Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-07 / 32. szám, csütörtök

KULTÚRA . ÚJ szól 1991. FEBRUÁR 7. A

Pedagógiai Szemle novemberi és decemberi számai valószínűleg azoknak , a szakembereknek az érdeklődésére tarhatnak leginkább számot, akik oktatásügyünk megreformálásán szorgoskodnak. A Magyar Pedagógiai Társaság és az Országos Közoktatási Intézet folyóirata, a jótékony változásokat segítendő, arra a feladatra vállalkozott, hogy áttekintést adjon a magyarországi közoktatásban tapasztalható újszerű törekvésekről, az ország különböző intézményeiben zajló - egymástól gyakran független és felülről sem koordinált, - megújulásai kísérletekről. A novemberi számból megtudhatjuk, hogy a lap még a múlt év rendszerré, mely egyszerre több funkciót is képes ellátni. Például - a szokványos oktatási és közművelődési funkciók mellett - a lakóhelyi szabadidős programok megszervezését. A tanulmány részletesen foglalkozik az intézményen belüli iskolatípusok jellemzésével is. A sarkadi gimnáziumban 1987ben kezdődtek a kísérletek. Ezeknek a lényege az, hogy a gimnázium tevékenysége a diákszervezetek működésén alapszik. Diákönkormányzatának valódi hatalma van, s azt a viselkedési kultúrát - az önkormányzásban való jártasságot - igyekszik kifejleszteni a diákokban, mely nélkül a felnőttkori állam-, polgári aktivitás sem képzelhető el. A társasági törvény alapján működREFORMTÖREKVÉSEK A MAGYARORSZÁGI KÖZOKTATÁSBAN tavaszán felhívást tett közzé, melyben a kísérleteket végző intézményeknek eredményeik közreadásához segítséget ígért. Az ígéretet beváltották, a beérkezett tanulmányok többsége megjelent. A kezdeményezésnek van egy, mérsékelt optimizmusra feljogosító tanulsága. Kiderült ugyanis, hogy a magyar pedagógustársadalomban, a sok negatív hatás ellenére, még mindig, nemzetközi mércével mérve is jelentős kísérletező potenciál, alkotóerő rejlik. A statisztikák szerint 1989 végén több mint 122 helyi, illetve központi kezdeményezésű iskolakísérletet tartottak nyilván Magyarországon. Valószínű azonban, hogy ezek mögött nem állt minden esetben igazi kísérlet, egyes iskolák, nevelőközösségek ugyanis olyan próbálkozásokat is kísérletté nyilvánítottak, melyekkel egyszerűen csak a hivatalos tantervtől kívántak elszakadni. A közzétett programtervezetek, kísérletírások sokban különböznek egymástól, egyben azonban megegyeznek: a szocialista iskolarendszer merev korlátai közé szorított pedagógus számára kínálnak alternatívákat. Kedvező esetben talán még arra is rábírhatják, hogy átértékelje eddigi (készen kapott) pedagógiai elveit, hatástalan módszereit. A már említett novemberi számban hat modell leírása található. Az első a pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központban folyó kísérlet tartalmát foglalja össze. Ez az intézmény, mely 1980 óta működik, méreteit és kapacitását tekintve az ország legkomplexebb közoktatási és közművelődési intézménye. Egy helyen található meg benne bölcsődétől a gimnáziumig minden oktatási egység, kollégiummal, könyvtárral, s más kiegészítő létesítményekkel együtt. A kísérletek középpontjában egy ,,új típusú, integrált gondozásinevelési-művelődési-sport- és egyéb szolgáltatásokat nyújtó rendszer" kialakítása áll. Egy olyan tetnek egy iskolaszövetkezetet és egy Diák Betéti Társaságot is, melynek a diákok s az iskola dolgozói egyaránt tagjai lehetnek. A nyereségből, befektetett tőkéjük arányában, osztalékot kapnak. Ezen kívül működtetnek még nyomdát, valamint gombatermesztő, szociális gondozó, fóliafeldolgozó, dísznövénytermesztő és kézimunkakészítő üzletágat is. A diákönkormányzat legfőbb szerve az iskolagyűlés. Az önkorányzat döntései