Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-26 / 72. szám, kedd

1991. MÁRCIUS 26. MOZAIK 6 MÁSOK ÍRTAK A KÖZPONT NEM HÁTRÁLHAT Mi változott tulajdonképpen a vál­lalatoknál? Nyilván nem általánosít­hatunk, de inkább csupán valami­lyen árnyékmozgást tapasz­talhattunk, mintsem reális cseleke­deteket. Kevés helyen tisztították meg asztalukat a gazdaságtalan te­vékenységtől. A csökkenő eladást nem kísérte a termelés csökkenése. A drágább hitelek iránti kereslet sem fog csökkenni. Megváltoztak a vállalatok rend­szerfeltételei, a vállalatok magatar­tása azonban korántsem változott. Úgy tűnik tehát, hogy a makrogaz­dasági feltételek nem hatnak a mik­rogazdasági szubjektumokra. Vagy a vállalatok megszűntek ésszerűen viselkedni. Vagy minden máskép­pen van? Persze, a vállalatok csakis éssze­rűen viselkedhetnek. Ha pedig vala­milyen aránytalanságot tapasz­talunk, az egy következő tényező hatásának a következménye. Nem új keletű dologról van szó. Lehetsé­ges, hogy nem neveztük mindig a nevén, de jelen volt. Az ésszerű el­várások elmélete teljesen pontosan megmagyarázza a mai helyzetet. A vállalatok nem csupán az adott feltételek szerint reagálnak, hanem az általuk elvárt feltételek szerint is. Bár ezt nem szívesen ismerik be, e tekintetben gazdagok a tapasz­talataik. Hiszen eddig a dolgok min­dig valahogy elrendeződtek, min­A lap munkatársának kérdései­re Jozefína Dvoráčková, a pozso­nyi fővárosi munkahivatal igazga­tóhelyettese válaszolt: • Hány munkanélkülit tartanak nyilván, és hányan jutottak mun­kához az önök közvetítésével? — Januárban 411 embernek se­gítettünk az elhelyezkedésben. Ugyanakkor 5760 azoknak a nyil­vántartottaknak a száma, akiknek még mindig nincs munkájuk. Közü­lük 3431-en részesülnek munkanél­küli segélyben. A különbséget azok képezik, akik az előző munkahelyü­kön megkapták a végkielégítést, vagy nem tesznek eleget a támoga­tás igénybe vételéhez szükséges feltételeknek. Tehát azok, akik leg­alább 12 hónapot nem dolgoztak le. dig volt megoldás... csak ki kellett várni. Ma a passzivitásból nagyon so­kan átmentek a nagyon is erőteljes aktivitásba. Kétségbe vonják a rest­riktív költségvetési politikát. Támad­ják a reform lényegét, mondván, ká­oszt, felfordulást idéz elő. Szociális következményeket emlegetnek. Tá­mogatást igénylő kérvényeket fo­galmaznak meg... egyszerűen arra törekednek, hogy saját feltételeik­hez igazítsák a körülményeket ahe­lyett, hogy ők igazodnának a felté­telekhez. Ha viszont e gondolko­dásmódot képviselőknek csupán jelzi valaki, hogy régi módon gon­dolkodnak, azonnal tiltakoznak. Legyen azonban a nyomás bármi­lyen erős, a központ nem engedhet. A kemény gazdasági feltételek ugyanis nem jelentik azt, hogy az állam nem visel semmilyen felelősséget a gazda­ság alakulásáért. Az államnak azon­ban nem csupán a mára kell tekintettel lennie, hanem a holnapra is. Ilyen sík­ban kell megfogalmaznunk szándéka­inkat és céljainkat. A vállalatoktól ésszerű magatar­tást várunk el, azt, hogy nyilvánva­lóan a piac felé orientálódnak. A központ ebben a helyzetben nem hátrálhat. A vállalatok hamarosan észreveszik, hogy már nem várhat­nak könnyebb feltételeket. EDUARD ŽITŇANSKÝ Hospodárske noviny, 1991/52. szám Az ilyenek azonban nagyon keve­sen vannak... • A szervezetek munkahelykí­nálata elegendő? — Ez eléggé relatív. A szerveze­tek bejelentik a megüresedett he­lyeket, telefonon pontosítják, amennyiben a helyzet változik, mi­vel a számítástechnika még nem működik. Kínálatukban azonban legfeljebb egy, esetleg két hely sze­repel... A