Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-05 / 54. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1991. MÁRCIUS 5. KINEK A SZÁRNYÁT KELL MEGNYIRBÁLNI, AVAGY Ml HÁBORÍTOTTA FEL A BÉKÉS FELSŐSZELIEKET? Judja-e, kedves olvasóm, hol található Felsó'szeli? Ne fárassza magét, úgysem talál ilyen nevű községet, se közel, se távol, még a Galántai járásban sem. Mert itt csak Felső- és Alsószeli van. E torzszülött Laco Zrubecnek, a konkolyhintés nagymesterének legújabb leleménye, aki a Život cfmű hetilap idei február 7-i számában megjelent cikkével botránkoztatott meg minden jóérzésű felsőszeli polgárt különös következtetéseivel és vádjaival. Az agitátoroknak meg kell nyirbálni a szárnyukat címet viselő riport apropójául egy tavaly októberben Felsőszeliben megrendezett szlovák-magyar evangélikus ifjúsági találkozó szolgált, amelyre valaki meghívta a zsurnalisztika eme nagymesterét is. Ez a békés, barátságos egyházi találkozó különös gondolatok megírására késztette Laco Zrubecet. Hogy miféle agitátorokra gondol, arra ugyan csak egy halvány utalásból lehet következtetni, mindenesetre a szerző egy komáromi eset leíráséval kezdi a riportot, amelynek majdnem szem- és fültanúja volt, s amelyben egy magyar tanítónő fenyegetésekkel próbálta rábírni a szerző barátját, adja magyar iskolába a gyerekét, különben az igazgatóhelyettesével gyűlik meg a baja a munkahelyén. Aztán, se szó, se beszéd, máris Felsőszeliben vagyunk, ahol az újságíró állandóan olyan emberekbe botlik, akik nem akarnak szlovákul beszélni, pedig tudnak, ahol az üzletek elárusítónői megátalkodottan dugdossák az árut a szlovák vásárlók elől, s ahol a Matica slovenská helyi szervezete elkeseredett harcot folytat a magyar nyomás ellen. Zrubec oknyomozó riportjában különös okiratokat emleget, amelyek szerint Felsőszelit már 1773-ban is Horné Salibynek hívták, különben is, a község határában szláv sírokat találtak a tizenegyedik századból, de erről a katolikus templomot takarító néni (aki ugyan nem soviniszta, nacionalista, csak egyszerűen rossz nevelést kapott) semmit sem tud. Zrubec úr lojalitása végtelen, nem kéri számon a nénin a tudatlanságát, viszont nagy megelégedéssel konstatálja, hogy a megátalkodott szelieket, akik „natruc" Felsőszelibre akarták keresztelni az ősi Salibyt, szerencsére az akkori járási nemzeti bizottság „értelmes fejei megszelídítették". Különös népek lakhatják ezt a Felsőszelibet, ahol a szlovákul tudó tizenöt éves kislány arra kényszerítette a tanítónőjét, beszéljen vele magyarul, s olyan emberek születnek itt, mint az az SZNT-képviselő, aki az ötvenes években betört a galántai könyvtárba, hogy nagymérvű szlovákgyűlöletének tanújelét adva, lepisálja a szlovák könyveket. Azt is megtudjuk a riportból, hogy Szeliben a nemzetiségi ellentéteket a művelt magyarok szítják, akik „a mi pénzünkön tanultak", s akik karriervágyuktól hajtva és a magyar tömegtájékoztatási eszközöktől tüzelve fejtik ki aknamunkájukat. Felsőszeliből, írja Ladislav Zrubec, pánikszerűen menekülnek a szlovákok, mivel nem bírják elviselni a torzsalkodásokat. Még szerencse, írja, hogy az értelmesebb emberek szlovák iskolába adják a gyerekeiket, annak ellenére, hogy agitátorok próbálják erről lebeszélni őket. Nemrég a faluban még egynyelvű