Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-14 / 38. szám, csütörtök

5 KÜLPOLITIKA 1991. FEBRUÁR 14. AZ APARTHEID ALKONYA Amikor 1989 februárjában Frederik Willem de Klerk, a dél-afrikai kormányzó Nemzeti Párt elnöke — aki az államfői székben is felváltotta Pieter Bothát — elmondta első nagyszabású beszédét a faji megkülönböztetés felszámolásáról és az új Dél-Afrika megteremtéséről, újságírók előszeretettel emlegettek „pretoriai peresztrojkát". Nos, azóta annyiban fordult a kocka, hogy a peresztrojka

1 fogalmát tényleges meghirdetői Moszkvában lejáratták, Dél-Afrikában viszont feltartóztathatatlannak tűnik az a folyamat, amelynek eredményeként végleg eltűnik az emberiség lelkiismeretének e szégyenfoltja: az apartheid. Legalábbis a törvénykezésből, a hivatalos politikából. Hogy meddig fogja tartani magát az emberek tudatában, azt nem lehet tudni. Mandela kontra EK Vége az apartheidnek — írtuk a múlt héten annak kapcsán, hogy Frederik de Klerk bejelentette: hamarosan eltörlik a faji megkülönböztetés alappillérének számító utolsó törvényt is. Erre azonnal reagáltak az Európai Közösségek külügyminiszterei, nyilatkozatban közölve, hogy megszüntetik a Pretoria ellen évekkel ezelőtt elrendelt gazdasági szankciókat. Viszont Nelson Mandela, aki hétfőn ünnepelte szabadon bocsátásának első évfordulóját, a szankciók fenntartása mellett foglalt állást. „Nekem még mindig nincs szavazati jogom" '— mondotta, hozzátéve: a szankciók célja az volt, hogy elősegítsék a feketék részvételét a választásokon, vagyis hogy részt vehessenek a hatalomban. „A három törvény eltörlése nem elég, a szankciókat az új alkotmány elfogadásáig nem szabad eltörölni. Olyan alaptörvényre van szükség, amely szavatolja a feketék teljes egyenjogúságét a fehérekkel." Mandela nézetét a múlt hét végén a Dél-Afrikával szomszédos államok, az úgynevezett frontországok legfelsőbb vezetői is támogatták. Kenneth Kaunda zambiai elnök szerint „ha egy kicsit tovább élnek a szankciók, az ösztönözni fogja a dél-afrikai reformokat". Hozzátette, hogy a három apartheid-törvény eltörlése még nem jelenti automatikusan az apartheid végét. Egy ember, egy szavazat Sokat kifejez, hogy ma mér csak három ilyen törvényről beszélünk, hiszen tíz évvel ezelőtt az európai ember számára még egészen elképesztőnek tűnő rendelkezések korlátozták az élet minden területén a feketék szabadságát. Ezek felszámolását a nyolcvanas évek közepe felé nagyon óvatosan, inkább csak taktikai megfontolásokból kezdte meg Pieter Botha. Az ő reformjai az apartheid lényegét nem érintették, a külvilágnak szóltak, a lakkozással a külföld számára akarta elfogadhatóbbá tenni a rendszert, hogy kitörhessen a nemzetközi elszigeteltségből. 1984-ben „új" alkotmányt léptetett életbe, háromkamaréssá alakította át a parlamentet. Egyegy kamarát kaptak az ázsiai származásúak és a félvérek, de a döntéseket továbbra is a fehérek hozták, s nem csak azért, mert jelentős többségük volt a törvényhozásban. Csak Frederik de Klerk színrelépése hozott áttörést, bár a feketék egyik alapvető követelését ő sem tartotta kezdetben elfogadhatónak. Azzal egyetértett, hogy valamilyen módon választójogot kell adni a feketéknek, de az „egy ember, egy szavazat" elvétől ódzkodott, hiszen Dél-Afrika lakosságának több mint hetvenöt százalékát a feketék alkotják, ami azt jelenti, hogy ha tisztességes parlamenti választásokat tartanának, ők vennék át a hatalmat. Az államfő csak őt hónappal ezelőtt tette az első olyan nyilatkozatot, amely szerint esetleg ezt az elvet is el lehetne fogadni. Feketék háborúja Tavaly augusztusban jelentette be Mandela: az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) és a kormány megállapodása értelmében az ANC beszünteti a fegyveres harcot, s ennek fejében a kabinet teljesíti a legfontosabb követeléseit. Az alkut az ANC-ből korábban kivált Pánafrikai Kongresszus (PAC) azonnal elutasította, csakúgy, mint a Buthelezi vezette Inkatha nevű szervezet, amelynek tagjai főleg a hatmilliós zulu törzsből verbuválódtak. Véres összecsapások robbantak ki az ANC és az Inkatha között, a zavargásokban, kegyetlen tömegmészárlásokban több mint négyezer ember vesztette életét. A fő ok: Buthelezi zokon vette, hogy nem hívták meg Mandela és az államfő tárgyalásaira, pedig elég nagy szeletet szeretne magának a hatalom tortájából. De nem pusztán politikai motívumai voltak-vannak a testvérgyilkos háborúnak, hanem „törzsi hagyományai" is, hiszen az ANC-t főleg a kószák alkotják, akikkel a zuluk mindig rivalizáltak. Tény az, hogy a feketék háborúja visszavetette a reformfolyamatot, hiszen Frederik de Klerknek a saját pártján belüli ellenzékkel, meg az apartheid változatlan formában történő fenntartását követelő Konzervatív Párttal is csatáznia kell a reformok védelmében. Ezek az erők a feketék háborújával bizonyítva látták azt az elméletüket, hogy a feketék még nem értek meg az egyenjogúságra. Január 29-én ez ügyben is fordulat történt: Mandela az Inkatha és a PAC vezetőivel is tárgyalt, s közösen szólították fel híveiket a megbékélésre. A három törvény Mint már szó volt róla, ezek az apartheid alapjait képezik, eltörlésük ezért történelmi tett lesz. Ezek a következők: I. a földtörvény, amelynek értelmében a feketék az ország földterületének csak a tizenhárom százalékát birtokolhatják; 2. a fajok különéléséről szóló törvény — amikor ez a javaslat elhangzott a parlamentben, a konzervatívok kivonultak az ülésről; 3. a lakosság nyilvántartásáról szóló törvény. Ez utóbbi igazi bombaként robbant, hiszen erre épül az apartheid egész koncepciója, ennek alapján szerveződött a dél-afrikai társadalom. Azonnali eltörlése — ahogy az ANC követeli — sokak szerint anarchiához vezetne. Az ANC továbbá a parlament feloszlatását, egy alkotmányozó gyűlés megválasztását és ideiglenes kormány kinevezését követeli. Az államfő csak átmeneti intézkedéseket javasol az új alkotmány elfogadásáig, s alkotmányozó gyűlést sem akar, csupán az ország politikai erőinek képviselőiből álló konferenciát, amely az alaptörvény kidolgozásával is foglalkozna. Befejezésül még egy szenzációt említenék: a The Star című johannesburgi napilap szerint Magnus Maian hadügyminiszter azt mondta, hogy ebbeli tisztségében hajlandó lenne szolgálni egy Mandela vezetése alatt álló kormányban is. Ez azért szenzáció, mert Malant tartják a jelenlegi pretoriai kabinet héjájának, az ANC legnagyobb ellenségének. MALINÁK ISTVÁN Archív felvételünk Sebokengben, Johannesburg epyik külvárosában készült. A halottak az ANC hívei, akik ezúttal a rendőrséggel csaptak össze. (Telefoto: ČSTK-AP) I

rán eddig csak nyert ezen a háborún, amelynek mér most vannak vesztesei, pedig befejeződése nyilván még hosszú hetek kérdése. A legnagyobb nyereséget nyomban a Kuvait elleni invázió után könyvelhette el, s nem kellett ezért mást tennie, mint rábólintania Bagdad több mint nagylelkű ajánlatára. Akárhonnan nézzük, ez az ajánlat nem volt más, mint feltétel nélküli kapituláció a nyolc évig tartó, kétéves tűzszünettel folytatódó, végső soron nem elvesztett háború után. Az ok? Bagdad egy nagyobb falatot nézett ki magának, s ezért hajlandó volt lemondani arról a kevésről is, amit Iránnal szemben megszerzett Bagdad nem egy tál lencséért, hanem 17 hadosztályért adta el, amit véres harcok árán nyert. Nem volt ez sok, de nem is kevés. Engedélyezte valamennyi iráni hadifogoly azonnali hazatérését, kiürítette a még megszállva tartott iráni területekét, elismerte az 1975ös algíri határegyezmény érvényességét— pedig anno éppen emiatt indított hadat Ráadásul hajlandó volt elismerni Irán kártérítési igényeit is—nyilván arra számítva, hogy Kuvait majd összerabol annyit, amiből fizetni tud. Bagdad katonákat nyert, harcedzett, de lényegében már pihent csapatokat, Irán pedig gazdasági és politikai jóvátételt, meg egy olyan tőkét, amely máris kamatozik. Teherán kinyilvánította semlegességét ebben a konfliktusban, de nem vállalta a passzivitást. A pragmatizmusáról nevezetes Rafszandzsani elnök nagyon határozottan elítélte Kuvait megszállását, de — semleges lévén — ügyelt arra, hogy ne haragítsa magára Irakot. Éppen ezért elítélte a szövetséges haderő megjelenését is SzaúdArábiában, de nemtetszése jeleként nem tett megtorló, például diplomáciai lépéseket Ennek is megkérte az árát Rijadtól, nevezetesen, hogy szüntesse meg az iráni zarándokok elleni intézkedéseket, növelje a Mekkába és Medinába zarándoklók kvótáit. Erre ígéretet kapott az élők, s ezzel sikerült befognia a síita radikális szárny száját, nyomban csendesebb lett a Rafszandzsanival és kormányával szembeni szavalókórus. Igaz, Iránban még nagyon sokan hőzöngenek amiatt — s fognak is, mindvégig —, hogy hitetlenek mocskolják be az iszlám szent helyeket, de arra nagyon ügyelnek, hogy a szájhősködésnél ne menjenek tovább. Iránban mindenkinek elege van a háborúból, még kárörvendő szemlélő lenne. Irán tudja, mi az a hábom, s így érthető, hogy igyekszik aktívan részt venni a tűz oításában. A háború kitörése előtt Teherán csendesen ügyködött, szinte állandó kapcsolatban volt Bagdaddal. Szerintem két okból. Egyrészt igyekezett tisztázni az előző háború lezárásának minden részletét, , amíg egy másik el nem A HÁBORÚ PEREMÉN a fanatikus Iszlám Gárdáknak sem akaródzik újra fegyvert fogni. Még akkor sem, ha látják, Szaddam Husszein visszatért az igazhívők soraiba. Látni kell azt is, hogy a Szaddamgyűlölet nem múlt el Iránban nyomtalanul csak azért, mert Szaddam tett néhány lépést és gesztust Teherán felé. Ezek okai túl átlátszóak, semhogy feledtetni tudnák a múltat. Ám az irániak azt sem feledik, hogy a gyűlölt sah az amerikaiak hathatós támogatásának köszönhetően volt csak képes olyan sokáig a nyakukon ülni. Törvényszerű tehát hogy a hivatalos semlegességgel párhuzamosan Amerika-ellenes megnyilatkozások sora hangzik el, főleg a parlament talaján, az erősödő iszlám szolidaritás jegyében. Szaddam pedig ravasz, nagyon rafinált Amint kezdenek kifulladni az amerikaiak és szövetségeseik elleni megmozdulások, nyomban „bedob" egy jól bevált propagandafogást: Bagdadban elkezdenek siránkozni az iszlám szent helyek megbecstelenítése, pusztítása, a védtelen polgári lakosság éheztetése, gyilkolása felett És a fanatikus muzulmánok — mint minden elvakult ember —, csakhogy jól kidühönghessék magukat készek elfeledkezni arról, hogy maga Szaddam hozta ebbe a helyzetbe az irakiakat, csak neki köszönhető, hogy most háború van az Öbölben, s nem is először az utóbbi egy évtizedben, hiszen Irán ellen is ő indított támadást. Igazán nem lehet azt mondani, hogy Irán most csak egy külső, vagy éppen Rafszandzsani elnök tereli az irakiak figyelmét vagy meg nem gondolják magukat Másrészt megpróbálta jobb belátásra bírni Szaddamot tartva attól, mégsem sikerül teljesen kimaradnia ebből a konfliktusból, ha kitörnek a harcok. Kitörtek, s Teherán nagyon aktív lett, egymásnak adják a kilincset a keleti és nyugati politikusok, Rafszandzsani elnök újabb és újabb javaslatokat tesz hol Bagídadnak, hol a szövetségeseknek. Mi van még emögött az előbb felsoroltakon kívül, azt nehéz megállapítani, még találgatni sem könnyű. A legtitokzatosabb az Iránba menekülő, vagy másfél száz iraki repülőgép ügye. Mivel ezek Irak legkorszerűbb gépei, amelyek rnég Iránból is képesek elérni Izraelt, a szövetségeseik állásairól nem is beszélve, a nyugtalanság valóban jogos. Még annak ellenére is, hogy Irán mindenkit biztosított: amíg tart a konfliktus, a gépek nem szállhatnak fel, s ugyanez vonatkozik minden más ország repülőgépeire is, ha Irán területén kérnek menedéket vagy műszaki okokból ott érnek földet. Világos beszéd, de teljesen megnyugodni mégsem lehet. Mert igazak lehetnek azok a hírek, amelyek szerint az Iránba menekült pilóták egy része dezertőr, Szaddam palotáját próbálták bombázni, azután menekültek el, de ők a szökevényeknek csak egy töredékét alkotják! A másik kézenfekvő magyarázat, hogy Szaddam így próbálja megmenteni légiereje legjavát a háború utáni időkre — netán a háború későbbi szakaszára. Ez attól függ, hogy előzőleg megállapodott-e az irániakkal a gépek befogadásáról. Teherán szerint nem, sőt Irán még egy tiltakozást is megeresztett Bagdad felé, légterének sorozatos megsértése miatt. Ami jó. De szinte naponta szállnak át újabb és újabb iraki gépek Iránba, de Teherán már nem tiltakozik. Ez pedig nem sok jót ígér. B

árhogy is van, Irán komoly aktívumot könyvelhet el ebből a háborúból. Szaúd-Arábia mellett sietett pótolni a kieső kuvaiti és iraki olajat a piacon, ami naponta 50 millió dollár pluszbevételt jelent. Ezenkívül a háború mindenképpen legyengíti egyetlen komoly ellenfelét a térségben, sőt az aktív semlegesség politikájával olyan alapot teremt magának, amely feljogosítja arra, hogy a háború befejeződése után komolyan beleszólhasson a regionális rendezésbe. Irán az a harmadik, aki nem röhög a markába, de mindentudó bölcs mosollyal páholyból szemléli a háborút és váija, hogy itt legyen már a happy end. Mert neki az lesz. GÖRFÖL ZSUZSA OBOL-VALSAG NÉMET MAGATARTÁS S

aját problémáinak sokaságába merülve Bonnt felkészületlenül érték az Öböl-konfliktus körüli viták, fájdalmasan érintették a leleplező, keserű megállapítások a német cégek illegális fegyverüzleteiről Irakkal, s a külföld burkoltvagy nyílt támadásai a visszafogottság, sőt „felelőtlenség" miatt. Németországot a háborús események csendes, határozatlan megfigyelőjeként állította be az amerikai sajtó, s Washington közben inkább csalódottan, mintfelháborodottan vette tudomásul, hogy Bonntól kapja a legkisebb támogatást, pedig épp az USA volt az, amely akadályok tömegét gördítette el az újraegyesítés útjából. Próbálta megfejteni a kancellár és a külügyminiszter számára furcsa magatartását — hiszen ők még akkor is a válság békés rendezését. szorgalmazták, amikor Szaddam Husszein gúnyosan lesöpörte az asztalról az utolsó békejavaslatot Ezt a lépést mély csönd követte a bonni politikusok oldaláról, majd hangos háborúellenes tüntetések a német polgárok részéről. Bár a németek túlnyomó többsége tudatosítja az erős védelem, a szoros szövetség fontosságát és helyesli az erő bevetését Irak ellen, mégis idegenkedik, fél a háborútól, attól, hogy a német hadseregnek is be kellene kapcsolódnia a hadműveletekbe. Ez könnyen előfordulhat, a NATO-tagság ugyanis arra kötelezi Németországot, hogy kiálljon bármely szövetséges állam mellett Az esetleges iraki támadás Törökországellen teljesen új, ismeretlen helyzet elé állítaná a politikusokat és a német katonákat Talán meg is lehet érteni a túlzott óvatosságot. Még mindig kísért a háborús emlék, s ez a trauma szembenáll a mostanra valósággá vált álommal a jólétről, békés életről. Csakhogy épp ez a „túlzott pacifizmus, s a határozatlanság teszi megbízhatatlanná a németeket a szövetségesek szemében" — állapítja meg a Wall Street Journal című amerikai lap. A szövetségesek megkérdőjelezték: vajon Németország semleges maradhat-e, ignorálhat-e egy olyan háborús kalandort, mint Szaddam Huszszein, megengedheti-e magának, hogy vezetői szemet hunyjanak a pénzhajhász fegyverkereskedők bűntetteifelett, s e veszélyes szerencsejátékban tétnek teheti-e fel a már úgyis megbélyegzett hírnevét? Ismeretes, hogy az Öböl-háború az őssznémet választásokat követő kormányalakítás idején robbant ki. Gerhard Stoltenberg védelmi miniszter ezzel magyarázta Bonn „törvényszerűen lelassított reagálását". Végül, ha megkésve és vonakodva is, Bonn elöntött, választ adott a fenti kérdésekre: maga Kohl kancellár volt az, aki szembeszállt a német „lap'rtás" miatt elhangzott bírálatokkal, Hans-Dietrich Genscher pedig gyorsan Izraelbe utazott, hogy szolida" ritásáról biztosítson, s a jóváhagyott humanitárius gyorssegélyről tájékoztatta vendéglátóit. Ám Jeruzsálemben a köszönet helyett inkább szemrehányásokatvolt kénytelen elfogadni. A bonni kabinet megszavazta az 5,5 milliárd márkás, majd a további 8 milliárdos anyagi hozzájárulást az Öbölben harcoló amerikaiak és szövetségeseik kiadásainak fedezésére, útnak indította tankjait, a harci gázok felderítésére kialakított páncélozott járműveit Szaúd-Arábiába, Izraelbe és Törökországba, megkezdte a rakéták, gránátok és más hadianyagok szállítását. Nos, ez volt az első kísérlet a megtépázott német hírnév helyreállítására. Nehéz feladat a kiengesztelés, mert ne feledjük, hogy az amerikai, és különösképpen a kételkedő izraeli nyilvánosság bűnösnek könyvelte el a németeket az Irakkal kötött üzletekért Bonn azonban erősen bízik benne, hogy a kormány energikus közbelépésével a kereskedelem jogi szférájába és a vétkes cégek képviselői felett hozott szigorú ítéletekkel majd visszaszerezheti az elveszített bizalmat. P

usztító hábom dúl az Öbölben, Bonnban pedig ezzel egyidejűleg a „hol és mikor részt venni vagy nem venni" kérdésről vívnak látszatcsatákat az egyes parlamenti pártok. Szóba került ugyanis az alkotmánymódosítás, amely lehetővé tenné, hogy a német egységek is szerepet vállaljanak az ENSZ-erők munkájában. Valószínű, hogy a Bundestag elfogadja a vonatkozó változtatást.., de csak a háború befejezése után. A már megoldottnak vélt, s az elnapolt problémák mellett azonban még mindig marad az az egy, amely sok fejfájást okozhat a kormánynak: Törökország kérdése. URBÁN GABRIELLA