szakképzett munkások iránti kereslet a legnagyobb. Gon­dot okoz a képesítés nélküliek elhe­lyezése, de gondot okoz a közép­vagy főiskolát végzetteké is. A főis­kolát végzettek közül az építészek­nek találunk a legnehezebben meg­felelő állást, a közgazdászok most nagyobb eséllyel pályázhatnak. • Az állást keresők mely kategó­riájának elhelyezése jár a legtöbb nehézséggel? — Egyértelműen azokkal a fiata­lokkal van a legtöbb gond, akik csu­pán az alapiskolát végezték el, vagy megszakították tanulmányaikat. Még a közelmúltig is legalább idénymun­kásként el tudtuk őket helyezni né­hány fővárosi vállalatnál, így többek között a Figaróban, a Kozmetikában vagy a Fémfeldolgozó Vállalatnál. Mára viszont már ezekben sem tarta­nak rájuk igényt. Sőt, közülük több­nek elegendő a munkanélküli segély, hiszen ha munkaviszonyban lenné­nek, nem keresnének annyit... A tör­vény lehetővé teszi, hogy. annyit fi­zessünk az alapiskolát végzett fiatal­oknak, mint a főiskolai végzettségű­nek, akinek már esetleg családja is van, és valamit már tett is szakmájá­ban. • Bizonyára olyan emberekkel is találkozott, akinek egyszerűen nem fűlik a foga a munkához... — Természetesen, igen. Az már az első találkozás során nyilvánvaló számunkra, hogy kinek elegendő a segély. Több helyet is felajánlunk a jelentkezőknek. Elmennek a felkínált munkahelyre, de már az ajtóban áll­va meggyőzik a munkáltatót, hogy üsse be igazolványába a pecsétet, miszerint a hely foglalt. Persze, nem csodálkozom a munkáltatókon sem, hogy belemennek ebbe a játékba, hi­szen senki sem akar olyan dolgozót, akinek nincs vonzalma a munkához. A tapasztalatok szerint azok, akik visszaélnek a támogatás lehetőségé­vel, saját maguk bontották fel a mun­kaviszonyt. Ki tudja, milyen ösztön­zésre... Azok az emberek, akiknek a munkahelye szervezési vagy egyéb okok miatt szűnt meg, arra töreked­nek, hogy mielőbb új helyet találja­nak maguknak. Tudatosítani kell azonban, hogy munkanélküli segélyt csupán egy évig kaphat a munkanél­küli, utána csak szociális segélyben részesülhet, és ez kevesebb. • Az átképzéseket már beindí­tották? — Az emberek még mindig kicsit félnek tőle, és sok szervezet még csak most kezdi az átképzést. A munkát ke­resők közül pillanatnyilag nyolcan ré­szesülnek átképzésben. Egy főiskolát végzett munkanélküli például kőmű­vesnek képezi át magát, egy másik hegesztőtanfolyamra jár... A többiek számítástechnikai tanfolyamot, nyelv­tanfolyamotvégeznek, svan, aki a me­nedzseri szakma alapjait igyekszik el­sajátítani. SILVIA PACHEROVÁ, Bratislavský týždeň, 1991/10 PESTI NAPLÓ TÓTH LÁSZLÓ BIZTATÓ JELEKRŐL Valamelyik nemrégi jegyzetem­ben B. Kiss Tamás személye és ha­tárokon túli, így a csehszlovákiai magyarság érdekében (is) kifejtett igyekezete kapcsán érintőlegesen már szóltam A Csehszlovákiai Ma­gyar Kultúráért Alapítványról. Bár a budapesti Rákóczi Szövetségnek ez az alapítványa alig egy esztendeje működik csak, áldásos és ösztönző hatását egyre szélesebb körben és egyre erőteljesebben érezni a mind jobban elszegényedő, s az állami támogatások elapadásának követ­keztében már-már a puszta létéért küzdő csehszlovákiai magyar köz­élet és művelődés különböző terü­letein. Vaskos iratcsomóban lapoz­gatok most, az Alapítvány titkársá­gának az eddigi tevékenységéről szóló jelentésében. A dokumentum belső használatra készült, így ter­mészetesen nekem sem lehet szán­dékomban, hogy visszaélve a sze­mélyemnek szóló bizalommal, kife­csegjem annak egyes, a szélesebb nyilvánosságra érthető módon nem tartozó mozzanatait. Ám van a jelen­tésben