táblák voltak, ma már kétnyelvűek vannak, ám azoknak, „akiknek így megnőtt a szarvuk", még ez sem elég. Őket is az agitátorok piszkálják, akiknek nincs, aki megnyirbálja a szárnyukat. S akik a szlovákok ellen vannak hangolva, azok zömmel kommunisták voltak, majd NYEE-tagok, s késó'bb az Együttélésben kötöttek ki. A sommás tabló megrajzolása után Zrubec felteszi a váteszi kérdést: „Ki tudja, hogyan fest majd a helyzet, ha néhány év múlva visszatérek ide?" Nos, aligha hihető, hogy Zrubec urat kitörő örömmel fogadnák a felsőszeliek, akár néhány év múlva, akár most. A békés szeliek, akik állítása szerint csak rosszindulattal lehet nemzetiségi ellentétekről beszélni a községben, nem értik, mi lappang e mögött az uszító újságcikk mögött, kinek áll érdekében a gyűlölet szítása? Még az iskola szlovák tagozatának igazgatónője is elhatárolja magát az ügytől, akit úgy rángattak oda ama októberi találkozó végpontjára, hogy lefotózzák a Matica slovenská helybeli aktivistáival. Mint mondja, Zrubeccel ő egy szót sem váltott, s felette kínos számára is az eset. Végigjárva a falut, boldog-boldogtalant v megállítunk, mi a véleményük a Život cikkéről. Fejcsóválás, értetlenség, széttárt karok. A szeliek egyszerűen nem tudják mire vélni a dolgot, s maguk a szlovákok elítélik az effajta piszkolódást. Nyilván, nekik sém hiányzik a torzsalkodás, ráadásul egy olyan faluban, ahol a magyarok és a szlovákok negyvenöt éve békésen megférnek egymás mellett. A negyvenöt évet csupán azért említem, mert Zrubec úr a nagy hevületben megfeledkezett egy aprócska tényről: történetesen arról, hogy Felsőszeliben a háborút megelőzően nem éltek szlovákok, jórészt 1947-ben, a lakosságcsere alkalmával költöztek ide a magyarországi Tótkomlósról. Felsőszelit egyébként az okiratok először 1158vagy csak gyengéden összemos néhány évtizedet. Mert a mai elköltözők között legalább annyi a~magyar, mint a szlovák, s nem érzelmi, sérelmi okokból, hanem munkalehetőség és lakás után, zömmel Galántára és Vágsellyére mennek. Sajnos, többségben fiatalok. Öregszik a falu, mondja Mészáros György, a község fiatal bírája. Tavalyelőtt 41, tavaly 68 embert temettek, míg a születések száma csökken. Ezen, mint mondja, csak egy átfogó szociális rendezés segíthet. A Životban megjelent cikk Mészáros Györgyöt is mellbevágta, hisz annak előtte ő sem tudott hangos nézeteltérésró'l a magyarok és a szlovákok között. Az biztos, hogy érezhető némi feszültség, ám ehhez nagymértékben hozzájárult a nyelvtörvény keltette hisztéria is, amely végső soron azt eredményezte, hogy a helyhatósági választások során csupa magyar képviselőt választott meg a lakosság. A nyolctagú tanácsban ennek ellenére ott találjuk Ludovft Kováč tiszteletest, a VPN jelöltjét, s a tanács mellett megalakított valamennyi bizottságban 4 magyar mellett 3 szlovák van, tehát a lehető legdemokratikusabb módon próbálják megelőzni a hátrányos megkülönböztetést. Felsó'szeli község pecsétje 1686-ból (Méry Gábor felvétele) ban említik egy adománylevélben, amellyel II. Géza király a nyitrai egyháznak ajándékozza a falut, vámjával, halászaival együtt. A századok során a község ZELE, SCELE, SILI néven fordul elő, s tulajdonosai között megtaláljuk a Szelieket, Zylieket, Báthoryakat, Esterházyakat és a Benyovszky