ellen egyedül az igazgatónak van vétójoga. Az angyalföldi Németh László Gimnázium nevelőtestületet két évvel ezelőtt indította útjára a két világháború között jól bevált és sokak által még ma is kitűnőnek tartott nyolcosztályos gimnáziumi képzést. Indoklásuk így szól: miután a korábbi reformok tabuként kezelték az eltelt négy évtized alatt megmerevedett struktúrát, az új próbálkozások (természetesen a tartalmi változtatások mellett) a másfajta szerkezeti megoldásokat is keresik. Az oktatási rendszer 6-14 éves korig gyakorlatilag nem kínál választási lehetőséget a gyermekek számára. Egyetlen iskolatípus, azonos tanterv szerint képez mindenkit. E kommunisztikus elképzelés szülte kényszerű uniformizmus nem kedvez sem a tehetségesebb, sem a lassúbb ütemben fejlődő gyermekeknek. A nevelőtestület álláspontja szerint a nyolcosztályos gimnázium az értelmiségképzés bázisa lehet. Leszögezik: ha elfogadjuk, hogy a társadalmat elitrétegnek kell vezetnie, akkor kell lennie egy olyan iskolatípusnak is, mely az elit képzését felvállalja. A debreceni Tóth Árpád Gimnázium kísérleti programjának alapját a hagyományos képzési formák és a bevált módszerek képezik. A beszámolóból megtudjuk, hogy ennek elméleti részét a tanári munkaközösség egy 120 oldalas tanulmányban fektette le. A nevelésben az alapelvük a szaktudás, a szeretet, a tehetség, a másság tiszteletben tartása. Az az elképzelésük, hogy a kétirányú (reál-humán) képzés mellett minden osztálynak sajátos profilja legyen. Programjukban szerepel még egy európai gondolkodás, a humanizmus és a tolerancia fejlesztése, a politikai kultúra elemeinek a kialakítása, és a családi életre való felkészítés. Az előzőekhez hasonlóan, ez a gimnázium is nagy hangsúlyt helyez az idegen nyelvek oktatására, és ezzel összefüggésben a külföldi (dán, francia) kapcsolatok kiépítésére. A maga nemében elsőként alakult meg (alapítványiskolaként) 1990. február 1 -jén a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnázium. Nevelői ars poeticá-ja nagyjából így fogalmazható meg: a gyerek nem az életre készül, hanem él. Tehát a pedagógusoknak nem az a dolguk, hogy a fontosnak vált elveknek alárendelve rászoktassák a gyerekeket valamire, hanem hogy az iskola funkcióit figyelembe véve (személyiségformálás, értékközvetítés, képességfejlesztés, ismeretközvetítés) segítsék kamaszkoruk hétköznapjait boldoggá tenni. Az egészséges, nyugodt kamaszkor önmagában is lehetővé teszi a felnőtté válást, „készülés" nélkül is. Az AKG-t a pedagógusok iskolájának is nevezik, ahol a legfontosabb nevelőeszköz a hitelesség. A belső döntésjogi rendszer nem hierarchizált. Nincsenek vezetői, a pedagógusok maguk határozzák meg a feladataikat a közösen kialakított feladatrendszeren belül, s a rotációval választott koordinátorok (pedagógiai vezető, testületi titkár) feladata a közösen kialakított stratégia betartása. Az AKG pedagógusai kortól, nemtől, végzettségtől függetlenül azonos bért kapnak, eltérést kizárólag a nevelőtestület szavazhat meg több munka esetén, évente külön megállapodással. A hatodik beszámoló a hazai pedagóguskörökben is ismert képességfejlesztő iskola - az ún. Zsolnaimodell - alapjait taglalja. Lényege a tevékenységcentrikus oktatás, a kreativitás fejlesztése, a tehetségek felkarolása. Részletesen kidolgozott cél- és követelményrendszere sajátos munkaszervezést és jól felkészült pedagógusokat feltételez. A

