Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-19 / 66. szám, kedd

MEGKÉSETT FOGSÁGOM MEGKÉSETT NAPLÓJA „Senki sem számított arra, hogy a fiatal gyerekeket, a leventéket egyszerűen összeszedik és kiviszik Németországba. Bennünket 1945. január 6-án vittek el. Sellyén gyűjtöttek össze, egész nap vártuk a szerelvényt. Négy óra tájban, amikor szürkülni kezdett, fogyogatott a csapat. Voltak, akik megléptek. Tudja az ördög, ón miért nem szöktem meg. Schönwaldba szállítottak, ami a mi szemünkben szép kaszárnyavárosnak tűnt. Egy repülőtéren voltunk, a gépeket tologattuk, tettük biztonságba, védőárkokat ástunk. Közeledett a front, amiről mi mit sem tudtunk; nem tudtuk, hogy körül vagyunk kerítve, hogy Berlint már megkerülte az orosz hadsereg. Április végéig voltunk ott, akkor kezdődött a menekülés. Az egyik őrmester, akihez be voltunk osztva — csuda katonás ember volt, de nagyon szeretett bennünket, fiatal srácokat — azzal állt elő, hogy meg kellene próbálni nyugat felé kimenni. Akkor már csak arról álmodoztunk, hogy lehetőleg az amerikaiakhoz kerüljünk. El is indultunk, azt mondták, Neuen felé még nyitva van a gyűrű. Máig sem tudom, hol van ez a Neuen, talón a hamburgi autópálya egyik állomása lehetett. De nem értünk odáig, kimerültünk a gyaloglásban, és május negyedikén fogságba estünk. Először Übersdorfban voltam, onnan elvittek Poznanba, onnan pedig Baranovicsba, Oroszországba. Voltam Volkovicban, Kalpincán, Szávicsiban, Kotyeprovóban. Mindig azt ismételgették nekünk, hogy "szkoro domój", hát azt gondoltuk, nem érdemes megszökni, csak betartják az ígéretüket. Egyébként nem is volt érdemes megszökni, mert akit elfogtak, visszavitték oda, ahonnan elszökött, és ott az őrség leverte rajta azt, amit ők kaptak a szökevények miatt. Voltak egészen emberséges helyek, de voltak olyan lágerek, ahol rettenetesen embertelen körülmények uralkodtak. A 12-es grazsgyanszki láger, ahol '45. szeptember 5-től '46 április 20-ig voltunk. Borzalmas hely volt. Amikor megérkeztünk, meghűlt az ereinkben a vér — úristen, ez vár ránk is? Előttünk civilek voltak ott. Akkor vitték el őket, már akit elvittek. Két hétig nem engedtek ki a vagonokból, annyira le voltunk gyöngülve. Megpróbáltak egy kicsit feljavítani bennünket. Utána elszedtek tőlünk mindent, egy inget, egy gatyát, egy nadrágot és egy zubbonyt hagytak meg mindenkinek. A bakancsunkat is elvették, kimustrált tornacipőt adtak helyette. Kétfelé választották a csoportot. Kiválasztottak ötszáz embert. "Olyanokat, akiknek volt szakmája. Magyarok kevesen voltunk, túlnyomórészt németek voltak. Az iparosok közé csak tizen kerültünk. Az embereket öt csoportba osztották, az első háromba azokat tették, akik bírtak dolgozni, a negyedikbe azokat, akik már erőtlenek voltak, az ötödikbe azok kerültek, akik teljesen leromlott állapotban voltak. Ebből az 500 emberből február közepén, amikor átadtak egy NKVD-s hadnagynak — nagyon becsületes, rendes ember volt —, 178-an maradtunk. Körülbelül ötven fogolytársunk meghalt, őket a láger mögött kapartuk el a hóba. Olyan keményre fagyott a föld, hogy nem lehetett elásni, eltemetni a holttesteket. Mielőtt ez a hadnagy átvette a lágert, volt egy rettenetes kapitányunk, Béliusznak hívták, és egy hadnagy, Szimeon, göndör hajú, analfabéta gyerek. Istenem, Istenem, hogy milyen alakokra voltunk bízva! Ezek még a hajat is ellopták a fejünkről, mindent „elfeketéztek", nekünk februárig nem volt téli ruházatunk. Ez az új hadnagy, a nevére sajnos nem emlékszem, pedig megérdemelné, nagyon meg volt botránkozva. Mielőtt átvett volna bennünket, orvosi vizsgálatra küldött, és azokat, akik a legrosszabb állapotban voltak, elvitték. 