Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-21 / 68. szám, csütörtök

KULTÚRA ELFELEJTETT ÍRÓK, ELFELEJTETT KÖNYVEK lÚJSZÓi 1991. MÁRCIUS 21 KI VOLT PÁSZTOR BELA? A pozsonyi antikváriumban évek ót.a ott lapul a polcon Pásztor Béla Válogatott versek című kötete. Nem akad kéz, amely a lila-fekete borítót végigsimítaná, beletekintene az 1959-ben kiadott könyvbe, megízlel­né a valóságból és álomból szőtt ver­seket s eltöprengene rajta, ki is volt ez a Pásztor Béla? Jómagam őrzöm odahaza Pásztor válogatott verseinek egyik példányát. Évekkel ejelőtt akadtam rá ugyan­csak a központi antikváriumban. Már • ismertem Pásztor Béla verseit és megdobbant a szívem, amikor posz­tumusz kötetére ráakadtam. Az álta­lam megvásárolt kötetnek külön ér­dekessége a benne talált pár sor, a dülöngélő betűkből összerótt ajánlás. Pásztor Béla édesanyja küldte valaki­nek a könyvet, rokonainak vagy is­merőseinek. Ime: „Ferikém, Piroskám és az egész családnak küldöm sze­retettel fiam »Válogatott Versek« köny­vét. Irma néni. 1959. XII. 17." ' Irma néni a könyv ajánlásának évében már 16 évvel élte túl fiát, aki 1943-ban az ukrajnai hómezőkön tűnt el. A könyvben ott található Pász­tor Béla mellképe is. Jóképű, bajuszt viselő fiatalember néz szembe az ol­vasóval. Tekintete kissé merev, mint­ha valami láthatatlan tárgyat szemlél­ne. Valaki azt írta róla, ibolyaszínű volt a szeme. Nézzük csak meg, mit mond Pásztor Béláról a Magyar "Iro­dalmi Lexikon: „A miskolci jogakadé­mián végzett, majd hosszú időn át tisztviselő volt, de közben kitanulta a pékmesterséget is. Első versei a 30­as évek elején jelentek meg a Pesti Naplóban, aztán csak 1937-ben je­lentkezett újból a Népszavában, a Magyar Hírlapban, az Újságban, a Válaszban, a Szép Szóban, az Argo­nautákban. Ezeken kívül a maga ala­pította rövid életű, időszakonként megjelenő Költészet című antológiá­ban adta közre verseit. Mint munka­szolgálatos tűnt el... Szövevényes képzeletű lírikus, halmozza a zsúfolt és személyes motívumokat, színes, árnyalt, hajlékony nyelven fejezi ki él­ményeit. Nem volt politikai költő, ver­seinek java mégis tiltakozás a fasizá­lódó kor szörnyűségeivel szemben". Rövid életében csak egyetlen ver­seskötete jelent meg, a Méregkósto­lók (1939). Posztumusz kötete, a Bá­buk és halottak 1948-ban látott nap­világot. Az 1959-ben kiadott váloga­tott verseirőhmár szó esett. Pásztor Béla 1907. március 16-án született Budapesten. Elemi- és kö­zépiskoláit szülővárosában, a jog­akadémiát Miskolcon végzi, ahol el­nyeri a doktorátust. A testi munkától sem idegenkedett, a pékségben vég­A marosvásárhelyi magyar la­kosság elleni támadások előre ki­tervelt voltát a román televízió ma­gyar adásának adott interjújában Mihai Cofariu, az Iliescu által is meglátogatott, Marosvásárhelyre beszállított libánfalvi áldozat is el­kotyogta. Ő is elmondta, hogy a vasárnapi istentiszteleten kihirdet­ték: amennyiben félreverik a ha­rangokat, be kell menni Marosvá­sárhelyre rendet csinálni, meglec­kéztetni a magyarokat. Ehhez nincs is mit hozzáfűzni! Reggel hat óra után hazamen­tem néhány órát aludni — kiderült, hogy lakásunkat egész éjjel ma­gyar fiatalemberek őrizték. Mielőtt visszamentem volna a székházba, egy félórás román nyel­vű videointerjúban elmondtam, mi