családot. Hogy milyen okiratokon szerepel 1773-ban a Horné Saliby elnevezés, azt csak Zrubec úr tudná elmesélni, mint ahogyan azt is, miféle erős magyarosító nyomást gyakoroltak az itt élő magyar ajkú lakosságra? Tény viszont, hogy a kassai kormányprogramot és a hírhedt 33/1945 Sb. számú elnöki alkotmánydekrétumot követően közel 1 000 felsó'szeli magyart vagoníroztak be 1947-ben, s szállítottak mezőgazdasági munkára a szudétanémet vidékre. A Magyarországra kitelepítettek száma elérte a nyolcszázat. A sebek jassan gyógyulnak, az öregek azonban nem felejtenek. Életük keserű tapasztalata ma is a jogfosztottság, az ingatlanjukból és ingóságaikból történt kiűzetés s a szomorú visszatérés, amikor sokan egy évig is rokonoknál voltak kénytelenek meghúzódni. A múlt azonban végérvényesen múlttá vált, nem szívesen beszélnek róla az emberek. A lélek békéje fontosabb, mint a sebek újbóli felszaggatása. Pedig volna mit mesélniük. Példának okáért elmondhatnák, hogyan verték meg a magyar fiatalokat az önkéntes tűzoltók 1947 karácsonyán, az Istvánnapi mulatság kellős közepén. Módszeresen, nem tudni, milyen vádak alapján. A tűzoltóparancsnokot később a népharag elűzte a faluból, de az egykori tűzoltók többsége Szeliben maradt, s a történtekről mindenki hallgatott... Nem tudni, ilyen eltelepülőkró'l van-e tudomása Zrubec úrnak, Mészáros György, akit a novemberi forradalmat követően megválasztottak a helyi VPN vezetőjének, elmeséli, hogyan próbált konszenzust elérni a Matica slovenská és a Csemadok helyi szervezete között. Tavaly márciusban, amikor összehívták a falugyűlést, még a Matica vezetó'i is arról biztosították, nincsenek nemzetiségi torzsalkodások a faluban. Ennek később sem tapasztalta jelét, sőt, megegyezett a kulturális szervezetekkel, hogy mindkettő ingyen klubhelyiséget kap a helyi kultúrházban. Ezt követően, alig három hét múlva jelent meg a Život cikke, amely, enyhén szólva, meglepte. Felkereste a cikkben szereplő szlovák tanítónőket, a Matica vezetőit, akik elhatárolták magukat a Zrubec által leírtaktól. De hát végül is honnan fúj a szél? A dolog úgy fest, mondja Mészáros György, hogy a háttérben valamilyen számlák kiegyenlítéséről lehet szó a tiszteletes és a szlovák evangélikus hívek között. Többen rossz szemmel nézik, hogy a pap magyarul is tart istentiszteletet. Valójában nem is a hívek többségéről van szó, inkább egy-két forrófejű hölgyről, akiknek, ki tudja, milyen okból, nem tetszik a dolog. Pedig karácsony előtt is volt egy szép akció Szeliben, mondja a bíró,.amikor az Ifjú Szívek énekkara és zenekara tartott karácsonyi koncertet a katolikus templomban. Evangélikusok, katolikusok, magyarok, szlovákok vegyesen vettek részt rajta, s nem tapasztaltak semmilyen problémát. Ľudovít Kováč tiszteletes nehezen áll kötélnek, amikor a közte és a hívek közötti ellentétekről faggatjuk. Most lábalt ki a betegségből, s talán azért is szabódik, mert torkig van az üggyel, amely, érthetően, őt is felkavarta. A tisztelendő' leginkább azt furcsállja, hogy éppen egy békés, szép egyházi találkozó ürügyén szerettek volna ütni rajta, mert nem titkolt gyanúja, hogy az ügy hátterében éppen az ő személye elleni támadás áll. Nem tagadja, már ezt megelőzően is érték támadások, mivel egyesek