valami, amit a legkevésbé sem kell titkolni, sőt, bizakodással tölthet el mindenkit ebben a bizako­dásra, reményre nem sok okot adó világban. A támogatásban részesí­tett pályázatok nagy számára, az Alapítvány rendkívül sokrétű tevé­kenységére gondolok. Bizony, már maga a támogatási kérelmek, illetve a támogatásban részesített pálya­munkák és tevékenységi körök egy­szerű témakatalógusával is oldala­kat lehetne megtölteni! Mert ebben a témakatalógusban szlovákiai ma­gyar szellemi földrajzi lexikon, rozs­nyói lexikon, a magyar irodalmi ha­gyományok kárpátaljai lexikona, az Ipoly menti születési szokásokat és hiedelmeket feldolgozó tanulmány, a zoboraljai és a székely hitvilág összehasonlító vizsgálata, temp­lomrestauráláshoz szükséges anya­gok beszerzése, a Sarló szociofotós vonulatának elemzése, Esterházy Lujza életművének vizsgálata, a csehszlovákiai magyar kisebbségre vonatkozó külpolitika történetének kutatása, csehszlovákiai magyar képzőművészeti album, továbbá egy, a csehországi magyarokról szóló rádióműsor, valamint külön­böző csehszlovákiai magyar ki­adók, lapok, intézmények és (Cse­madok-) szervezetek munkájának, rendezvényeinek támogatása, bu­dapesti lapok, egyesületek, szerve­zetek és előadók szlovákiai magyar vonatkozású tevékenységének se­gítése, s természetesen a Rákóczi Szövetség működésének, rendez­vényeinek és kiadványainak, vala­mint a Regio című, elsősorban csehszlovákiai magyar érdeklődésű kisebbségtudományi szemle ter­jesztésének és eladásának a felka­rolása egyként szerepel. E hangsú­lyozottan szűkre fogott felsorolás legalább két dolgot bizonyíthat első pillantásra is számunkra (persze többet is, de most elégedjünk meg e kettővel). Először is, hogy milyen nagy szükség van a csehszlovákiai magyarságot (is) segítő külföldi tá­mogatásokra és alapítványokra (többre is szükség volna, s magától értetődően nemcsak magyarorszá­giakra). Másodszor pedig, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kény­szerű tespedtsége és visszaszorí­tottsága sem tudta nagyobb mér­tékben elfojtani nemzeti kisebbsé­günkben az önismeret, a múlt feltá­rásának igényét, ami ráadásul az el­ső adandó alkalommal régóta nem tapasztalt, mondhatni elemi erővel tört fel belőle és fogalmazódott meg. Tulajdonképpen nem is tör­ténhetett másként, hiszen a jövőbe tekintő embernek fél szemét a múl­ton kell rajta tartania, a jövőt akaró embernek a múltat, saját múltját kell elsőként birtokba vennie. Miként Orwell mondja valahol: „Akié a múlt, azé a jövő." ARRÓL, HOGY A TRAGÉDIA-TUDÁS Ami tragédiánk volt egykor, tudá­sunk, tapasztalatunk is lehet ma. Ilyenképpen, példának okáért, a jogfosztottság 1945-1949 közé eső évei nemcsak iszonyú fejezetét ké­pezik történelmünknek, a csehszlo­vákiai magyarság történelmének, hanem elévülhetetlen tudásunkká, emlékezetünkből, sőt, génjeinkből kitörölhetetlen tapasztalatunkká ne­mesedett tragikus örökségünket is jelentik egyben. A LÉTRŐL ÉS TUDATRÓL A lét határozza meg a tudatot? Most érezzük csak igazán, a lét tu­dattal szembeni elsőbbségét hirde­tő pártállam kimúltával, mennyire a (szocialista ön) tudat határozta meg mifelénk évtizedekig a létet! POSTALÁDA Postaláda... Azt hiszem, nem szép szó, a sza­vak szépségversenyén aligha díjaz­nák a nyelv tudorai. És mégis szeretem. Nemcsak konkrét, hanem szimbolikus jelen­tése, metaforikus jelentéstartalma miatt is. De nemcsak a szót szere­tem, a postaládákat is szeretem. Il­letve a postaládámat, mindenkori postaládáimat. Nekem a postaláda maga a meg­testesült titok, az eleven misztikum, a