történt Marosvásárhelyen. Ezt az interjúmat azóta se sugá­rozta a bukaresti televízió. Három fiatal kísérővel reggel 9 óra után megpróbáltam bemenni a katonaság és rendőrség által őrzött NEIT székházba. Egy milicista (rendőr?) altiszt igazoltatta egyik kísérőmet, nekem pedig azt mondta, nincs mit keres­nem a székházban, hiszen lemond­tam. Egyébként is „elég verést kap­tunk maga miatt", tette hozzá vat­rás kedvességgel. Hazamentem, rövidesen telefo­náltak értem azzal, hogy várnak, mert rendkívüli ülést tart a NEIT megyei vezetősége. Elmondtam, hogy mint jártam, erre egy katonai terepjárót küldték értem megfelelő fegyveres kíséret­tel. A szomszédok kérdezték is — zett tevékenység új és új élmények­kel gazdagította világát. E tárgykör­ből érzékletes versek születnek, me­lyeket a Mester és inasok ciklusban tesz közzé: „Ifjan már mester voltam én. / Húsz víg év ülte csak / Zsákhor­dásban, dagasztásban / Izmosult vál­lamat. / S a nemes, céh befogadott / Borzas fiatalon. / Úr voltam két vén kemencén / És három inason./ Bimbó­lánykák és menyecskék / Alkudtak én­velem. / Szerették kakas-csókjaim / És varjú-kenyerem. / Esténként teknők méhein / Új tészták lelke vert, / Mit, minta vágy a vérüket, / Három inas ke­vert./ S néztük — mester és inasok: /A láng-nyelvű hasáb / Hogy csókolja, melengeti / A kemencék hasát. / Vé­rünkben kovász gerjedett, / Szemünk­ben férfi-tűz... /Sa teknőn tésztánk dom­borult, / Mint érő testű szűz". Első verseinek megjelenése után több mint fél évtizednyi időre elhall­gat. Készülődik a költészet meghódí­tására. A harmincas évek végére meg is indul a versek áradata. A la­pok versrovatából megismerik"nevét, megcsodálják költői bravúrjait. Költő­társa és barátja. Vészi Endre így em­lékezik rá: „Idősebb mesterek s kor­társak között, kikkel személyesen ta­lálkoztam, vagy éppen baráti viszony­Duna-ág, megmaradsz-e? KINCSES ELOD ban voltam, alig ismerek költőt, akik­ben az élet és a költészet, az iroda­lommal összefonódott emberi lét, a tartalom és életforma egysége annyi­ra egyetlen lehetőségként léteznék, mint éppen Pásztor Bélában. Mániá­kus és fanatikus életprogramja, léleg­zetvétele volt költőnek lenni..." Nyugodt, megalapozott polgári kör­nyezetben élhetett volna, de ő szem­beszállt a hagyományos elvekkel. Ver­seivel, költészetével lázadt föl a nyu­godt és egyhangú élet ellen, inkább választotta a bizonytalanságot és gyöt­rődést, a szavak kábító mákonyát. Kiteljesedésére mindössze öt esz­tendő jutott, 1937-től 42-ig élte virág­korát költészete. Ekkor került baráti viszonyba Weöres Sándorral, aki ro­kon költői alkatnak érezte Pásztor Bé­lát. Holdas könyv címmel írtak egy közös, játékosan groteszk poémát, amelyet Weöres a Sorsunk című pé­csi folyóiratban jelentetett meg 1947­ben. A versekhez írt jegyzetében megállapítja: „Abban a költő-nemze­dékben, melyhez mindketten tarto­zunk: Pásztor Béla valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű, zsúfolt és szeszélyes motívumok hal­mozója. Lénye szinte nem is e világ­ból való: mintha egy jámbor föld alatti szellem, a gyöke­rek és elásott kin­csek manója, té­vedésből ember­nek született vol­na. Képzelete, akárcsak az enyém, folyton ki­kívánkozott a szű­kös emberi sors­ból. Ez kapcsólt össze bennünket'. Akárhogy