45 decemberében már én is dögrováson voltam. Akkoriban kezdett aratni a hasmenésjárvány. Akit elkapott, nem menekült, semmiféle orvosság nem létezett rá. Volt ott egy német orvos, SS-páncélos ruhában, de hát a szerencsétlen a világon semmit nem tudott adni. Aki megbetegedett, számíthatott rá, hogy megy a többiek után. Az Isten tudja, nekem milyen szerencsém volt. Akkoriban a fűrésztelepen dolgoztunk, három kilométerre a lágertől. Minden áldott nap egy százas kommandót vezényeltek munkára. Engem akkor jóformán úgy vittek a társaim. Akkor híre jött, hogy egy fakommandóra van szükség. Mi, magyarok élelmesek voltunk, Összefogtunk, minden munkát vállaltunk. Karácsony előtt két héttel indultunk. Beraktak bennünket néhány marhavagonba, oldal nélküli kocsikat akasztottak mögénk a fának. Az volt a dolgunk, hogy a vasút mellett fölhalmozott fát — a németek ugyanis 100-150 méter szélességben kivágták az erdő fáit, hogy a partizánok ne tudják olyan könnyen megközelíteni a vasutat —, a vagonokra rakjuk. A jó Isten tudja, mi használt nekem? Talán a levegő. Mindenesetre meggyógyultam. Tíz napig raktuk a fát, de aztán kiderült, hogy nincs rá engedély, lerakatták velünk az egészet. Éppen karácsonyra kerültünk vissza a lágerbe. A vezetőség valahogyan kigazdálkodta, hogy mindenkinek jusson egy csomag mahorka, meg valami apró meglepetés, vattát loptunk az orvostól, azzal díszítettük felaü karácsonyfát. Ez volt az első karácsonyom, amit nem otthon töltöttem. Körülültük a kályhát, ott melegedtünk, beszélgettünk. Nem volt érdemes lefeküdni, mert míg mi a fát raktuk, elfoglalták a helyemet. Háromemeletes fapriccseken aludtunk, én egészen a plafon alatt. A levegő kibírhatatlan volt, de legalább nem fáztam annyira, Mikorra visszakerültünk, már csak a legalsó priccs volt szabad. Ott is borzalmas volt a levegő, ráadásul olyan hideg volt, hogy meg lehetett fagyni. Igy vészeltük át az első telünket. Engem külön szerencse is ért. Január elején, egy vasárnap — akkor többnyire nem dolgoztunk, csak amikor nagyon sok volt a munka, akkor találták ki, hogy tíznapokra osztották a hónapot, és csak három munkaszüneti napot kaptunk — bejött a tolmács. Besszarábiai gyerek volt, maga sem tudta a nemzetiségét, hogy orosz-e vagy román, német. Valójában a német hadseregben szolgált, de egyformán beszélt németül, oroszul, románul. Mindjárt azzal kezdte, hogy magyarok, nem akartok a krumplibunkerba menni? A németek még nem is kapcsoltak, mi már rohantunk az ajtóhoz. A láger mögött volt a krumplibunker. Földbe ásott, fával bélelt vermek voltak, amelyekben a katonaságot szállásolták el a háború alatt. Mivel katonák laktak ott, volt ott egy falazott kályha is. Ha kályha van, itt a krumpli, fát szerzünk — nem halunk éhen. Ahogy vágtam a fát, olyan szerencsétlenül perdült, hogy a benne levő szög átfúrta a bokámat. Kihúztam a szöget a bakancson keresztül, oda se neki. Mikor visszamentünk és le' vetettem a bakancsom, akkor láttam, hogy mindenütt folyik a vér. De még akkor sem gondoltam, hogy nagyon súlyos volna a sérülésem. Másnap nyugodtan kimentem munkára, de délben beküldtek az ebédet szállító kocsival. Akkor már