felsorolt modellek valószínűleg nem vehetők át változtatás nélkül, megismerésük, elemzésük azonban elősegítheti az olyannyira áhított szemléletváltást hazai szakembereink körében is. Honi oktatásügyünk megreformálásához új utak, követésre al-. kalmas példák kellenének. Itt az ideje, hogy a felülről indított oktatási reformok sorozatos kudarcai után végre az alulról jövő kezdeményezések is szabad utat kapjanak. A holtpontról való kimozduláshoz pedig a magyarországi tapasztalatok különösen nagy segítségünkre lehetnek. LENDVAY TIBOR MINDEN GYEREK ÍGÉRET Polgár László: Nevelj zsenit! Bevallom, leginkább a jó szakkönyvek izgatnak mostanában: ragyogó információanyagot, élményt, eredményes kísérletek leírását, és nem utolsósorban ösztönzést találok" bennük.. Ilyen könyv Polgár László Nevelj zsenit! című munkája. A mindenki számára világos stílusban, Farkas Endre interjúi alapján Bakonyi Péter által megszerkesztett Polgár-könyv nem receptgyűjtemény, több annál: egy nagy lehetőség. A leginkább a sport világában ismert Polgár-lányok neveléséről, a pedagógia és pszichológia területein szinte elhallgatott Polgár-jelenségről van szó benne. A legilletékesebb, Polgár László pszichopedagógus őszinte vallomása e könyv: nemcsak megfeszített munkájukról, kiváló eredményeikről szól, hanem a életükről, a barátaikról, a kisebbségi létről, a női egyenjogúságról, a tiszta házasságról, a családi boldogságról és az emberi etikáról is, de főként arról, hogy minden egészséges gyermek egy potenciális zseni. Polgár László, az apa, a pedagógus hisz bennünk is, hiszi, hogy végigcsináljuk utána a bravúrt, amely szerinte természetes és normális dolog; áldozatos munkát követel ugyan, de emberfeletti erőfeszítést nem, kockázata pedig nincs. A sorok közül kisejlik annak reménye is, hogy az utána jövőknek nem kell már megküzdeniük az irigyek, a pocskondiázók és hatalmaskodók seregével ... A könyv elsősorban a leendő és az ifjú szülőkhöz szól: „A szülőpár ugyanis nemcsak nemzője és világrahozója valakinek, hanem letéteményese is annak, hogy a megszületett valóban legyen valaki. Minden biológiailag egészséges gyermekből zseni nevelhető, minden gyerek annyi általános adottsággal születik, hogy bármilyen személyiséggé válhat. Fejlődésének három lényeges tényezője van: a természet adottsága, a környezet hatása és az egyén alkotása egyszerre. A zseni nem születik, a zsenit nevelik, s ezt tudatosan lehet és kell is szervezni, nem elég a véletlenre bízni. 4-5 éves korban el lehet kezdeni a tanítást, a konkrét specializáciőt, amely nem más mint komoly játszás. A játék nem a munka ellentéte, a gyerek játék közben őrömmel old meg különböző feladatokat. Ebben az életkorban szoros a kapcsolat a szülő és gyermeke közt, a szeretet határozza meg a mintakövetést, a feladatok elvégzését. A szülő válassza ki saját meglátása szerint, milyen konkrét területre irányuló spe- • cializáció mellett dönt (sport, sakk, idegen nyelvek, zene, matematika stb.)! A specializált nevelés lényege a megválasztott területen végzett intenzív oktatás (napi 5-6 órai foglalkozás, amelyet irányíthat a szülő, a pedagógus, az edző), munkatársi kapcsolatban, melyben a gyermek nem érezheti alacsonyabbrendűségét. A szakosodás csak viszonylagos értelmű, tartalmilag általában együtt jár a sokoldalúsággal". Nyilván nem mindenki adhatja fel az állását, hogy otthon maradjon gyermekét nevelni, de kívánatos lenne, hogy az egyik szülő (akár az apa is) megtegye. Ha megvan a döntés, és megfelelő a szülő szemlélete, azaz hajlandó szakirodalmat olvasni, igénybe venni mások segítségét, bárki képes lehet erre a munkára. A gyermek szellemi fejlődése terén nehéz, sőt csaknem lehetetlen teljesen pótolni azt, amit kifejlesztésében a korai gyermekkorban elmulasztottak. (A szerző megjegyzi: „A korai terhelés problémája nem tisztázott még. Az alulterhelés ugyanúgy lehet káros, mint amit én javaslok. Szerintem az utóbbi a hasznosabb.") A pedagógusoknak - az elitképzést elmarasztóknak is, de különösképpen az elitképzést pártolóknak - ad ösztönzést a könyv munkájuk megreformálásához. A szerző - vázlatosságában is frappáns - kritikája a mai iskola szinte minden tanítóját változtatásra szólítja fel, mert ha iskoláink nem az életre nevelnek, alacsony szinten nivellálnak, nem viselik el és nem kultiválják a tehetségeket, nem fejlesztik ki az emberekből a bennük meglévő potenciális képességeket, nem nevelnek sem autonóm személyiségeket, sem közösségeket, akkor alkalmatlanok a feladatukra. Polgár László sokunk által elismert nevelési elveit fontosságuk miatt és hangsúlyozásuk kedvéért jegyezzük le. Ezek: az érdeklődés felkeltése és fenntartása; a teljesítménnyel szemben támasztott igény; a gyermek iránti bizalom; a teljesítmény dicsérete, csodálata; a pozitív ösztönzés; a megfelelő értékelés, az intenzív oktatás, a racionális és önirányításos fegyelem, a fokozatosság és rendszeresség. Nevelési céljaiból csak néhányat sorolunk fel: hit, bátorság, erőérzés, kitartás, lelkesedés, a dolgok és személyek objektív értékelése, ellenállás a kudarccal és a sikerrel szemben, makacs célratörés, türelem, találékonyság, a kritika elviselése, a konfliktusok tűrése, fegyelem, tervkészítés, a teljesítmény utáni vágy stb. Végül: a könyv azokhoz szól, akik szívükön viselik az oktatás és nevelés ügyét, a társadalom fejlődését, a világ előbbrejutását; azokhoz, akik tudatosítják, hogy csak egy szellemi elit kinevelése zárkóztat fel bennünket a nemzetközi fejlődéshez; azokhoz, akik belátják: csak a csiszolt emberi agy lendíthet fel és előre bennünket. A társadalomtól elsősorban az várható el (azt várjuk el), hogy ne koloncnak tartsa a zsenit, hanem mércének, elérendő normának. A Nevelj zsenit! felszólítás ne csak pedagógiai feladat, hanem társadalmi célkitűzés is legyen, ennélfogva a család szerepét megszilárdítani és propagálni kell, ösztönözni a szülő becsvágyát, hogy kiváló embert neveljen, ösztönözni a munkáját a nevelés szférájának első szakaszában. A családtagok (szülők, testvérek, nagyszülők) az első modellek és ők az a keret, amelyen belül kialakul a gyermek azonosságtudata, éntudata. Századunk legelhanyagoltabb nevelési területének, az etikának is elsősorban a boldog családban vannak meg az oktatási és nevelési lehetőségei. Erkölcsi értékek nélkül ugyanis ,,nincs iránytű az életben. Az ember dolga a földön, hogy önmagát és a többieket a tökéletesség felé vezesse". A Polgár-kísérlet egyedülálló a világon, eddigi tapasztalataik szerint egyértelműen jónak és hasznosnak bizonyult. „Példaértékű, amit mások - alkotó módon megismételhetnek... Azzal a bizonyossággal, hogy nevelhetsz zsenit, és érdemes is, mert boldog ember lesz belőLACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT „A KELET-EURÓPAI ORSZÁGOKNAK MÉG NINCS POLITIKAI KULTÚRÁJUK" Gabriel García Márquez interjúja az El País-ban A Valóság idei első száma közli annak az interjúnak a szövegét, amelyet Rosa Mora készített Gabriel García Márquezzel, a Nobel-díjas kolumbiai íróval, s amely az El Pals 1990. szeptember 10-i számában látott napvilágot. A kérdésre, hogy milyennek látják Európát LatinAmerikában, az író azt válaszolja, hogy az európaiak azt hiszik, az 6 földrészük a világ közepe. „Mi, latinok, tudjuk, hogy Európa csak azt hajlandó elfogadni tőlünk, amit európai módon teszünk. (...) Spanyolországot is kirekesztették, amíg nem vett részt a közös európai akciókban. Most. hogy hajóit az Öbölbe küldte, már európainak számit. 500 évvel ezelőtt három hajót küldött Indiába, és megváltoztatta a világot. Engem szorongással tölt el a gondolat, hogy Spanyolország európaivá válik. Olyan ez, mintha az ember édesanyja elmenne otthonról éjszakára. "Az írót, azon túl, hogy aggasztja Spanyolország sorsa, amely Latin-Amerikának egyfajta köldökzsinórt jelent az öreg kontinenssel, érthetően izgatja a kelet-európai mozgás, rendszerváltás is. Nyugtalansággal töiti el Európa egocentrizmusa, ami a kelet-európai országoknak is árthat, amelyekben, mint mondja, össze kellett dőlnie a rendszernek, ám ez túl későn következett be. Most az a kérdés, fejtegeti az író, mit követelnek ezektől az országoktól: a győztes modellt kövessék? Milyen feltételeket szabnak nekik? Véleménye szerint hagyni kéne, hogy megtalálják önmagukat, s. nem szabadna hagyni, hogy egyik rabságból a másikba essenek. A kelet-európai országoknak még nincs politikai kultúrájuk, véli a világhírű író, aki példaként Václav Havel esetét hozza fel, aki Mexikóban járva kijelentette, e században az Egyesült Államok két ízben mentette meg Európát. Havel elnök, akit Márquez egyébként nagyra becsül, ezt egy olyan országban mondta, „amelynek 3000 kilométeres határa van az Egyesült Államokkal, amelytől az USA elrabolta területe felét, és amelyet e hatalmas szomszéd állandó kulturális befolyása fenyeget. És Csehszlovákia voít az, amely kis híján meghívta Pinochetet mint az antikommunizus élharcosát". Kuba tekintetében Márquez azt vallja, hogy a szigetországban nem lehet elképzelni egy kelet-európai rendszerváltási modellt. Kétségtelen, hogy Kubának mélyreható változásokra van szüksége, de nem kívülről ráerőszakolt megoldásra. Nézete szerint Kubában valódi népfölkelés zajlik, de nem a szocializmus és Fidel, pusztán a bürokratikus pártapparátus ellen. Márquez szerint Kubának megmaradt Latin-Amerika és a Harmadik Világ szolidaritása. Az öböl-válságról szólva USA-beli élményeit idézi, melyek alapján (az ott élő emberek véleménye szerint) az USA nem Kuvait felszabadítása miatt küldte csapatait az öbölbe. Az amerikaiak úgy érzik, emögött a nagy felhajtás mögött valami egész más van. Ám az egyetlen magyarázat, miszerint az Egyesült Államok nem tud létezni hadiipar nélkül, túl sematikus. Egy tavalyi, Mexikóban tartott találkozón Márquezt castristának, Nerudát egyenesen sztálinistának titulálták. Hogyan van az, kérdi az újságiró, hogy az értelmiségi összejövetelek mindig vádaskodásba torkollnak? Márquez frappáns válasza: „Én, mint ahogyan Graham Greene mondja, nem vagyok értelmiségi. Regényíró vagyok, és a regényírók nem értelmiségiek, hanem érzelmi, hangulati lények. (...) Egyébként, nehéz lenne elképzelni mondjuk Dantét, amint a piacgazdaságról szónokol egy értelmiségi találkozón. Mi, akik sohasem voltunk sztálinisták, sohasem voltunk kommunisták, szabadon gondolkodhatunk. Néhány régi sztálinistának viszont anynyira rossz a lelkiismerete, hogy most átesett a ló másik oldalára, és megalkotta az új, demokratikus fundamentalizmust. Márpedig a XXI. században nem lesz helye semmiféle fundamentalizmusnak." Márquez, akinek életét, mint mondja, csöppet sem változtatta meg a Nobel-díj, hisz nem jár előadásokat tartani, nem fogad el díszdoktori okleveleket, szeretne visszatérni Kolumbiába, hisz erre az országra szerinte jó évek várnak, amikor sok minden megtörténhet. Az író, aki milliós ajánlatokat utasított vissza, úgy tűnik, mégis beadta a derekát: Akira Kurosawának megengedte, hogy filmre vigye A pátriárka alkonya című regényét, de azt is csak a Kurosawa iránti tiszteletből, mert, mint mondja, jó szívvel egyetlen regényét sem hagyná megfilmesíteni. „A regény többet biz az olvasó fantáziájára. Az olvasó az, aki életet lehel a figurákba, ő az, aki valójában befejezi a történetet': (k-y)