Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-02 / 1. szám, szerda

Génbank helyett dollárbank? A természet legyen birtokon belül Az események forgatagában az elefántok emlékezetével csak kevés • ember dicsekedhet, de a természetvédelemre figyelő állampolgár még bizonyárá emlékszik arra a júniusi kormányhatározatra, amely oldalakon át sorolta a Tátrai Nemzeti Park megmentésével kapcsolatos teendőket Az előző kormány terminusokat szabott, felelősöket, végrehajtókat nevezett meg. A dokumentum tartalmában kétségtelenül volt határozottság és lendület. Igen, így kell lépni, ha negyven év slamposságát, következetlenségét, s annak „eredményeit" fel akarjuk számolni. A Tátrai Nemzeti Park intézőbizottsága, a Szlovák Környezetvédelmi Bizottság vezető munkatársai azonban egy közelmúltban tartott sajtóértekezleten nyíltan kijelentették: a 300/1990 Tt. számú kormányhatározat teljesítése jórészt kudarcba fullad. De minek is strapálnák magukat az illetékesek, majd megteszi helyettük a külföldi tőke... Közben azonban robbant a bomba. „A természettel nem kufárkodunk" - hirdette címoldalán december 4-i számában öles betűkkel több hazai lap. A cikkek tartalma nem a szokásos „zöld maszlag" volt, ahogy azt újabban egyesek nevezik, hanem igazi szenzáció, mondhatnánk leleplezés. Hogy ez nem túlzás, azt az is mutatja, hogy a szeptemberben az Egyesült Államokban járt szlovák hivatalos küldöttségnek egy new hampshire-i céggel kötött, az Alacsony és a Magas-Tátra idegenforgalmi „hasznosításával" kapcsolatos egyezségét nem hozták nyilvánosságra. Az pedig csak „természetes", hogy a nemzeti park intézőbizottságát nem kérdezték meg, mi erről a véleménye. Vajon mire volt jó ez a hetekig tartó titkolódzás, hiszen más nyugat-európai és tengeren túli partnerrel kötött szerződéseket a „garantált" gazdasági eredmények előjeleként igyekeztek" minél hamarabb nagydobra verni. Most azonban hallgattak. Persze, amiről nem beszélünk, az nincs! - ugye, ismerős gyakorlat ez? Amint az kiszivárgott, a dokumentumban egyetlen szó sincs arról, hogy a két hegyvonulat jelentős része nemzeti park, így persze a „természetvédelem" annak követelményeivel és elveivel együtt elsikkad. A „környezetvédelmet" viszont már nem lehetett kihagyni. Ez manapság egyetlen üzletember, egyetlen politikus szótárából sem hiányozhat. Az, hogy e két fogalom nem azonos, csak a „szőrszálhasogató" zöldeket, természetvédőket zavarja. Szögezzük le: egy félvilági üdülőhelynek is lehet egészséges környezete, jó levegője, virágzó parkja, s a zajszint is elviselhetőre csökkenthető útjain. Hogy a csillogó autók (persze katalizátorral!), a luxusszállók (szennyvíztisztítóval!), zöld gyepű golfpályák között a zergék, mormoták nem érzik jól magukat, az aszfalton nem virágoznak a tárnicsok, hát vessenek magukra. A szerző felvétele Mi lesz veled szlovák gazdaság, mi lesz veled Tátra, hiszen mi Klaus úr szorításában nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy ilyen természeti erőforrást ne hasznosítsunk. Majd az amerikai tőke rendbehozza, amit a kommunisták elrontottak! Ók tudják, hogyan. Igen, tudják, ezért hasonló idegenforgalmi fejlesztéssel „hasznosítással" odaát nem is próbálkoznak. Ott ugyanis a nemzeti parkok valóban védettek és a természet van birtokon belül. Egyes szigorúan védett részeken még azt is ellenőrzik, milyen tárgyakat visz magával a turista. Az említett kormányhatározat nem ilyen szigorú. Egyebek mellett csupán azt lenne (volt) hivatott megakadályozni, hogy a nemzeti park területén ne kerüljön sor további útépítésekre, erdőirtásra, a sportlétesítmények, szállodai kapacitások bővítésére. Ne feledjük, a Magas-Tátra óriáshegység ugyan, de természeti értékeit, ökológiai és tudományos jelentőségét, nem pedig kiterjedését tekintve. Az alpesi völgyek nemritkán 100 km hosszúak, a Magas-Tátrában a 10-15 kilométeresekből is kevés van. Ausztriában, Svájcban a sípályák az erdőhatár felett