majdnem térdig fekete volt a lábam. Az a kis német orvos leültetett, nézegetett, szerencsétlenkedett. Se orvosi műszer, se érzéstelenítő, tőlem kérdezte, mit csináljon. Vágja. Azt a hangot még mindig hallom, mikor az életlen bicskával vágta föl a sebet. Esztendeig nyögtem utána. Néhány napig nem jártam ki. Volt azonban egy városi kommandó, amelynek a bére Bériusz kapitány zsebébe ment, a huszonöt embert ki kellett adni. Sorakoztatta a hadnagy a népet, számolgatta, de csak huszonnégyen voltak. Bejött értem, kirángatott. Beléptem a bakancsba, csak úgy, kapca nélkül, kegyetlen hideg volt. Őrült munkát adtak. Gödröket kellett ásni cölöpöknek. Szinte mindenütt laza, homokos talaj volt, vagy másfél méter mélyen megfagyott, nekünk ezt az üvegkeményre fagyott földet kellett volna kiásni kihegyezett vasrudakkal. Nem bírtam dolgozni. A német kollégáknak megesett rajtam a szívük, szóltak az őrnek, aki beengedett a házba. Egy szegény öregasszony lakott ott, megijedt tőlem, de amikor RIPORT megmutattam neki a lábam, a kemencéhez ültetett, néhány szem sült krumplija volt, azzal kínált meg, és rongyokba bugyolálta a lábamat. Ezt a napot is túléltem, de még vissza kellett menni. Légvonalban nem voltunk messze a lágertől, de rendesen két kilométeres utat kellett megtenni. Megkértem az őrt, adjon valakit mellém, azzal a rövidebb úton elmegyünk, aztán megvárjuk őket. Egy német ajánlkozott, hogy segít. Mikor a többiek odaértek, az őr úgy elverte ezt a németet, hogy biztosan megbánta nagy segítőkészségét. Utána a baranovicsi 13-as lágerbe kerültünk. Szörnyűséges hely volt. Ott még élt a német katonaszellem. Sorakozó, igazodás, jelentés — az embernek az agyára ment. Örültünk, hogy vége a hábörúnak, s akkor megint kezdték elölről a katonásdit. Szerencsére csak két hétig voltunk ott. Egyszer csak jött a parancs, hogy a magyarok indulnak haza. De jó kedvünk lett. Május elseje körül bejöttek értünk, akkor már csak tizen, tizenheten lehettünk magyarok, ki az állomásra, a személypályaudvarra. Jött velünk egy szakaszvezető, tőle kérdeztük, hová megyünk. Volkoviszkba. Azt sem tudtuk, hol lehet, térképünk nem volt, a háborúban viszonylag tájékozott voltam, figyelemmel kísértem a hadi mozgásokat, de minden kisvárost nem ismertem. Volkoviszk maga volt a csoda. Nemzetkőzi láger volt, minket az osztrákok bunkerébe vittek. Már amikor megálltunk a kapu előtt, ámultunk-bámultunk; még a szögesdrót is fehérre volt festve, a bunkereket fű borította, köztük virágágyak, a bunkerok alján cserépdarabokból mozaik. Azokhoz a lágerekhez képest, amelyekben addig laktunk, ez csodás volt. Az osztrákok azzal fogadtak bennünket, hogy újra együtt fogunk élni, mert visszaállítják az Osztrák—Magyar Monarchiát. A hit teljesen a hatalmába kerítette őket. Bennünket, magyarokat testvérekként kezeltek. A bunkerban egyébként mindenkinek külön priccse volt, fehér szalmazsákkal, lepedővel, pokróccal. Ilyet még nem is láttunk. Akkor már egy esztendeje a puszta^ deszkán feküdtünk, mindenkinek föl volt törve az oldala. Kényelemről, higiéniáról nem lehetett beszélni. Előfordult, hogy hónapokig nem láttunk mosdóvizet. Ez meg maaa volt a oaradicsom. Kiderült az is, hogy sportolni lehet. Az osztrákok azt firtatták, ki focizik közülünk. Ketten jelentkeztünk, be is vettek a válogatottba. Volt ott egy német láger is, a kettő állandóan egymás ellen mérkőzött. Néhány meccsen védtem. Innen kórházba is bekerültem a lábammal. Ott volt a legjobb sorsom. A szanitécek kőzött akadtak szurkolók, azok amerikai vitamintablettákat hoztak. Amikor eljöttünk, nagyon sajnáltak. Mert az lett a vége, hogy június 20-a körül egyszer csak látom én a kórházból, hogy a magyarok kint állnak, két orosz tiszt járkál körülöttük, az egyik igen rángatja, igazgatja rajtuk a ruhát. Úristen, mi van itť? Kiabáltam a fiúknak, amikor az orosz tisztek elmentek, hogy mi van, gyerekek?! lyiegyünk haza! Én meg itt maradok? Éppen most kell kórházban feküdnöm! Mindjárt elmentem a főorvoshoz, hogy írjon ki. Egy héttel azelőtt operálták a lábam, még nem voltam rendben, nem akart elengedni. Végül belátták, hogy a hazamenés előbbre való, bekötözték a lábamat, sok szerencsét kívántak. Másnap autóra raktak bennünket, és elindultunk visszafelé, befelé Oroszországba. Te jó Isten, ebből nem hazamenés lesz. Nagyon szép az a vidék, de nem a hadifogolynak. Visszavittek bennünket Galvinyicára. A sok szkoro domójból az lett, hogy csak 48-ban kerültém haza." SEBŐK ÁGOTA 1991. március 19. 99 ESZTENDŐ Belemerül a Biblia olvasásába, közben fekete keretes szemüvegét igazgatja. Özvegy Trecska Pálné századik életévét tapossa. — Tizennyolc éves koromban férjhez mentem egy cselédemberhez. Lapsapusztán laktunk, tehenet, disznót, baromfit tartottunk; nagy részét eladtuk, hogy ruházkodni tudjunk. Nyáron részeskapálást vállaltunk, hogy legyen mit etetnünk az állatokkal. Amikor késő ősszel aztán hosszabbak lettek a téli esték, előkerült a guzsaly. Reggel négy órakor felkeltem és a nyitott tűzhely előtt fontam, mert takarékoskodni kellett a petróleummal. Mielőtt még beköszöntött volna a tavasz, előkerült a szövőszék... A férjem az első világháborúban elvesztette a fél lábát. Nehezen bírta a mezei munkát, hiszen műlábbal kellett a vetőgép után járnia. A harmadik lányunk megszületése után visszaköltöztünk a községbe, Sajószárnyára. Azzal az elhatározással, hogy házat építünk, hogy az uramnak ne kelljen cselédeskednie. Vágyunk, ha nehezen is, de teljesült, bár a férjemnek ebben már nem sok öröme tellett: a beköltözés után egy évvel, negyvenkét évesen özvegyen hagyott — meséli. Abban az időben nem kapott nyugdíjat, pedig még azután is, hogy Erzsi lánya férjhez ment, két kiskorú gyermekről kellett gondoskodnia. Télen font, szőtt, nyáron elment marokszedőnek és részeskapálást vállalt. Senki sem tudta, mikor pihen. Reggelenként két tehenet fejt, ezért kapott egykét liter tejet. Kalászt szedett: volt olyan év, hogy közel egy mázsa szem is összegyűlt. A második világháborút követően legkisebb lányával együtt Csehországba deportálták, és csak jó év múlva jöhettek vissza. — A sorsom azután fordult jobbra, hogy a lányok férjhez mentek, illetve amikor a községben megalakult a szövetkezet. A kertészetbe, a dohányba jártam dolgozni, állandóan volt munkám. Aztán tíz évet töltöttem el a tyúkfarmon. Néhány évig idénymunkásként dolgoztam, majd a csirkeneveléssel bíztak meg. Több mint húsz évet töltöttem a közösben. Hogy ott voltak-e hibák is? Utólag könnyű okosnak lenni... Ha fiatalabb volnék, erőm és egészségem engedné, még ma is ott dolgoznék. Kár, hogy így elszálltak fölöttem az évek... Gyakran úgy érzem, hogy már csak teher vagyok. A munka volt számomra az éltető erő, talán azért is értem meg ilyen magas kort. Istennek hála, még jól szolgál az egészségem, de a járás már nehezemre esik. S végre azt is megértem, hogy tisztes nyugdíjat kapok! Amikor 99. születésnapját ünnepelte, hét unokája és tizenkét dédunokája köszöntötte. A közelgő századikon újra nagy ünnep lesz a családban, bár amikor ezt mondom neki, hitetlenkedve rázza a fejét — de a szemében remény csillog. NÉMETH JÁNOS LEGYEN KONKURENCIA, CSAK NE A HŐSÉG ROVÁSÁRA! A Zdroj és a Jednota kereskedelmi vállalatok eddigi egyeduralmát Kassán több magánvállalkozó igyekszik megtörni. Elsősorban azzal, hogy ugyanazt az árut — élve a piacgazdaság kínálta lehetőségekkel — olcsóbban kínálják. A vásárló örül e versengésnek, mert nem mindegy például, hogy a vajért huszonhárom koronát vagy tizenhetet fizet, puha, meleg kenyeret, vagy keményet visz a családjának. Az éremnek van egy másik oldala is: az árusítás hogyanja. Biztos vagyok benne, az utcasarkon, téren, kapualjban rögtönzött boltok hiányosságai fölött csak akkor húnyunk szemet, amíg az abból származható bajok elkerülnek minket. Viszont egy esetleges tömeges ételmérgezés után meglincselnénk az árust, a higiénikust, a kereskedelmi ellenőrt, a polgármestert és a többi „bűnöst". Az utcai árusítás elsősorban az utóbbi szempontból foglalkoztatja és nyugtalanítja a Kelet-szlovákiai Kereskedelmi Felügyelőséget. Igazgatója, dr. Pavol Bakoš lapunknak is megerősítette azt a hírt,, hogy a Hernád parti városban az árusok gyakran megszegik az előírásokat. — Nem érthetek egyet azzal, hogy az utcai árusítás a jelenlegi formájában tovább folytatódjon. Az élelmiszer-kereskedő cégeknek és a magánvállalkozóknak a szabad ég alól kulturált üzlethelyiségekbe kell vonulniuk. Olyanokba, amelyek megfelelnek a közegészségügyi előírásoknak. Sajnos, egyesek, köztük a vásárlók is, azzal vádolnak minket, hogy ellenőrzéseinkkel a magánszektor kibontakozását fékezzük. Higgyék el — folytatta az igazgató —, nincs szándékunkban a magánvállalkozók tevékenységének hátráltatása. Mi a tisztességes kereskedelmet védjük, s azzal együtt a fogyasztók érdekeit. Nem véletlenül követeljük meg az előírások betartását, egyebek között azt, hogy az élelmiszerárusnak legyen engedélye a higiénikustól, az államigazgatási hivataltól, s igazolni tudja árujának eredetét. Hadat üzent a szabályokat megszegő utcai élelmiszerárusoknak a város önkormányzata, valamint a közelmúltban alakult Fogyasztók Szervezete is. Kétségtelen, az lenne a legjobb megoldás, ha az árusok megfelelőbb üzlethelyiségekbe költöznének (s ott változatlan áron, vagy a mostaninál is olcsóbban kínálnák a vajat, tejet...). (gazdag) Az orosz hadifogolytáborok is történelmünk fehér foltjai. Nem sokan beszéltek (mert nem beszélhettek) vagy írtak arról, hogyan élték túl. És hogyan, miért nem élték túl azok, akiknek sírját nem jelölte fejfa; akiknek holttestét legföljebb hó fedte; akiktől a társaik úgy vettek végső búcsút, hogy nem tudták: mikor indulnak ők is utolsó útjukra... Merva Arnold sem erről akart vallani. A nyugalmazott mozdonyvezető, amatőr történész és művészettörténész, Deáki község s a falu templomának legalaposabb ismerője szívesen és lelkesen mesél a templomról, ennek kapcsán pedig a magyar történelemről — a honfoglalástól napjainkig. Tanár, kutató lehetett volna, ha nem szól közbe a történelem. Önmagáról, életéről — nrkint a nagy műveltségtű emberek általában — nehezen szól. A múltat, ifjúságát kutatva végül életének arról az időszakáról beszél, amelyet eddig családjának sem tárt fel.