Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-11 / 9. szám, péntek

PUBLICISZTIKA iÚJSZÓi 1991. JANUÁR 11. LIBERALIZMUS ÉS KOLLEKTÍV JOGOK M

ár az ókorban világossá vált minden jogalkotó számára, hogy az ember nemcsak egyén, hanem különféle kollektívákba, kommunitásókba szerveződő lény is. A római jog a kor szellemi lehetőségéhez mérten figyelembe is vette ezt a filozófiai tényt, elkülönítve egymástól a magánjogot és a közjogot. A polgári Európa kialakulásakor a szabadelvűség emberi jogokon nyugvó eszmeköre új szempontból vizsgálja' egyén közösségbe szerveződését. Korábban az egyén származás, illetve isteni vagy hatalmi kiválasztás alapján sorolódott privilégiumokkal bír vagy azokkal nem rendelkező közösségekbe, ám ezentúl a közösségalkotás legfőbb kritériuma az önkéntesség lett. Azaz, bárki szabadon szerveződhet és egyesülhet bármely, a polgári demokráciát alapjaiban meg nem rendítő közösségbe. Gyorsan bomlottak fel a rendi társadalomnak a gazdasági, vallási és politikai szerveződések elé állított korlátai. Szabaddá vált a vállalkozás, a vallás megválasztása és gyakorlása, valamint a politikai és kulturális egyesülés. Az eszmekör megjelenésétől, forradalmak és háborúk sorozatán keresztül, évszázadokig tartott, amíg mindezek minden polgárra nemtől és fajtól, vagyoni helyzettől való különbözőség nélkül érvényesíthetővé váltak. Az új kérdés a jog számára az volt, hogy a liberális felfogás szerinti, törvény előtti egyenlőség hol leli meg jogi normáit. A természetjog olyan új jogi normákat jelentett, melyek a jogot elválasztották a törvényektől, azt állítva, hogy az emberi és polgári jogok az egyén természetéből következnek, és más, ezen kívülálló összefüggés, tényező nem teremthet jogi normákat. Azok a törvények pedig, melyek szembenállnak az e jogokból következő szabadsággal, azok jogtalan törvények. A jog filozófiai normatív jellege azonban lazává tette a jogi határokat, hiszen a jogképzés szerinte a közakaratból fakadó jogigény kialakulásával történik. Ezek az úgynevezett taxatív nehézségek a jogalkotókat a fogalmak és szabályok állandó újrabecsülésére késztették, ezt politikailag kifejezte az alkotmányos képviseleti demokrácia hatalmi kényszerítő ereje. Újabb kérdésként merült fel azonban e jogrend számára, hogy honnét származtatható az e rendben leszögezett emberi jogegyenlőség erkölcsi alapja. A választ Kant adta meg az egyenlő méltóság elvének kifejtésével. Az emberi lény egyenlő méltósága az a tényező, melynek figyelembe vétele esetén válhat szabaddá, mivel nem csupán eszköze a külső céloknak, hanem képes magát is céllá tenni. Az ember racionális, autonómlény. A

z egyénből kiindulva, a liberalizmus sorban oldotta meg a gazdasági, vallási, politikai, családi, települési és sok más kollektíva jogi problémáit, szabadságeszménye alapján. Ennek egyik pillére, az úgynevezett negatív szabadság elve, azt mondotta ki, hogy az ember nem valamiért, hanem mindenekelőtt valamitől szabad, és csak a szabadság állapota teszi korlátozásmentessé a valamiért megfogalmazását. A polgári demokráciában azonban kiderült, hogy célkitűzései ellenére sem jutott minden egyén egymással egyenlő versenyhelyzetbe. Kiderült, hogy versenyképtelenek a gazdaságilag lesüllyedt rétegek, kiváltképp gyermekeik, nem egyenlőek a nök, nem egyenlöek például a négerek vagy a menekültek, azaz vannak olyan rétegek, csoportok, kollektívák, melyek nem pusztán szabad akaratuk, hanem természetük miatt kerülnek hátrányos helyzetbe. Részben ezekhez hasonlítható az általunk alaposabban megvizsgálandó probléma, a nemzeti kisebbségek kérdése is. A nemzeti probléma Európában két markánsan elkülönülő úton indult el. Európa első liberális demokráciája, Svájc, az államrendszer minden szintjén lehetővé tette a nemzeti különbözőségek kifejezését az állam egységének megőrzésével. A másik, Közép-Európában is elterjedt modell, minden eszközzel meg kívánta szüntetni a kulturális eltéréseket az önkéntesség elvének megsértésével. Vizsgáljuk meg, milyen problémák elé is állítja ez a kérdés a liberális eszmerendszert, saját értékeinek fényében. Az első alapvető ellentét a nemzeti hovatartozás kérdésénél a választás kényszere és önkéntessége közti ellentét. A modern hivatalos nyelv, a tömegkommunikáció nyelvi jellege, valamint az ezeket homogenizáló nemzetállami felfogások különféle válfajai, miközben természetesen nem módosítanak a kultúrkörbe tartozás természetes kényszerén, nem teszik lehetővé az önkéntes döntést a privilegizált és hátrányos helyzetbe sodort kultúrák keveredésében. A második alapvető ellentét a választás szabadsága és lehetséges volta közt feszül. Az egyén gyermekként egy adott kultúrába születik, abban formálódik személyisége, míg választani csak felnőttként, kulturálisan javarészt már kialakított személyiséggel képes, azaz e két probléma kétségessé teszi az úgynevezett piaci logika, a szabad verseny közvetlen alkalmazhatóságát. A modern liberalizmus egyik ágának vezető gondolkodója, John Rawles, e problémát a különféle rétegekre tartozókra vonatkoztatva úgy fogalmazza meg, hogy a szabadság egyenlő foka nem jelenti feltétlenül a szabadság ténylegesen egyenlő érvényesíthetőségét a más társadalmi helyzetben lévők számára. A kérdés számunkra az, hogy ha a nemzeti kultúrát az egyén szabadsága egyik elemének tartjuk, úgy a fentebb említett korlátokkal ez a nemzeti kollektívában milyen liberális jogfilozófiai normákkal biztosítható. Ha a negatív szabadság elvéből indulunk ki, úgy e kultúra minden lényegi elemének szabaddá kell válnia minden, e lényegi elemeket fenyegető külső tényezőtől. Ha e szabadság erkölcsi alapjait vizsgáljuk, akkor nem lehet szó egyenlő méltóságról ott, ahol az egyik közösség képviselői döntenek egy másik közösség életének alapkérdéseiről úgy, hogy a másik közösség legfeljebb ügyeskedéssel tudja mérsékelni a döntések reá nézve káros hatását. E szabadság természetesen az egyén jogaira épül, és maximálisan biztosítani igyekszik a szabad választás lehetőségét, számolva azonban a fent említett természetes korlátokkal. A kollektívák sajátosságainak védelméhez azonban őket védő jogszabályokra, kollektív jogokra van szükség, melyek megilletik mindazokat, akik a kollektíva tagjainak vallják magukat a választási szabadság lehető maximuma mellett. E

szabadság érvényesítése több nehézségbe ütközik a nemzetállamban. Az egyik a nemzeti kollektívák jogainak megjelenése és kodifikációja közti ellentmondás. Míg a jogigény különféle területeken szabadon fejlődik, addig a kodífikáció az ilyen folyamatot ellenző törvényhozó szervben lehetetlen. A másik ellentmondás a jog és politika dilemmájában rejlik. Míg a polgári demokrácia egyéb közösségei, például a gazdaságiak, remélhetik, hogy problémáik képviseletének politikai többséget tudnak szerezni, addig a nemzeti kisebbség politikai szervezetei ebben, a nemzetállami felfogás dominanciája esetén, nem reménykedhetnek. További nehézség a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer általánossága és a helyi specifikumok közti ellentmondás. Az egyes nemzeti és etnikai kisebbségek más-más helyzetben vannak, így maguk számára más-más megoldást tartanak helyesnek. Ezért a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer egyik alapkérdése az is, hogy a helyi sajátosságok mekkora nemzetközi támogatást kapnak. A

kollektív jogok fogalma, más hasonló kollektívák mellett, a nemzeti kisebbségek számára is egy új folyamat kezdetét jelenthetik. Az egyénekre épülő szabad kollektíva kulturális, szociális, településszerkezeti és egyéb sajátosságainak jogi megfogalmazását, kodifikációját és politikai érvényesítését célozzák. Mindezt azonban úgy, hogy nem teszik kétségessé a legfelső szuverén illetékességét. Itt, KözépEurópában, érvényesítésük két évszázados akadályozása segítette a kollektivizmusok kialakulását. Az osztály-, illetve nemzeti ideológiájú kollektivizmusok a kollektívát az egyén, valamint saját kollektívájukat más kollektívák fölé helyezik. Ezek pusztító hatását megélte térségünk és megjelennek ma is Közép-Európa nemzeteinek és nemzeti kisebbségeinek politikai életében. Magukat demokratikusnak valló, ám nemzeti szerveződésű, vezére köré tömörülő populista politikai erők egymásra mutogatva igazolják létezésüket, mindannyian önvédelminek nevezve magukat. Ám a szabadság útját nem a kollektivizmusok jelentik, hanem az öntudatos polgárokból álló nemzetek közösségében, a szabadság primátusa mellett, az egyenlősítés lehetséges maximuma. B