szerint, úgymond, „elmagyarosítja" a szlovák híveket. Valójában arról van szó, hogy a tiszteletes igazságérzete szálka néhányak szemében, beleértve feljebbvalóit is, akik már a múltban is igyekeztek eltávolítani a faluból. Ludovít Kováč tíz éve lelkipásztora az evangélikus híveknek, s Felsőszelibe érkezését követően szorgalmazni kezdte, hogy az 1947-ben eltávolított Az egy Isten tiszteletére feliratot helyezzék vissza az oltárra. Lehet, hogy itt van a kutya elásva? Az egész sötét és rosszindulatú kampány mögött a pap ellen intézett támadás állna? Szinte hihetetlennek tűnik, hisz Laco Zrubec szinte az egész községet igyekezett befeketíteni, légből kapott állításaival azt sugalmazni, hogy egész Dél-Szlovákiában rossz a magyarok és a szlovákok közti viszony. Ám hogy mennyire kilóg a lóláb, azt az egyre szaporodó esetek bizonyítják: valami nincs rendjén az egyház háza táján. Ami megnyugtató Felsőszeli esetében: az inkriminált újságcikktől maguk a szlovákok is elhatárolják magukat, s elítélik az effajta uszítást. Ami azonban kevésbé megnyugtató: ismét egy becsületes papot támadnak a türelmetlenkedők, s ez a játszma még koránt sincs lejátszva. Felsőszeli lakóinak közel hatvannyolc százaléka magyar, így az alapiskolának mind magyar, mind szlovák tagozata van: a magyar tagozaton háromszáz, a szlovákon százhetven gyerek tanul. Hogy ez mennyire felel meg a község nemzetiségi összetételének, s hogy vajon magyar gyerekek tanulnak-e szlovák iskolában vagy fordítva, döntse el utólag Zrubec úr, akit a tények nemigen érdekeltek ottjártakor. Ő állandóan agitátorokat emleget, de hogy kik ezek az agitátorok és kit uszítanak ki ellen, rejtély. Anna Hrotková szlovák igazgatónővel és Alžbeta Machanová tanítónővel is beszélgettünk, akik szintén elhatárolják magukat az említett cikk állításaitól, bár nehezményezik, hogy a választások egyértelműen a magyar képviselők győzelmét hozták a községben. Hogy erről ki tehet, arra ők sem tudják a választ. Végigjárva a községet, legalább fél tucat boltba benéztünk, vajon mi igaz Zrubec úr állításaiból, hogy megkülönbőztetően bánnának a magyar vásárlókkal. Ennek jelét sehol nem tapasztaltuk, sőt, az elektro-szaküzletben a magyar eladónőtől (próbaképpen) részletes szlovák felvilágosítást kértem — és kaptam — egy japán hifi-toronyról. Valamennyi boltban fölháborodottan tiltakoztak az alaptalan vádak ellen. A falu bírájától megkérdeztük a kétnyelvű kőzségtábla ügyét is, mert, talán fölösleges hangsúlyozni, nem a Zrubec úr által hangoztatott „szemtelenség" a felháborító, hanem a tény, hogy a község még mindig nem írhatta ki a többség anyanyelvén a falu nevét. Annak idején a volt járási nemzeti bizottság a kérvényt elutasította, a törvény tiltó rendelkezésére hivatkozva, ha azonban ma úgy határozna a tanács, hogy magyarul is ki szeretné tenni a falu nevét, a bírónak nem lenne más választása, mint hogy elegét tegyen az önkormányzat határozatának. S ugyanez vonatkozik az utcanevekre is, amelyek szintén egynyelvűek — egyelőre. Summa summarum: Laco Zrubec cikkétől eltérően, meglehetős nyugalmat tapasztaltunk Felsőszeliben. A demokratikus helyhatósági választások eredményei ugyan irritálnak egyeseket, de ha nincs az emlékezetes nyelvtörvényvita, talán itt is másképp alakul a helyzet. Laco Zrubec