létesültek. Kiépítésükhöz nem kellett erdőt irtani. Nekünk viszont turistaparadicsom, téli olimpia, dollárbank kell és nem génbank. A külföldre szakadt hazánkfiai, a pénzvilág érdeke, elismerése többet ér, mint az ÜNESCO-é. • Mit nekünk a MaB- (Man and Biosphere) program. Szégyelljük, hogy nálunk még nem volt olimpia, hegyeinket nem sikerült a 2 Alpokhoz hasonlóan világhírűvé tenni. Az pedig aligha bántja a nemzeti öntudatot, hogy a világörökség jegyzékében Szlovákia - sőt, Csehszlovákia - egyetlen „tétellel" sem szerepel. Jó tudni, ahhoz, hogy abba bekerüljünk, a Tátrai Nemzeti Parkkal lenne a legnagyobb esélyünk. De az UNESCO és a különféle természetvédelmi világszervezetek idevágó szabványai nagyon szigorúak. Ezek megtartásán, nem pedig az elnevezésen múlik, hogy mitől lesz egy terület nemzeti park. Nemcsak az alexandriai könyvtár felégetése lehet évszázadok múltán is a barbarizmus mementója. Jó lenne, ha ezt egyes politikusok is tudatosítanák, annál is inkább, mert van, aki a természetvédelmi mozgalomból indult. A mélyvízben lubickolva jó tudni, milyen messze van a part! POMICHAL RICHÁRD Ártánc a tojáshéjon A szabályozás ellenére káosz A negatív forgalmi adók leépítése, az állami ártámogatások megszüntetése után az élelmiszerek árának rohamos, sokszor szinte követhetetlen emelkedése egyre jobban kiélezte a helyzetet az élelmiszerpiacon. A marhahús eladásának csökkenése, majd a burgonyaeliátás körüli huzavonát követően újabban a tojásellátás árproblémái borzolják a termelők és a fogyasztók idegeit. Köztudott, hogy az elmúlt években a tojás az év bármely szakaszában megtalálható volt az üzletekben. A tömegtermelés kedvező gazdasági eredményeinek következtében az utóbbi években az ára is alig változott. Mindezek ellenére ezt az ágazatot is számtalan külső és belső ellentét, érdekkülönbség feszíti. Országunk éves tojásszükséglete az elmúlt években végrehajtott, sokszor összehangolatlan beruházások következtében a meglevő tojástermelő-kapacitás kihasználásának csak mintegy 70-80 százalékét teszi szükségessé. Ráadásul a tavaszi és nyári idényben, amikor a kistermelők is piacra viszik árufeleslegüket, újabb keresletcsökkenést idéznek elő a nagyüzemi termelésben. Azt aztán gyakran csak kedvezőtlen árajánlatú exporttal lehet áthidalni. Az árliberalizáció bevezetése óta, amióta a tojás szabadáras termékké vált, egyszeriben hiánycikk lett belőle. A véletlenek szerencsétlen egybeesése folytán az idei őszre esett a termelők többségénél a tojóállomány cseréje. Ennek következtében egy időre viszonylagos hiány keletkezett, amit a piacon azonnal érezni lehetett. A termelők és az elosztók a piac farkastörvényei szerint azonnal az árhoz nyúltak. Sajnos, nálunk • az árreform iránya a csillagos ég felé mutat, a hirtelen jött szabadságban mindenki gyorsan meg akarja magát szedni, esetenként a más területeken kiprodukált hiányt próbálják pótolni. A tojás esetében például indokként többek között a szárazság miatt bekövetkezett gabonaveszteség is árelhajtó hatással jelentkezett. Történt mindez annak ellenére, hogy a már említett fejlesztés következtében tojásból nálunk alapjában véve kínálati piacnak kéne lennie. Ám hogy nálunk még korai piacgazdaságról beszélni, bizonyítja, hogy a termelők, de főleg az elosztó monopolhelyzetéből adódóan is kezében tartja az árat és a piacot. Karéi Praóhaŕtól, a-Szövetségi Pénzügyminisztérium munkatársától, valamint Ľubica Kaniakovátói, a Szlovák Köztársaság Pénzügyminisztériumának munkatársától érdeklődtünk, mi a helyzet tojásügyben. Elmondtak, hogy júliusban az árreformot követően, miután a tojás eladási ára szabadáras termékként a szakemberek várakozásával ellentétben nem csökkent, hanem emelkedett, elkerülhetetlenné vált a tojás árának szabályozása. Az ősz folyamán ugyanis a Szövetségi Pénzügyminisztériumba egymás után érkeztek a tojás kiskereskedelmi árának emeléséről szóló jelentések. A baromfifeldolgozó ipar, amely a tojásellátást a kezében tartja, 10, |20, 30, 40, majd 50 filléres áremellést jelentetett be. Sajnálatos, de tény, hogy a termelők és az elosztók a szabad árat gyakran tévesztik össze a „szabad a vásárral" és legszívesebben a zulukafferok törzsei viszályának hatásait is belekalkulálnák az árakba, természetesen felfelé. Mivel jelenleg a tojáspiacon kialakult helyzetben csak az árfelhajtó hatás érvényesülne (januárban újabb emelés várható, a költségek emelkedése ugyanis valószínűleg a tojás árában is lecsapódik), a Szövetségi Pénzügyminisztérium kénytelen volt bevezetni a tojás kiskereskedelmi árának szabályozását. Ennek értelmében darabonkénti ára maximálisan 10 fillérrel emelkedhet, s így az első osztályú tojás ára legfeljebb 1,50 korona lehet. Úgy tűnik azonban, hogy az árszabályozás előírásait, főleg Szlovákiában, nem tartják szentírásnak. A tojás kiskereskedelmi árának szabályozása nem találkozott a termelők és a kereskedelmi szervezetek rokonszenvével. Igy történhetett meg, hogy az október óta érvényes árszabályozás ellenére az üzletekben 1,80-ért, a piacon esetenként 2-3, sőt 5 koronáért kínálták darabját. A szervezetek többsége a piaci mechanizmus működésén azt érti, hogy a piacon azt tesz, amit akar. A regulációs előírásokat a gazdaságba való régi adminisztratív beavatkozásnak tartja. Figyelembe kell venni, hogy a fejlett piacgazdasággal rendelkező országokban sem uralkodik anarchia a piacon, szigorú szabályok önkéntes betartásán alapuló üzleti szellem igazgatja azt. Nálunk viszont, habár a nagyvállalatok monopóliuma névlegesen szűnőben van, árkérdésekben a nagyvállalatok felbomlása következtében létrejött kisebb szervezetek továbbra is szoros egységbe fonódva diktálják az árakat. A fogyasztó pedig mit tehet, elfogadja, ami van, hiszen nem kap mást. „ A minisztérium képviselői szerint jövőre jóval szigorúbban megkövetelik és ellenőrzik majd az árképzési fegyelem megtartását. Az ellenőrzések során könyörtelenül kiszÜjrik a jogtalan előnyökre pályázókat. Újévi kívánságként tehetjük hozzá: úgy legyen! j. SZILVÁSSY LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 1991. I. 2. Q—eretem a bölcs mosolyú, erős embeOZ reket, akik nem ugrálnak, nem verik a mellüket, hanem csendben végzik, mi feladatuk. Ha méltatlannak találtatik is a hasonlat, szeretem a politika, kultúra, tudomány, röviden, a szellem Piedonéit, akiknek a hónaljukig sem érnek fel a migrificsek, rontsanak bár nekik seregestül. Emellett vallom én is, hogy az ember sose dicsekedjen, kérkedjen azzal, amit csinált, s ne kérje számon a másiktól, hogy ô mit csinált. Előbb-utóbb úgyis fény derül mindenre. Mégis, vannak helyzetek, amikor nem lehet elhallgatni a tettet, ki kell mondani, ugyanakkor meg kell kérdezni a szinte ellenségként viselkedő ellenfelünket, vitapartnerünket - te mit tettél, komám? így jutunk el a tények világába, melyről oly szívesen feledkeztek meg, illetve nem tudtak, illetve nem is akartak tudni némely szlovák újságírók, botcsinálta politikusok. Hát persze, különben mit kezdhettek volna kitalációikkal, féligazságaikkal, hazugságaikkal az elmúlt hónapokban?! És mit kezdhetnének egyes parázsfúvók még mostanság is? Elősorolták-sorolják például, mennyi lapunk van nekünk, csehszlovákiai magyaroknak, mennyi könyv jelenik meg nálunk magyarul. De arról már nem beszélnek, hogy könyvkiadásunk, valamint lapjaink, a Kis Építőtől kezdve, az Új Szón, Irodalmi Szemlén át a Népművelésig, milyen szerepet játszottak évtizedeken át a szlovák kultúra és művészet - határiunkon túlra is kiterjedő - tolmácsolásában-közvetítésében. És ezt a szerepet nem azért vállalták, mert fentről jövő ukázok nyomán kötelező volt, hanem saját kezdeményezések, belső igény eredményeként is, erkölcsi kötelességüknek érezve a feladatot. Bún is lett volna: nem élni a lehetőséggel, ha már egymáshoz, sőt, egy hajóba sodort bennünket a történelem. Egy nép hagyományvilágának, kultúrájának, művészetének ismeretével lennénk szegényebbek. Elgondolom, micsoda bibliográfia, többkötetes, kerekedne, ha valaki egyszer maradéktalanul feldolgozná, hogy az elmúlt negyven esztendőben íróink, fogalmazott, a csehszlovák kultúra és művészet kontextusába tartozott.) Irodalmunkból is elvétve kerültek művek a szlovák lapok hasábjaira, illetve láttak napvilágot könyv formájában. Ami: az elsősorban két-három szlovák műfordítónak, a magyar irodalom barátainak jobbára saját kezdeményezése révén. A csehszlovákiai magyar kulturális események közül meg jószerivel csak a nagy interMajdnem egyirányú utca költőink, alkalmi és hivatásos műfordítóink révén hány szlovák regény, novellagyűjtemény, verseskönyv jelent meg itt magyarul, hány irodalmi alkotás lapjaink hasábjain, hány írás, különböző publicisztikai műfajokban, a szlovák kulturális-művészeti élet eseményeiről, jeles képviselőiről! Hétről hétre. Nekünk nem kell bemutatni a szlovák írókat, költőket. Sőt, zömük tananyag magyar iskoláinkban, már alapfokon, ahol sok gyerek helyesebben szól és ír nyelvükön, mint bizonyára nem egy ,,reprezentáns képviselője" az elmúlt hetek-hónapok nacionalista tüntetéseinek. Dehogy kell mindezért köszönet. Nem érdemről van itt szó, hanem tényekről. Ugyanakkor. Évtizedeken át eseményszámba ment, ha valamelyik szlovák lapban a csehszlovákiai magyar kultúráról, művészetről olvashattunk, oly ritkán jelent meg valami. Mintha ez a kultúra, ez a művészet nem a határon innen létezett és fejlődött volna. (Pedig, ahogy a hivatalos politika is nacionalista ünnepélyről, Gombaszögről szólt írás a szlovák olvasóközönségnek, gyakran úgy, hogy - mily jellemző - bennünket kértek fel a szlovák kollégák, tudósítsunk róla. Mindent egybevetve, az arányokhoz, minőséghez mérten is igencsak soványka lenne az a másik bibliográfia, mely a szlovák lapokban rólunk szóló cikkek, illetve az irodalmunkból fordított és publikált művek címjegyzékét tartalmazná. íme. a kölcsönösség negyven esztendeje - a lenini nemzetiségi politika szellemében. Csoda-e, ha most csodálkoznak, megbámulnak, mintha a Holdról jöttünk volna?! És ez még a jobbik eset. Megvallom, szomorú kérdés indított erre a tűnődésre. Barátaim, írók, költők, újságírókollégák - hát érdemes volt? Már azon túl természetesen, amit számunkra hozott, amivel bennünket gazdagított a szlovák kultúra és művészet tolmácsolása, közvetítése? Ráadásul, olykor még túlbuzgók is voltunk! Hát érdemes volt? Amikor egy, viszonylag fiatal szlovák író is, akinek gyors egymásutánban fordítottuk le és adtuk ki könyveit, beáll az ordas indulatokat szítok táborába?! Hagyjuk. Annál is inkább, mert amint eszembe jutott, nyomban meg is rémisztett az iménti kérdés. Annyira ostoba. Ugyanis a már említett szellemi hozadék mellett valóban önként vállalt, természetes feladata volt irodalmunknak, újságírásunknak a szlovák kultúra és művészet tolmácsolása-közvetítése (leszámítva, amikor nem, amikor központi parancsra kellett cselekedni). Másrészt: ki a megmondhatója, hogy a szóban forgó régebbi és mai kapcsolatépítő műfordítói tetteink, újságcikkeink ezrei - mégha úgyszólván viszonozatlanok maradtak is - milyen terjedelemben és erővel sugároztak-hatottak - az egyenjogúság, a demokrácia, az együttélés szellemét erősítve - arra a szférára, amelyből merítettek. Amely szféra képviselőinek a többsége ma ránk is és valamennyi nemzeti kisebbségre gondolva, sőt nemzetiségétől függetlenül minden embert azonos mércével mérve, európai normákhoz és eszményekhez igazodva ír, beszél, szervez, politizál. Kövezzék bár meg őket a migrificsek. Tehát: innen nézve sem volt fölösleges munkánk. F

olytatjuk a tolmácsolási-közvetítést. S talán egyszer megérjük, hogy a másik fél is megkezdi az „adást" - rólunk. De nem mint negatív szereplőkről, ahogy az elmúlt hónapokban tették sunyi politika önjelölt és bértolnokai. Különben mindenek alapja, a - kölcsönös - megismerés, továbbra is csak álom maradna. BODNÁR GYULA •A