várakozásra késztető örök re­mény. Mindig tartogat valamit szá­momra. Egy levelet innen, egy újsá­got onnan, egy értesítést, üzenetet amonnan. Vagy egyszerűen csak az ürességet. Ez utóbbi esetben vég­hetetlenül szomorú vagyok, vigasz­talanul magányosnak, elhagyatott­nak érzem magam. Van úgy, hogy többször is meg­nézem naponta. Olyankor is, ami­kor tudom, már volt a postás, egy­szer már kiürítettem a tartalmát, alig­ha valószínű hát, hogy találok ben­ne valamit. De mégis. Hátha. Hátha egy távirat, egy expresszlevél, egy eltévedt üzenet, bármi. Tulajdon­képpen mindegy, mi, s talán az is mindegy, hogy van-e benne valami vagy nincs. Szertartás az egész, s ez a fontos benne, a rituális jelleg. Annyira belém rögződött már ez a kíváncsi várakozás, ez az örökös készenléti állapot, annyira a kezem­ben van már az a mozdulat, mellyel a kulcsot a zárba helyezem, elfordí­tom, majd kinyitva a láda ajtaját egyetlen pillantással felderítem, van-e benne valami, hogy ha törté­netesen elkerülnék egy lakatlan szi­getre, a tucatriporterek tucatkérdé­seiben szereplő három dolog egyi­ke, amit oda magammal vinnék, bi­zonyosan a postaládám lenne, s én fölszerelném szépen egy kezem ügyében levő fára, vagy Robinson­mód összetákolt kalyibám bizonyá­ra rosszul csukódó ajtajára és min­dennap — mi több, feltehetően nap­jában többször is — megnézném, érkezett-e postám valahonnan. Hát persze hogy nem érkezik majd se­honnan, ezt én is jól tudom, nem is érkezhet, hiszen azért lakatlan szi­get egy valamirevaló lakatlan szi­get, hogy a postahajók (majdnem postavonatot írtam!), postarepülő­gépek, netán postahelikopterek, sőt a postagalambok is messze elkerül­jék! Az embernek szüksége van a rí­tusokra, legyenek bármilyenek is azok, nem tud élni nélkülük. Nálam ilyen rítus ez az egész postaláda­mánia. Persze, akkor vagyok a leg­boldogabb, amikor fölnyitva ajtaját, szinte dől belőle a sok levél, újság, papírfecni, miegymás. Ilyenkor ta­lán azt se bánnám, ha egyszer annyi postám lenne, hogy végeér­hetetlenül zuhogna rám az egy kö­zepes női retikülnél nem nagyobb ládából, s egészen betemetne. Ez esetben azt is el tudnám képzelni — legalábbis végtelenül stílusos lenne —, ha koporsóm oldalára szerelne fel valaki egyet. A gyásztáviratok­nak, levélbeli részvétnyilvánítások­nak, a halálomat hírül adó s rólam nekrológokat közlő újságoknak, a gyászbeszédeknek. Gyanítom, hogy még egy utolsó erőtlen moz­dulattal — igen, azzal a megszokot­tal — valahogyan kinyúlnék a ko­porsómból, s reszketeg kézzel emelném be magamhoz postalá­dámból az utolsó napi postámat. KINCSES ELOD MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MARCIUSA • 21 Mialatt mi tárgyaltunk, a Grand előtt folyt a vatrás románok magyarellenes tüntetése. Érdekes elszólalása volt Pop Dumitrunak, aki elmondta, már január végén jelezték Iliescu elnöknek a magyar veszélyt. Felidéztem, mikor említette elnökünk a „szeparatizmust" a tévében: január 25-én. Egy másik, a júniusi bukaresti bányász­akció tükrében még érdekesebbnek tűnő vatrás közlés; elmondták: már Székelykocsárdon (Razboeni) voltak a bányászok, de visszaküldték őket. Lám, milyen világo­sak az összefüggések! Megpróbáltuk elérni, hogy a vá­sárhelyi eseményeket nemzetközi bizottság vizsgálja ki — hallani sem akartak róla. Érthető, az igazság kiderí­tését minden áron meg akarják akadályozni, a későbbi­ekben ismertetett büntetőjogi „megoldások" ismereté­ben teljes mértékben megmagyarázható ez a magatar­tás. Sikerült egy közös közleményt megfogalmazni, amelynek szerintem a legértékesebb pontja a második, amelyik így szól: „2. — Az RMDSZ képviselői kinyilvánították a magyar lakosság Románia területi integritása iránti lojalitását, és hogy az RMDSZ nem szándékszik és sosem szándéko­zott kiszakítani Erdélyt az ország egészéből. A Vatra Romaneasca Szövetség tudomásul vette az RMDSZ ezen álláspontját és tájékoztatni fogja erről a román közvéleményt." Úgy vélem, állandóan ezt a pontot kellene lobogtatni a Vatra Romaneasca előtt követelve, hogy adott szava értelmében ilyen irányú propagandát fejtsen ki. A kultúr­emberek ugyebár betartják adott szavukat. Másnap, március 23-án újraválasztották a NEIT Maros megyei és marosvásárhelyi tanácsának végrehajtó bi­zottságát. Egy román fiatal azt javasolta, azt az 5 románt és 5 magyart, akit a másik fél a leginkább vitat, hagyjuk ki a vezetésből. Én is rajta voltam ezen a listán, Király Károly (aki önként lemondott a Maros megyei elnöki tisztéről), volt a listavezető, a románoknál pedig Júdea és Scrieciu. Csak egy kivételt tettek, Pop Dimitruval. A Vatra Ro­maneasca képviselője hiába volt rajta a népszerűtlensé­gi listán, benne'hagyták a vezetőségben. Leváltásunk után odajött hozzám Ion Scrieciu tábornok és megkö­szönte korrekt működésem. Törvényes leváltásom egyáltalán nem bántam, már régebben észleltem (még a Covintul Libernek adott in­terjúmban is elmondtam), sok értelme nem volt tevé­kenységünknek, annál is inkább, mert a gyakorlati kér­déseket a polgármesteri hivatalok oldották meg. Be kellett látnom, amikor elvállaltam az elnöki tisztsé­get, abban bíztam, sikerül az ország szekerét a demok­rácia irányába, az egyenjogúság megteremtésének irá­nyába elindítani. Az eredmény gyászos, a miértekre keressük a választ. A két nap alatt még beszéltem Gelu Voicannal — egy alkalommal azt kérdezte tőlem: ezek (vagyis a vatrások) miért utálnak annyira, miért tartanak szélsőségesnek, hiszen ate intellektusoddal, lelki alkatoddal nem lehetsz szélsőséges? Azt válaszoltam, biztos azért, mert próbáltam reagálni lépéseikre, s valószínű, előfordult, hogy keresztülhúz­tam számításaikat. Egy alkalommal legorombította Tira Vasile őrnagyot, mondván, már figyelmeztették, hogy fejezze be a nyílt uszítást. Hozzátette, ügyelj, mi más módszereket is tudunk alkalmazni. (Sajnos, ezt mosta­náig nem bizonyították.) Még azt a tervemet is elmondtam Voicannak, szeret­nék ővele együtt felmenni Bukarestbe, hogy ott mond­jam el az igazat. Közlésem meglepte, eléggé kény­szeredetten, de igent mondott. Ez a kényszeredett „igen", amiből azt a következte­tést vontam le, Bukarest nem akarja az igazságot halla­ni, és az a tény, hogy március 23-án este a katonaság megtagadta hazaszállításomat (annak dacára, hogy ta­lán a legagresszívabb vatrás tüntetés zajlott, még Gelu Voicant is kifütyülték), mondván, ők ejtőernyősök, nincs autójuk, elgondolkoztatott. A román tüntetők mentalitá­sára jellemző, hogy március 23-án este az aznap meg­választott utódom, Kolozsváry Zoltán mérnök lemonda­tását is követelték. A lényeg: egyáltalán ne legyen ma­gyar vezető. Sajnos, ezek a vatrás követelések azóta rendre meghallgatásra találnak a legfelső vezetésben. Másnap, 24-én reggel családostól vidékre utaztam. Értesülve a kedvezőtlen fejleményekről (ezekre nem térek ki), s fontosnak tartva az igazság kimondását Ma­rosvásárhelyről, úgy döntöttem, igénybe veszem érvé­nyes útlevelem, s külföldre utazok. Március 30-án léptem át a román—magyar határt, s kezdtem meg ideiglenes külföldi tartózkodásom. (Csütörtökön folytatjuk) A FOGLALKOZTATÁS BÖKKENŐI

Next

/
Oldalképek
Tartalom