mindenesetre, a tó'le megszokott nyegleséggel, alaposan felszította a kedélyeket, s talán elérte célját: a tiszta szlovák nyelvterületen élő szlovák olvasó ismét riasztó, torz képet kapott egy dél-szlovákiai vegyes lakosságú községről, ahol izgága, összeférhetetlen magyarok élnek, s ahol a papok igyekeznek el magyarosítani a szlovákokat. Ugye, erre ment ki a játék, Zrubec úr? KÖVESDI KÁROLY LAPSZÉLEN BŰNÖS-E, AKI NEM VÉTKEZETT? — Járt maga hittanra? — Most már elárulhatom... — Akkor tudnia kell, hányféle bűn létezik. — Hogyne! —-Felsorolná? _— Ugye, van az eredendő bűn (Éva és Adám ősszüleink hagyatéka az emberiségre a véges végtelen időkig), no meg azután a bocsánatos és a halálos bűn. — Ez minden? ??? — Hát a kollektív bűn? — Az akkor még nem volt. — De van. Legalábbis nálunk. — Létezik, létezik... Bűnös csak az lehet, aki bűnt követett el. — De hát maga magyar, vagy nem? — És az bűn? — Nálunk még mindig annak tartják. — De már megbocsásson... — Nem bocsátották meg. És apáról fiúra, fiúról unokára száll... — Akkor ez is eredendő bűn, nemde? — Valami afféle. — És ez is a végtelen időkig? — Ki tudja. Talán mindaddig, amíg egy újabb elnöki amnesztia az ártatlanokra is ki nem terjed... zs.l. SZŰKLÁTÓKÖRŰSÉG Tavaly furcsa helyzet alakult ki szakmunkásképző iskoláink, intézeteink körül. Miután ismertté vált, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően, január elsejétől megszűnik a reszortirányítás, megszűnnek a vállalati szaktanintézetek, sokáig úgy nézett ki, hogy gazdátlanná válnak. Senki sem tudta, mi lesz velük, ki fogja őket fenntartani. Ez a bizonytalan helyzet eredményezte, hogy szeptemberben jóval kevesebb fiatal kezdett szakmát tanulni, mint az előző években. A munkáltatók egyszerűen nem tartanak rájuk igényt. Előfordult, hogy még a másodikos vagy harmadikos tanulóiktól is igyekeztek megszabadulni. Abból indultak ki, hogy a már említett piacgazdálkodás és a rendezetlen vállalkozói viszonyok miatt rengeteg a szabad munkaerő. Miért fizessék a szakmunkástanulóképzést, ha a munkaerőpiacon bármikor annyi kész szakembert kapnak, ahányat csak akarnak. Szűk vállalati szempontból ez az érvelés érthető. Hiszen a mai válságos időkbén mindenki ott takarékoskodik, ahol csak tud. Miért költene valaki szakmunkásképzésre, ha esetenként a jelenlegi gazdasági körülmények között a saját szakembereit sem képes megtartani, s ha kell, annyi szakembert talál, ahányat csak akar. Ez a szűklátókörű felfogás azonban társadalmi Szempontból rendkívül veszélyes. Mert lehet, hogy ma annyi a jó szakember, hogy egyikmásik álláshoz sem jut. Dp mi lesz, ha ezek megöregednek? Mi lesz néhány év múlva, amikor a mai csökkentett létszámú évfolyamok szakmunkástanulói kilépnek az életbe? A válasz kézenfekvő. Szakmunkáshiány. És akkor vakarjuk majd a fejünket, hogy valahol megint elfuseráltuk a dolgot, nem láttunk tovább az orrunk hegyénél, nem terveztünk előre. Időközben rendeződött a szakmunkásképző intézetek, iskolák helyzete. Állami tulajdonba kerültek. Ez azonban egyelőre nem változtat az üzemek, vállalatok szűk látókörű felfogásán, azon, hogy sajnálják a pénzt a szakmunkásképzésre. Valahogy őket kellene „állami gondozásba venni", rákényszeríteni, hogy szenteljenek e kérdésnek nagyobb figyelmet. PALÁGYI LAJOS