ra­gyogott egykor Pásztor Béla ne­ve, mára nagyon elhalványult, csak az idősebb köl­tők ismerik vará­zsos költészetét, s az irodalöm­történet őriz róla néhány száraz adatot. Az ukraj­nai hómezőkön találkoztak vele utoljára 1943, ziva­taros telén, a visszavonulás zűr­zavarában. A töb­biekkel együtt ctt­veszett valahol. DÉNES GYÖRGY Ezerkilencszázharmincnégyben, alig húszévesen, az államvizsgák után, otthagytam a jogtudományo­kat, nem fűlt a fogam ahhoz, hogy a szigorlatokra készülődjek, • és több meghallgatás után beálltam a prágai rádió magyar szerkesztősé­gébe gyakornok szerkesztőnek. Ugy mondták: redaktor elév. Mada­rat lehetett volna fogatni velem. Boldog voltam, büszke, álmokat szövő legényke. Külsőm se mutatta koromat, így hát bajuszt akartam MAMAJKA növeszteni, de kudarcot vallottam, mert orrom alatt a szőrzet nem akart kihajtani. Egyik főnököm dr. Kvéta Milcová volt, egy idősödő hölgy, aki a rádió valamennyi ide­gen nyelvű adásának volt a főnök­asszonya s mint ilyen, minden, a nagy malomba idegenből cseppent emberpalántának a mentora is. Én is a védőszárnyai alá kerültem. Ne­vem Sloníku lett, őt meg Mamajká­nak mondtam, mert úgy vigyázott rám, óvott, védett engem, mintha bizony édesanyám választotta vol­na őt ki nevelőmül. Egyik fő jellem­vonása, számomra legalábbis, hogy kimondottan szerette a ma­gyarokat. Őszintén. Csodálta Adyt, Bartókot, személyesen ismerte Mó­riczot, József Attilát, Szabó Lőrin­cet. Azelőtt a budapesti csehszlo­vák követséggel állt kapcsolatban, ugyanis a férje, a húszas évek ele­jén, követségi tanácsos volt ott, aki — úgy mondják — nagyon fennen hordta az orrát. „Egyszerre három fiakkerrel járta a várost, az elsőben kalapját, a hátsóban kesztyűjét, a középsőben meg, gomblyukában fehér rózsával, magát vitette. Ezt nem bírva, hamarosan elváltam tő­le, és Budapesttől is, ez utóbbit, Sloníku, mindig bánni fogom" — közölte velem egy ízben Mamajka. Tartozom személyleírásával is. A szemüvege mögött ülő, békét, ked­vességet, nyugalmat sugárzó kék szemek élénk ellentétben álltak kül­sejével, Örökké kócos, sárga szal­mahaja mindig szinte lobogott. Alakja furcsa volt, ruhái jó szabó kezét dicsérték. Azon ritkaságok közé tartozott, akik csak másodper­ceket töltöttek az osztogatás során a szépséget kiutaló megállóban, szerencsére azonban, annál többet időzhetett ott, ahol a jóságot, a sze­retetet, az emberséget mérték, s fő­leg az észt. Ha megszólalt, csupa báj, csupa-csupa sarm, és igen, merem mondani: olyankor meg is szépült. Sziporkázóan nagyművelt­ségű asszony volt. Maga köré gyűj­tötte az akkori prágai művészeti élet fiatal kiválóságait, akikkel dél­utánonként a rádió büféjében órá­kon át tartó vitákat folytatott. Hogy neveket is említsek: Ottakar Jeremi­ás, Ančerl, Isa Krejőí, Smetáček... Micsoda zenei nagyságok lettek. Vagy Josef Hora, a csehek kiváló költője, a fiatal Illyés Gyula tolmá­csolója. E.F. Burian, a prágai avant­gárd színház rendezője és még má­sok. Egy alkalommal Milcová javas­latára, egy Bartók kvartett bemutató­ja után, ott a büfében írattatták meg velem magyar nyelven Bar­tók Bélához intézett üdvözletüket. Bartók azonnal válaszolt, és köszönetet mondott. Pásztory Ditta, egyik be­szélgetésünk során, a hatvanas években, maga is emlékezett még