus európai állammá ki­építeni, melynek minden lakója elé­gedett lesz". A kérdés második ré­szét illetően pedig úgy vélekedett, hogy az emberek „a hiányosságok, hibák és személyes sérelmek orvos­lását, a politikai, nemzeti és gazda­sági problémák gyors megoldását, a politikai szabadság és emberhez méltó közélet, valamint a perspektí­va és biztonság megteremtését" várják tőle. Ennyi. Kommentár nincs. Ezúttal nem szükséges. FEUEPY?ÉS A BEFELE TÁGULÓ KÖRRŐL Nem tudom, ki hogy van vele, de én néha kívülről látom magamat. Megyek az utcán és látom maga­mat, amint megyek az utcán. És így tovább. Most éppen azt látom, amint barátom dunaszerdahelyi la­kásában „pesti" naplóm e feljegyzé­seit rovom. Ma vasárnap van, az Új Szónak dolgozom egész délután. Ide teg­nap érkeztem, holnap Pozsonyba készülök Nap-béli barátaimhoz egy fontosnak látszó megbeszélésre, holnapután Tatabányán szerkesz­tek délelőtt, de délután már ismét odahaza, Budapesten ülök egy ér­tekezleten. Tegnapelőtt még Bécs utcáit jártam a lányaimmal, a Burg köveit koptattuk, a Volksoper jegy­pénztáránál számolgattuk szorong­va soványka Schillingjeinket, hogy futja-e belőlük legalább a kakas­ülőre. Monoszlóy Dezsőék Húspiac utcai (Fleischmarkt strasse) lakásá­ban ücsörögtünk elmúlt időkön tű­nődve, mai és holnapi gondokon töprengve. A most nálam levő há­rom könyvet a császárvárosba is magammal cipeltem: Milan Kundé­ra Búcsúkeringő című regényéről a budapesti Nagyvilág kért recenziót, a Sziveri János-féle Új Symposionra emlékező, Újvidéken megjelent Ex című antológiáról a kecskeméti For­rásnak kellene írnom, Vajkai Miklós Lusta por című kötetét egy, Buda­pesten tervezett csehszlovákiai ma­gyar novellaválogatáshoz haszná­lom. Jegyzetfüzetemben egy Chica­góba küldendő válaszlevelem pisz­kozata, tárcámban Budapesten élő erdélyi barátom üzenete, s meghívó egy kárpátaljai kollégám előadásá­ra. Az írógép mellett balról a kitűnő jugoszláviai szlovák irodalmi lap, a Nový život legfrissebb száma, ben­ne a jeles költő, Paľo Bohuš emlék­iratával, melynek egy fejezete a mi tragikus sorsú Esterházy Jánosunk­ról szól, akinek cellatársa volt vala­melyik csehszlovákiai börtönben, jobbról egy, szintén a nemes lelkű grófra emlékező írás kézirata ugyancsak Budapestre származott pozsonyi ifjú történészbarátom tol­lából... A felsorolás itt nyugodtan abba­hagyható, hiszen ennyiből is nyil­vánvaló, hogy a sokféleség meny­nyire látszólagos itt. Pontosabban: mennyire ugyanazon a körön belüli. Úristen, negyven éven keresztül mennyi időm és erőm ráment arra, hogy e körből kitörjek! Ma már tu­dom, hogy ebből a körből is meg­közelíthető a végtelen. Mert ez a kör az életem. Mert ez a kör befelé tágul.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom