Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-26 / 48. szám, kedd

1991. FEBRUÁR 26. TANAKODÓ 8 A MÉLYPONT NAPLÓJA ANTOLÓGIA A JOGFOSZTOTTSÁG ÉVEINEK IRODALMÁBÓL „... ti is írjatok, vigasztaljatok meg, mert én nagyon nyugtalan vagyok, nagyon fáj a szívem, hogy én ilyen száműzött lettem a családommal együtt, tudod, bátya, nem, itt nem jó, én itt nem szokom meg soha, én itt megbolondulok, ha kiállók az ajtóba, mindég néznék hazafelé, de nem tudom, merre van..." (Részlet egy csehországi levélből) RÓLUNK VAN SZÚ! KI A MAGYAR? Köztudomású, hogy hazánkban ez év március 3-án népszámlálás lesz, amely az országban élő kisebbségek jövőjét igen komolyan befolyásolhatja. Ezzel kapcsolatiban érdemes visszapillantani a múltba, hiszen a népességi adatokat sokszor ós sokféle módon hamisították. A második világháború idején Beneš londoni emigrációja alatt politikai koncepcióként megfogalmazta, hogy a leendő második köztársaság a csehek és a szlovákok állama lesz, németek és magyarok nélkül. Ebben az időben az itt élő magyarok létszámát alig 600 ezerre „becsülték". Ehhez szemrebbenés nélkül még azt is hozzá" tették, hogy ebből a hatszázezerből is sok az elmagyarosodott szlovák. Sajnos, a valóságot semmilyen nemzetközi szervezet, illetve semmilyen fórum nem volt hajlandó megvizsgálni, mindent a győztesek kénye-kedvére hagytak. Pedig ebben az időben még érvényben volt a Csehszlovák Köztársaság-alkotmány levelének azon rendelkezése, mely szerint Csehszlovákiában tilos az erőszakos elnemzetietlenítés bármilyen formája. Ilyképpen aztán bekövetkezett a rossz emlékű reszlovakizációs akció, amelynek keretében azzal számoltak, hogy a magyarság létszáma lényegesen csökkenni fog. Ezt sikerült is elérniük. Hiszen sokan féltek attól, hogy veszélybe kerül létbiztonságuk, elvesztik állampolgárságukat és vagyonukat, üldözésnek teszik ki magukat, és el kell hagyniuk szülőföldjüket. A reszlovakizáció 1946 nyarán bizonyos sikert könyvelhetett el, annak ellenére, hogy a több mint négyszázezer jelentkezőből — ma sem tudni, milyen meggondolásból — csak kétszáztízezer személyt (tehát csak a felét) ismertek el szlováknak. A többiek kérelmét egyszerűen elutasították (indoklás nélkül). Talán maguk is tisztában voltak azzal, hogy ilyen sok „elmagyarosított" szlovák mégsem lehetett az országban. Úgy gondolom, jobbnak látták, ha az elutasított jelentkezőket, kérelmezőket inkább áttelepítik Magyarországra, ahonnan pedig — a lakosságcsere keretében — majd „igazi szlovákok" jönnek. A perzekúció és a reménytelen létbizonytalanság korszaka volt ez az itt élő magyarság számára. Hiába vártunk akkor bárhonnan is pártfogást, védelmet és oltalmat. Négy évtized után most itt állunk egy új, szabad népszámlálás előtt. Nincsenek semmiféle nacionalista, soviniszta, irredenta törekvéseink, csupán a valós helyzetfeltárása az óhajunk. Minden ember tartozik valahová. Hogy hová, azt kérdezze meg lelkiismeretétől. S ha majd mindenki így cselekszik, akkor ez fogjavalóban igazságosan, becsületesen tükrözni és kifejezni magyar identitásunkat. Nincs okunk félni, ingadozni vagy tétovázni, hiszen a mostani népszámlálás a törvény szerint szigorúan bizalmas, szabad és demokratikus lesz, mentes minden negatív következménytől; ilyképpen tehát nem jár semmilyen személyi kockázattal. Távol áll tőlem holmiféle agitációra vagy kampányra irányuló törekvés. Csupán ébren szeretném tartani minden becsületes, lelkiismeretes honfitársam nemzeti öntudatát és érzelmét. Ezt aligha lehet majd „propagandahadjáratnak" minősíteni. Hogy valójában „kí a magyar?", azt találóan és nagyon megszívlelendően Illyés Gyula így mondotta: „Az, aki vállalja." SZALAY JÁNOS, Zseliz Ismét egy antológia, amely könyörtelen önvizsgálatra késztet bennünket, amelynek lapjairól megannyi tükör fordul felénk: tessék belenézni, s látni több mint negyven évvel ezelőtti önmagunkat; apáink, nagyapáink sorsát, bármily keserű is ez az önvizsgálat. Tessék végigolvasni ezeket a szomorú leveleket, naplótöredékeket, rigmusokat, apokrifeket, alkalmi verseket, amelyeknek mindössze annyi közük az irodalomhoz, amennyiben papírra íródtak, s emberek írták őket. Névtelen, ismeretién Mikes Kelemenek, száműzöttek, „fészkeikből kizavart madarak", akiknek bűnük ha volt, mindössze annyi, hogy nem átallották magyarnak születni Európának ebben a bozótosában". Akiket „bűnözőkké" tett az eszelős politika. Hányan voltak, mi lett a sorsuk, mennyien tértek vissza a száműzetésből? Egyáltalán, miért terelték őket fűtetlen marhavagonokba, télvíz idején, gyerekestől, családostól, másállapotban, betegen, reménytelenül? Miért folytatódott negyvenöt májusát követően is az esztelen háború? Hogyan lehetséges, hogy egy háromnegyed milliós tömeget puszta létéért, azért, mert „útban volt", kollektíven háborús bűnössé kiáltottak kí, s a legarcátlanabb váddal szerettek volna szétszórni, felőrölni, beolvasztani, megsemmisíteni? S mindez jóval a háború befejezése után! A kínzó kérdésekre, amelyekre negyven éven keresztül tilos volt keresni a választ, természetesen sokan tudták a feleletet, s tudják ma is, ennyi évtized után. Tudják azt a földtörvény-tervezetek megfogalmazói, s tudják azok is, akik ma is sumákolnak, s a Kassai Kormányprogram nevű pogromtervezetnek még az emlékét is szeretnék szőnyeg alá söpörni, mint ahogyan a „jótékony" feledés birodalmába utalnák az 1945. szeptember 19-én kiadott 71. számú elnöki dekrétumot, a hírhedt 33/1945 Sb számú köztársasági elnöki alkotmánylevelet, a 88/1945 Sb elnöki dekrétumot, vagy az 1948. július 21-én kiadott 175. számú törvény I. cikkelyét... Vagy hihetó'-e egyáltalán, hogy a szlovák közvélemény megtudja egyszer, mi volt az a bizonyos Belügyi Megbízotti Hivatal? Tudja-e az egyszerű szlovák, hogy a csehszlovákiai magyarságnak mennyi beleszólása volt a sorsát alakító eseményekbe? Trianonba, Münchenbe, a bécsi döntésbe? Vajon mit tud ma egy átlagos polgár a Zsolnai Egyezményről? Belefér-e a liberalizmus, a demokrácia eszméjébe a nemzeti történelem felülvizsgálata? A fehér foltok könyörtelen kiteregetése? Mert szívem szerint igazán szlovák nyelven látnám szívesen ezt a gyűjteményt. Ha másért nem, az ilyen levelek okán: valahogy csak megvagyunk a nagy gyötrelem után, azt hittük, hogy ki se lehet bírni azt a nagy fájdalmat, és muszáj volt. Azt hittem, hogy a szívem megreped, mikor a faluból kihoztak. A Géza azt mondta, anyám, ugorjunk a vonat alá, de mink azt terveztük, hogy elvágjuk az ereinket, de nem tudtuk, mert a Gézáét egyikünk se akarta elvágni, és így szenvedünk tovább. Kedves Gizi néni, szerencsésen megérkeztünk pénteken Havlíökűv Brodra, Csehország, éppen úgy veszekedtek rajtunk, mint a vásáron a teheneken. A szerződésen egy évre vagyunk eladva." Meg a hasonló sorokért: „... szegény szüleim is írták, édes lányom, mi is belejutottunk ebbe a nehéz sorsba, melyen ti már átestetek, de mi azt a szép karácsonyt marhaszállító vagonokban töltjük, sokszor igazán még sírni sem tudunk, úgy bánt az minket, a helyzet itt az, dolgozni kell halálig, nincs mentség, ha a nyelve térdig lóg valakinek, akkor is menni kell, de hát hisz úgyis tetszik tudni, félidős terhes vagyok, és trágyát hányni szekerekre és 15 drb tehenet abrakolni, trágyázni, almolni, ami egy férfinak is sok, uram nem akar engedni se, gazdánk Sáfárnak hívják, dühösen szakramonszki kurvi magyarszki, ez már fáj, hát ezért hoztak ide minket, megdögölni, miért csinálnak így velünk, erre föl: nem hívtak bennünket, mért jöttünk, képzelje ezt valaki, az élet tenger fenekén jobb lenne..." A tények, számok, adatok tárgyszerűek, és lélektelenül beszélnek: 41 640 magyart deportáltak Csehországba „alkalmi munkára". Az ottmaradottakból 1970-ben már csak 21 339 vallotta magát magyarnak. 1946. június 17-én kezdődött a reszlovakizációs bizottságok működése. 410 820 magyar „lélegzett föl boldogan, hogy végre erőt és bizakodást öntöttek belé", mint azt a korabeli szlovák sajtóból olvashatjuk. A lakosságcsere kezdete: 1947. április 11-e. Közel 70 000 magyar távozott szülőföldjéről, s települt át Magyarországra. S az otthon maradottak? „Látogatom gyakran öreg, nyomorgó nyugdíjasaimat, kikbe hetenként egyszer kell lelket önteni, hogy kibírják. Szalonnát és más ételfélét hordok nekik, apám targoncán fát, mert a szó szoros értelmében éhen döglenek és megfagynak" — olvashatjuk egy, Gömörben keltezett levélben, amelyet Szalatnai Rezsőnek küldtek. Ugyanebben a levélben ez áll: „Gyerekeink titokban járnak a magyar paphoz tanulni, falvainkban egyáltalán nincs iskola: Gesztete, Gömörpéterfala, Sőreg, Óbást, Egyházasbást, Vecseklő, Tajtí stb. — három év óta tanító nélkül vannak, 9 éves gyerekek, és nem tudnak sem írni, sem olvasni, mert még ha akarnának, sem tanulhatnának." Kétféle történelem létezik, vallják sokan Európának ebben a huzatos, sok nyomorúságot látott szegletében: van a hivatalos, a történészek által írt és értelmezett, magyarázott és félremagyarázott, elvek és ideológiák, államérdekek és politikai széljárás parcellázta történelem, és van egy másik, egy elszenvedett történelem, amely kimaradt az olvasókönyvekből, a történelmi tablókból és albumokból, amelyet nem szoktak kirakatba tenni. Ennek a történelemkönyvnek az íratlan lapjain beszakadt kutakat és kiforgatott kerítéseket látunk, elhallgatott mondatai között halottak lábáról lerángatott csizmák, dögcédulák és kivert fogak állnak a központozás helyett, díszes iniciálékként a futóárkokban fabrikált töltényhüvely-öngyújtók, behívók és végzések, kitépett hajcsomók és emberi könnyek díszítik. Ezt a történelmet suttogóra fogott hangon szokás mesélni az unokáknak. A mélytudatból kiirtott, agyonhallgatott történelmet azonban újra kell tanulni, ha másért nem, okulásul. A csehszlovákiai magyarság legsötétebb négy évének írott krónikáját eredeti levelekből, különböző hagyatékokban és levéltárakban talált naplókból, versekből és iratokból Tóth László és Molnár Imre állította össze s adta ki a budapesti Széphalom Könyvműhely gondozásában a közelmúltban. A kötet címe: Mint fészkéből kizavart madár... A kötetet záró Utószó, a helységnévjegyzék ugyancsak a szerkesztők gondos munkája. KÖVESDI KÁROLY NEMZETI TUDAT, NEMZETIESKEDÉS, KÖTŐDÉSEK A címet Szilágyi Károly szabadkai írónak a Látóhatár júniusi számában közölt cikkéből kölcsönöztem. (Ott a második fejezet címe.) A szerző a múlt év december 22-ei romániai események apropóján gondolkodik el a címben felvetett problémákról. Köztudott, hogy a második világháború utáni kezdeti kilengések után, Jugoszláviában rendeződött legkedvezőbben az ott élő magyarság sorsa. Szilágyi szerint tavalyig ugyan nemigen volt ildomos e „kényes kérdésekről" még vegyes baráti körökben sem beszélni, de most a felfokozott nemzeti villongások (Koszovo!) idejében nem is lehet cél a kényes kérdések feszegetése, a régi sebek feltépése. Ám nézzük, mint elmélkedik a szerző ezekről a kérdésekről, mert a problémák nem csak a jugoszláviai helyzetre jellemzőek. Hogy mennyire nem, azt a Szilágyi-idézetek után, ugyancsak a Látóhatár júniusi számában, a Sütő Andrással közölt beszélgetés bizonyítja legjobban: Szilágyi: „Van énnekem magyarságtudatom? Vanni éppen van. Csak egy kicsit csenevész, egy kicsit féloldalas (szinte kizárólag az irodalom tején nőtt, történelmi tápszert módjával kapott csak, azt is vítaminszegényt), magyarországi barátaim előtt szégyellem, az itthoniak, a más nemzetbeiiek előtt titkolgatom, mint egy zabigyerek. Itt mondom meg mindjárt: pufók, túlfejlett, turulmadaras, árvalányhajas, darutollas, az úgynevezett történelmi Magyarországért sírdolgáló magyarságtudatból nem kérek, de egy egészségesebb jól jönne. Amely nem kitölti, csak kiegészíti az életemet, amely nem helyettesít más emberi értékeket, hanem segít tudatosítani, ápolgatni, megőrizni azokat, amely büszkeséggel tölt el, ha I. (Szent) Istvánról, Corvin Mátyásról, Dózsáról vagy Széchenyiről esik szó, illetve Petőfiről, Móriczrói, Adyról vagy Illyésről; Kodályról és Bartókról, Munkácsyról, Ybl Miklósról vagy Kovács Margitról; illetve Hess Andrásról, Asbóth Oszkárról, Neuman Jánosról vagy SzentGyörgyi Albertről; de egyszersmind megóv attól, hogy más nemzetek és nemzetiségek nagyjait és az európai kultúrához, az egyetemes fejlődéshez való hozzájárulását lebecsüljem. Más részről: ejtsünk szót a jugoszlávságtudatomról is. Ilyenem tudniillik — röstellkedjem? — nincs. Jugoszláviában születtem, ezt vallom hazámnak, de jugoszlávtudatom nincs. Megérteni megértem azokat, akik a népszámláláskor jugoszlávnak vallják magukat, gesztusukban ott érzem a kétségkívül tisztességes elhatárolódást mindenféle nemzetieskedéstől és a közösségvállalást mindennel, ami itt történik, mióta Jugoszlávia Jugoszlávia. A szívük joga, hogy annak vallják magukat, aminek akarják. De a bölcsődaluk az szerbül, szlovénül vagy horvátul (vagy magyarul stb.) hangzott, s a nemzeti tudat valahol ott kezdődik a bölcsődalnál. És nemzeti tudatuk elsorvasztásával nem felülemelkednek valamin, amit elavultnak, károsnak vélnek, hanem önnön gyökereiket nyiszálgatják. Különben meg arról sem kellene megfeledkezni, hogy az elcsökevényesedett nemzeti tudaton túl, de a nemzetieskedésen még innen, azért még igen-igen széles skálán választhat magának tisztességes magatartásformát az ember... A „jugoszlávság tudat" témára valamint mindenkeppen el kell mondanom a mai Jugoszlávia területén élő nemzetekhez és nemzetiségekhez való kötődésemről. Mert kötődöm hozzájuk. Egybefonódnak a hagyományaink, a történelmünk, a kultúránk, a mindennapi gondjaink, ismerkedünk egymás értékeivel, megtanultunk egymás mellett élni békében és megertésben. Gazdag embernek tudhatom magam: kultúrámhoz Držič is hozzátartozik meg Cankar is, Andrič is meg Koneszki is, Bohuš is meg Flora is. Úgy vagyok magyar, hogy jugoszláviai (figyelem: nem jugoszláv!) vagyok, állampolgárként — születésemnél és származásomtól fo^va — ennek az országnak, a jugoszláv valósagnak vagyok integráns része; ugyanakkor magánemberként, gondolkodó emberként a jugoszláv szellemi életnek is, meg — nemzeti hovatartozásomnál és anyanyelvemnél fogva — a magyarországi szellemi életnek is. Sőt! A csehszlovákiai, a romániai, az amerikai, angliai, franciaországi vagy ausztráliai szellemi térségnek is, ha úgy teszik. Annyiban, amennyiben egy Fábry Zoltán, egy Sütő András, egy Faludy György, egy Cs. Szabó László, egy Határ Győző vagy egy Méray Tibor életműve odaköt! És — kapaszkodjanak meg, kedves lélekidomárok — ettől mégsem érzem magam tudathasadásosnak, sem hazaárulónak." A továbbiakban is hasonló kérdéseket feszeget a szerző ilyen alcímekkel: „Indoktrinációról és szakadárságról", „Autonómiapártiságról, fenntartásokról és közéleti etikáról". Akit érdekel, legjobban teszi, ha elolvassa, az egész elmélkedést a Látóhatárban vagy az Uj Symposion-ban (1990. 1—2 sz.), mert végig az ilyen és hasonló „kényes" kérdésekről van benne szó. Nézzük legalább az összefoglalót: „Dióhéj" cí„Mik is volnának hát az én »különbejáratú« nemzetiségpolitikai korrdinátarendszeremnek a meghatározó pontjai? Éltető, megtartó nemzeti tudat, mely nem öncélú, nem köldöknéző, és nem irányul senki ellen. Értékmegőrző, termékeny nemzeti tudat, mely nem mástól, pontosabban nem csak mástól várja el gondjaink, például asszimilációs gondjaink megoldását. Mindenféle beárkózás, nenizetieskedés elutasítása. Kölcsönős tolerancia, egymás emberi méltóságának, nyelvének, kultúrájának, értékeinek megbecsülése. Szabad szellemi értékcsere a Jugoszláviában élő nemzetek és nemzetiségek között, de a nyelvi térségekben is, országhatárokra való tekintet nélkül. A politikai dilettantizmus eszközeinek és módszereinek (címkeragasztgatás, hisztériázás, lebunkózás stb.) a kiiktatása a közéletből és a morális értékek visszaállítása. Pluralizmus, másként gondolkodás joga, demokratikus meggyőzés, érvek szembesítése, jogállam..." És most lássuk, hogyan rezonál az eddig hangoztatottakra Sütő András (akire Szilágyi is hivatkozik), abban a hosszabb beszélgetésben, amelyet Péál Árpáddal folytatott még 1988 októberében (Látóhatár 1990 június és Látó 1990, 1. sz.): Páál Árpád egyik kérdése így hangzik: „A mostanáig kialakult terminológiára gondolva kérdem: nemzeti vagy nemzetiségi tudatra gondolsz?" Sütő András felelete erre: „Mindkettőre, bár azt mondhatná valaki: ez tudathasadás. Nem tekintem annak. Ez a kettő tudat vagy kettős köttöttség bennünk él tagadhatatlanul. Ha emlékszel, sok évvel ezelőtt néhány honi magyar írónk tiltakozott a kettős kötöttség gondolata, azaz léte ellen, ám ez a valón mit sem változtatott. A romániai magyarság kettős kötöttségben él. Akár vallja, akár nem vallja: nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományaiban szerves része a magyar nemzetnek. Ugyanakkor etnikumnak jókora töredéke a román állam keretei között. Objektív állapota viszont a nemzetiségé, a nemzeti kisebbségé, és nyilván ez is meghatározza a tudatát. Sajátságos feladatok elé állítva, nemzetiségként kell helytállnia, cselekednie a román néppel való együttélés követelményei szerint..." Mit kellene ezekhez tennünk a magunk részéről?... A szemelvényszembesítő: CSÉPLŐ FERENC