erre, ahogy ő m o ndta „a cseh vi­lágból jött magyar köszöntőre". Egy karácsonyestén — mintha ma lenne —, szolgálatban voltam. Lojzőnál, a rádióbüfé kis pincéré­nél, az ünnepi estre bécsi szeletet rendeltem burgonyasalátával és egy nagy pilsenivel. Éhes voltam, mindjárt hozzáláttam az evéshez. Ekkor ült mellém Mamajka. — Nos, Sloníku, co si dáš? Co by s rád? — Nyomban megadtam a választ: megennék még öt adagot! — Az ünnepre való tekintettel állom a ce­chet — így Milcová —, de csak ak­kor, ha az egészet bekebelezed. — S már rendelte is a kis pincérnél a sniclik tömegét. Már befejeztem az ötödik szeletet, jöhetett a hatodik, az utolsó. Nem me$y, rémültem meg. Fizethetem a hat adagot és a söröket. Bizony szuszogtam. Két­ségbeestem. Egy láthatatlan kötél még kihúzhatna a csávából. — Ma­majka — szóltam —, kérlek szé­pen, hozzál egy sört. — Milcová szó nélkül felállt s indult a büfé pultjához. Én a távollétét felhasz­nálva, kikaptam a hússzeletet a tá­nyérból s be a zsebbe! Jött Milcová a sörrel. — Hát megetted? — nézett az üres tányérra. — Öhöm — nyö­szörögtem keserves arccal. — Ak­kor idd a sörödet! — Amikor az utolsó kortyot is lenyeltem, jött a te­temrehívás. — Vedd ki a zsebedből a sniclitl — Kivettem. — Szóval megetted? Zsebretetted, barátocs­kám, te éhenkórász. A tükörből lát­tam minden mozdulatodat, de hogy lásd, milyen rendes nő a te Mamaj­kád, kifizetem a cechedet, kifize­tem, mert karácsony van, de else­jén a fizetésedből az egész össze­get könyörtelenül levonatom, hogy soha ne felejtsd el Kvéta Milcovát. NAGY JENŐ MAROSVÁSÁRHELY FEKETE MARCIIBA - 20. ezek védelmeznek, vagy az ellen­kezőjéről van szó? A kővetkező két napon is így közlekedtem a székházig és vissza. Persze, nem aludtam otthon, ha­nem egy konspiratív lakásban. Ezzel kapcsolatban kérdezte tő­lem Patrick Claude, a Le Monde tu­dósítója (tudván, hogy a Vatra Ro­maňeasca vezetősége napokig bent aludt a garnizonban, — Védel­met kapott vagy irányított?!, hogy én otthon alszom? Mondtam, hogy nem. Miért? Mert összevesztem a feleségemmel. Mire ő huncut mo­sollyal: És mikor fog otthon aludni? Válaszom: amikor kibékülünk, de itt már nem a feleségemre gondolok! Március 21-én a ; NEIT felhívta Marosvásárhely lakosságát, hogy 15 órakor szüntesse be a tüntetése­ket és menjen haza. Hosszas meg­győző munkánk eredményeként a magyarok betartották az időpontot. A románok rendkívül agresszíven még napokig tüntettek. Délután megérkezett a kormánybizottság, és megkezdte puhatolózó tárgyalá­sait. Segítségükre közbelépett Au­gustín Buzura kolozsvári román író is, és felkérte a Vatra Romaňeascát, hogy méltóztasson tárgyalóasztal­hoz ülni. Március 22-én reggel, amikor le­ültem íróasztalomhoz, észrevettem, hogy feltörték! (Az épületet-a kato­naság őrizte!) Szólok Verestóy Attilának, a ma­rosvásárhelyi események kivizsgá­lására alakult kormánybizottság magyar tagjának, mire ő Gelu Voi­can Voiculescuval tér vissza. Megkérdeztem, tiltakozásaink el­lenére hogyan mutathatott be egy ilyen tendenciózus, hamis összeál­lítást előző este a televízió. Mit akarnak, újabb vérfürdőt? A POGROM UTÁN Kiemeltem, hogy a bukaresti te­levízió olyan módon vágta össze a felvé+eleket: egyáltalán nem lát­szott, hogy a felfegyverzett romá­nok támadták meg a védtelen