elpolitíkaílag nem megoldás az egyenlőtlenség fenntartása, mert ez a kollektivizmusok Kaszszandráit segíti, hanem a kollektív jogok érvényesítésén nyugvó konszenzus. Nemzetközileg nem pusztán az általános elvek pontosítása a megoldás, hanem a helyi sajátosságok támogatásával az államhatárok stabilizálása mellett. Számunkra, kisebbségek számára pedig nem az örök fájdalom, hanem az erőfeszítés a kollektív jogok kodifikálásáért, és politikai lehetőségeink elmulasztása esetén is a demokráciára való törekvés és a töretlen akarat. ÖLLŐS LÁSZLÓ Könözsi István felvétele PÉNTEKI LEVÉL A pályaelőnyröi Ma is emlékszem közgazdász barátom évekkel ezelőtti - sajnos, nagyjából mindmáig helytálló - hasonlatára. Azt mondta: hazánk focistái amolyan fusizgató kisiparosok, akiknek szerte a világban az igazi focinagyvállalkozókkal kell szembenézniük. E pálya egyik oldalán ezrekben mért érdekeltség - koronában; a másikon százezrekben mért érdekeltség - dollárban, márkában, fontban. A tét különbsége óriási. Mindent indokol és megmagyaráz... Jómagam nem azért idéztem ezt a példát, mert a honi futball helyzetén szeretnék merengeni, hanem külkereskedelmünkről, a kereskedői-üzletkötői szakrna közállapotairól lesz szó. És aligha lehet jobban érzékeltetni, hogy itt mi a baj, mint e kölcsön vett hasonlattal, mert a hasönlóság valóban kísérteties. Vegyük például az elegáns Schmidt úr esetét, aki újabban sűrűn érkezik hazánkba, hogy tárgyaljon, de főképp vegyen és eladjon. Ö azzal a tudattal és érdekeltséggel jön, hogy minden lealkudott garas a saját vagyonát gyarapítja; s ha bármi okból alulmarad a tárgyaláson, akkor ez az ő kudarca. Mindent megtesz tehát, hogy győzzön. Kideríti például, hogy a szóban forgó termékről, az azt gyártó vállalatról milyen a szakmai megítélés, mik a termék előnyei és gyenge pontjai - elvégre az ö pénzéről, az ő hasznáról (is) szó van. Akikkel Schmidt úr tárgyal, azok a hazai külkereskedelmi vállalatok dolgozói. Senkit sem szeretnék megbántani, de jobbára tény, hogy a mi emberünknek az elegáns Schmidt úr csupán egyvalaki a „keményvalutások" közül, aki majd csak elmondja, mit óhajt. A mi emberünknek ugyanis valutája alig van, hivatali teendője viszont annál több. Ezért jó, ha futólag belepillant az aktákba, majd bedob néhány keresztkérdést. Ha nagyon szorgalmas, akkor utánanéz: milyen az elegáns Schmidt úr hírneve a szakmában. Ha kevésbé szorgalmas, akkor a tárgyalásokon is csak fél füllel van jelen; hiszen egyelőre még nem az övé a vállalat és a fizetése is csak háromezervalahány. Akkor is, ha sikeres; akkor is, ha nem. Egyremegy, hogy mesterien sarokba szoritja-e Schmidt urat és komoly haszonnal adja el az árut; avagy csak amolyan „formaüzletet" köt. A prémium minimális, a kiküldetések száma eleve limitált. Tehát: egy párezerkoronás hazai kereskedő találkozik a pályán az évi százezres vagy milliós jövedelmű, elegáns Schmidt úrral. Az első összeg koronában, a második valutában értendő. A tét különbsége sok mindent indokol és megmagyaráz. Még azt is, hogy üzletkötőink, kereskedőink egy része miért szédül meg időnként a tiltott gyümölcstől: a suba alatti jutaléktól, ajándéktól, a különböző fekete pénzektől. Tény, hogy a gondok súlyosak. És hogy a dolgok úgy mennek, ahogy, abban elsősorban az elavult külkereskedelemi szervezet, a mai követelményeknek már aligha megfelelő kirendeltségi apparátus, mindenekelőtt azonban a csapnivaló érdekeltségi rendszer játszik közre. Magyarán: az érdekeltségi rendszer. Csupán példaként említem: a tétre menő helyzetek és az operatív döntések helyett, egyelőre, a mi kereskedelmünkben az amolyan „átalánydíjas" munkák és alkalmazottak vannak túlsúlyban. „Mazsolaként" hozom szóba, hogy az ő alapvető érdekük nemigen fűződik ahhoz, hogy harcoljanak az üzletért és kockáztassanak, mert ebből jobbára konfliktusok is származhatnak, ami viszont a jótékony, fixdijas kiküldetést rövidítheti meg. Márpedig egyelőre kinek-kinek éppen az az érdeke, hogy a kinttartózkodás minél hosszabb, minél problémamentesebb legyen. Gazdaságunknak ez a területe így ma még nem a vállalkozó szellemű, ötletgazdag kereskedőké, hanem sukkal inkább a békés hivatalnokoké. Pedig a kereskedelemben ez súlyos szerep- és pályaelőnytévesztés! Nem érdektelen kérdés, hogy ez miért van így; ám fontosabb: hogyan lesz ezután? Ugyanis nem araszolgató toldozásra, nem látszatintézkedésekre van szükség, hanem e szakma gyökeres rendbetételére. Hogy a prágai, a pozsonyi vagy a kassai tárgyalópartner méltó érdekeltséggel, valódi kockázattal és jó eséllyel léphessen pályára Schmidt úrral szemben. A játszma pedig magáért a kassai gazdaságért folyjék. Talpraesetten és rugalmasan, hogy még csak egy újságírónak se legyen ideje-oka levelezgetni e témában! Brezsnyev és az 1968. augusztus 21-i árulók névsora Új mozzanatokat tartalmaz az a tájékoztatás, amelyet dr. Vladimír Nechanický, a CSSZSZK főügyészségének vizsgálati csoportvezetője nyújtott a Zemédélské noviny szerkesztőségének. Az általa vezetett munkacsoport feladata 1968. augusztus 21 -e hátterének megvilágítása. Elmondta, hogy Drahomír Koldernak, a CSKP KB egykori titkárának a rendkívüli futára 1968-ban különös levelet adott át Brezsnyevnek. Vasi! Biľak vallomásából kiderül, hogy ez augusztus 3-án történt. Radko Kaska, a futár megjelent a legfelsőbb pártvezetők szálláshelyén és Bil'akot kereste. Ő kérésének eleget tett - bevezette Brezsnyev lakosztályába. A nyitott ajtón át észrevette, hogy Kaska, (a hetvenes években belügyminiszterként tragikus baleset áldozata lett) valami levelet nyújt át Brezsnyevnek. Bil'ak ugyanakkor tagadja, hogy ismert volna bármit is annak tartalmából. A tájékoztatás során még elhangzott: ,,Ázt a vitát, amely arról szólt, hogy a katonai agresszió konkrét személyek kérésére történt-e, valószínűleg rövidesen le lehet majd zárni. A lengyel főügyészségről olyan anyagok birtokába jutottunk, amelyből kiderül, hogy léteztek ilyen személyek. Kérdéses viszont, hogy a kérdést szóban vagy írásban adták-e elő. S ugyancsak kérdéses, hogy a kérésnek meghatározó szerepe volt-e a katonai beavatkozásról hozott döntésben." Dr. Nechanický elmondta, hogy a lengyel kollégák felhívták figyelmüket annak a Brezsnyev-beszédnek egyes kitételeire, mely augusztus 18-án, a Kremlben hangzott el. Ezen a napon találkoztak a Szovjetunió, az NDK, Lengyelország, Magyarország és Bulgária legfelsőbb pártvezetői. „Épp abból lehet következtetni a kérés mögött állók nevére, amit Brezsnyev egyes tisztségviselőinkről mondott" - közölte dr. Nechanický. Egyébként konkrét nevek közlése elől elzárkózott. Csupán annyit mondott, hogy vannak közöttük olyanok, akik már meghaltak, s olyanok is, akik még élnek. Mindent alaposan ellenőrizni kell. Fennmaradt ugyanis a Brezsnyev-beszéd hiteles szövege, amit egy lengyel gyorsíró készített. Öt is meg kell szólaltatni. Több tucatnyi ember 1968. augusztus 21-i szerepe kimeríti a hazaárulás tényállagát - hangsúlyozza dr. Nechanický. Állambiztonsági és katonai főtisztek, akik közreműködtek repülőterek kiürítésében, és a desszantalakulatok villámakciójának előkészítésében. Tettük azonban jogrendünk és törvényeink értelmében elévült. Arra a.kérdésre válaszolva, hogy segítik-e a szovjet szervek a csoport munkáját, az volt a válasz, hogy nincs együttműködés a szovjetekkel. A főügyész ilyen irányú, a szovjet szervekhez intézett megkeresése válaszolatlanul maradt. Ehelyett diplomáciai jegyzék érkezett, hogy a Szovjetunió már megkövette népünket, s ezzel az ügyet lezártnak tekinti. (kj)