ma­gyarokat; nem lehetett tudni, hogy ki kit üt, a teherautó jóval korábban rontott neki a görögkatolikus temp­lom lépcsőjének, mint az az össze­állításból kiderült. Azokat a felvéte­leket, amelyeken látszott, hogy a felfegyverzett román parasztok, akik a raktérben hasaltak, a teherau­tóból kiugrálnak, már nem mutatták. Arról is hallgattak, hogy a sofőr, mi­előtt megpróbálta halálra gázolni a magyar tüntetőket, több mint 300 métert tilosban hajtott (a főtérre tilos teherautóval behajtani) stb. Kérdeztem, hogy a március 19-i székházostromról miért nem mutat­tak be videofelvételt, hogy megér­tessék a román tévénézőkkel, mi­ért tiltakoztak a fegyvertelen ma­gyarok. Elmondtam, valójában mi történt. Hitte is meg nem' is a hallottakat. Ekkor közbeszólt Theil Peter tanár, a segesvári J. Haltrich liceum igaz­gatója. Azt mondta, ő német, egy őskőzet, mert itt maradt Romániá­ban. Végig itt volt, így tanúsíthatja, minden úgy történt, ahogy elmond­tam (más jelenlévők is bele-bele­szóltak), s megkérdezte ő is Gelu Voincant: Bejrutot akarnak csinálni Vásárhelyből? „Ha én román len­nék, már rég ülnék a vonaton, hogy jöjjek, s tanítsam móresre a magya­rokat". A tegnapi tévéadás alapján csak így dönthetnék... Theil Peter szavai abszolúte meggyőzték Gelu Voicant, aki ez­után a tárgyalások során korrektül, objektíven viselkedett. (Theil Peter júniusban, mivel megfenyegette a Vatra Romaneasca, mondva, ne ok­vetetlenkedjen, ne akarjon minden­áron tiszta német iskolát csinálni a segesvári J. Haltrichból — t.i. az precedens lett volna a marosvásár­helyi Bolyaihoz —, családostól Né­metországba menekült.) Voican felhívta telefonon Petre Románt is, határozottan követelte, Marosvásárhelyről csak olyan anyagot mutassanak be, amelyet előzőleg jóváhagyott a kormánybi­zottság. Sajnos, nem hallgattak rá! A román tévé manipulált maros­vásárhelyi felvételei miatt nekiug­rottunk Dórin Suciunak, a vásárhe­lyi tudósítónak. Mondtuk, nem ez az első disznóság, a februári tünte­tések közvetítésénél sem volt kor­rekt. Azt válaszolta, nem tehet róla, ő a Grand szállóból 3 teljes kazettát (6 órás anyag) vett fel és repülőn fel is küldte, úgy ahogý volt, ő nem riyúlt az anyaghoz — bizonygatta. Az ő anyagát viszont nem mutat­ták be, a bemutatott anyagról nem tudja, kitől származik. Megkérdez­tem: felvételein látszik-e a román támadás; válasza határozott igen volt. Ez az igen magyarázza, miért nyilatkozta azt Razvan Teodorescu, a román televízió elnöke, hogy a román tévé felvételeit valaki (?) el­tulajdonította, úgy, hogy erőszakot alkalmazott!? (A repülőgépen kizárt az erőszak alkalmazása, olyan erős őrizettel indítanak minden gépet Romániában.) Az RMDSZ— Vatra Romaňeasca tárgyalásokon 10-10 tagú küldött­ségek ültek asztalhoz, és két gyors­írásos jegyzőkönyv készült. A két, illegalitásba vonult alelnök (Káli-Király és Kikeli) nem kapcso­lódtak be a tárgyalásokba, ők to­vábbra is a konspirációt részesítet­ték előnyben. A tárgyalások megkezdése előtt a Vatra tiltakozott az ellen, hogy én is résztvegyek a tárgyalásokon, de. Gelu Voican - Voiculuescu határo­zottan ragaszkodott részvételem­hez (és természetesen az RMDSZ­küldöttség is). (Kedden folytatjuk.) (Ján Malý felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom