Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-31 / 26. szám, csütörtök

GAZDASÁG . ÚJSZQÄ 1991. JANUÁR 31. OTA SIK PROFESSZOR: Ä "HARMADIK ÚTRÓL" ÉS A KÖZGAZDASÁGI VITÁRÓL Gazdaságunk reformja immár nem puszta elmélet, nem is a kormány forgatókönyvéből következő feladatok összessége, hanem élő gyakorlat. Mindazonáltal az elméleti szakemberek népes serege is érdeklődik iránta. Ez így helyes, hiszen az elméleti koncepciók megvalósíthatósága legjobban a gyakorlatban mérhető le. A közelmúltban megkérdeztük Ota Šik professzort, a neves csehszlovák közgazdászt, a köztérsasági elnök egyik konzultánsát, hogyan vélekedik nemzetgazdaságunk átalakításáról. • Napjainkban, professzor úr, már nemcsak a vállalatokra hat gazdaságunk reformja, hanem az egész lakosságra, az egyénekre is. Ahogy mondani szokás: rákapcsoltunk. Ön már többször véleményt mondott hazánk piacgazdaságra való áttéréséről. Hogyan értékeli a „hirtelen" startot? — Azt látom, hogy komoly problémák merültek fel, amelyek annak a következményei, hogy a reform lépéseit nem hangolták össze kellőképpen, és lebecsülték a változások igényességét. Itt most csak egyetlen mozzanatra mutatok rá, az árliberalizálásra, amely anélkül ment végbe, hogy előtte megszüntették volna a termelési és kereskedelmi szervezetek monopóliumét. Erre már korábban is figyelmeztettem a Lidové noviny hasábjain, és rámutattam, hogy a monopolhelyzet különösen veszélyes a szolgáltatási szférában (kereskedelem, vendéglátás stb.) Véleményem szerint a demonopolizációnak meg kellett volna előznie az árliberalizálást. A cikk megjelentése után nyomban támadások értek, és azzal vádoltak, hogy ellene vagyok a piacgazdaságnak, pedig már most nyilvánvaló, hogy különböző ágazatokban a monopolhelyzet árnövekedést vált ki. Igy van ez például az élelmiszer-nagykereskedelemben, de máshol is. • Az őn állásfoglalásait azonban főképp azért bírálják, mert elképzelései — kritikusai szerint — az ún. harmadik út eszméiből indulnak kl, amelyekről már kiderült, hogy alkalmazhatatlanok. E gondolatrendszert már diszkreditálták a két rendszer összehangolására tett meddő kísérletek. — Sohasem voltam híve az „egy kicsit az egyikből, egy kicsit a másikból" elvnek. Hogy ez járhatatlan út, azt a jugoszláv rendszer csődje már bebizonyította. Munkáimban magam is bíráltam a jugoszláv módszert. A hatvanas évektől kezdve valamennyi könyvemben a következetes piacgazdaság mellett szálltam síkra, és. elképzeléseimet a következő pontokba lehet foglalni: mindig is az önálló piaci vállalatok és a szabad vállalkozás mellett szálltam síkra, ellene voltam az állami-utasításos tervezésnek, híve a szabad piaci áraknak, a piaci versenyeknek, s monopolok leépítésének, a külkereskedelem szabadságának, a javak, a munka és a tőke piaca kialakításának, az önálló kereskedelmi bankok, a tőzsde és a tőzsdekereskedelem kialakításának. Ezek végül is a piacgazdaság fő vonásai. • Akkor miért esik szó a „harmadik útról"? — Én a következetes piacgazdaság hive vagyok, de lehetővé kívánom tenni a versenyben a tulajdon különböző formáinak érvényesítését. Teljes mértékben támogatom a magánvállalkozást, de az alkalmazottak tőketulajdonban való részvételét is. A tőketulajdonban való részvétel különböző módon valósulna meg a középvállalatoknál és a nagyvállalatoknál. Hangsúlyoztam a gazdaságpolitikai szükségességét is, amely kiegészítené a piaci mechanizmust. Számításokat kellene végezni a távlati fejlesztés különböző alternatíváira. Közülük egyet kiválaszt a parlament, és ennek megvalósítása gazdaságpolitikai eszközök révén valósulna meg. Japánban is ilyen rendszert érvényesítenek. • Úgy gondolom, hogy a „harmadik ut" kifejezés nem á legszerencsésebb. Számos bírálatot válthat ki. — Ez az elnevezés más nemzetközi feltételek között keletkezett. Azt hangsúlyozta, hogy nem vagy szocialista, vagy kapitalista út létezik. Húsz évig dolgoztam a kommunista rezsim fokozatos átalakításénak stratégiáján. Nem is reménykedhettem forradalmi átalakításában. Már az emigrációban döntöttem úgy barátaimmal együtt, hogy olyan közgazdasági modellt kell kialakítani, amely hozzájárulhatna a szocialista tervezési rendszer piaci rendszer lyekre az jellemző, hogy az ökonómiát szélesebben értelmezik a neoklasszikus elméleteknél; figyelembe veszik a közgazdaságtan szoros összefüggését a politikai és egyéb társadalmi intézményekkel. Az új áramlatok különösen hangsúlyozzák, hogy a közgazdasági viszonyok fejlődősó'nek lépést kell tartania a termelési—műszaki fejlődéssel. A neoklasszikus elmélettől elté1989 decemberében a Prága!közgazdasági Főiskola dlákfal óriási érdeklődéssel hallgatták Ota Sik professzor reformelképzeléseit (CSTK-felvétel) irányába történő átalakításához. Az ötvenes évek kezdetétől hangsúlyoztam, hogy fel kell adni az állami tulajdont, és önálló piaci szubjektumot kell kialakítani. Akkor azonban még nem lehetett beszélni nagy magánvállalatok létrehozáséról. Nem értem, hogy a harmadik út egyes bírálói ma miért hagyják figyelmen kívül az egykori politikai feltételeket és azt, hogy annak idején — lényegében valamennyien — miért fordítottuk figyelmünket a szocialista rendszer gazdasági és politikai reformja útjának egyengetésére. Minden munkámban a fokozatos demokratizálás, a liberalizálás és a piaci rendszer mellett szálltam síkra. Az itthon maradt másképp gondolkodók akkor ovációval fogadták a „harmadik út" stratégiáját. Ma, a forradalom után azonban már nem kell „harmadik útról" beszélni. Viszont most is előnyösnek tartom az alkalmazottak magántőkében való részesedését és a programozott gazdaságpolitika érvényesítését. • Az alkalmazottak tőkerészesedésének gondolata nálunk nem talált széles kőrű, főleg pedig befolyásos támogatásra. Talán azért, mert keveset tudunk e rendszerről? — Talán azért van ez így, mert közgazdászaink egy része úgy gondolja, hogy ez szocialista követelmény. Németországban, az USAban, Japánban, Angliában és másutt egyáltalán nem tekintik annak, hanem hatékony megoldásnak tartják. Az alkalmazottak érdekeltté tétele nagymértékben hozzájárulhat a vállalati jövedelmezőség javításához. E formán kívül, persze, tőkepiacra is szükség van, és szükség van részvénypiacra is. • Úgy vélem, professzor úr, nincs értelme tagadni, hogy önnek kifogásai vannak a Václav Klaus-féle gazdasági koncepcióval szemben. Ugyanakkor a pénzügyminiszter is gyakran fogalmazott meg bírálatot az ön címére. — Ez így igaz, nem mindenben osztom Václav Klaus elképzeléseit. Szerinte és támogatói szerint csak a Friedman-elmélet gyakorlati érvényesítése lehet helyes. A világgazdaságban azonban tapasztalhatjuk, hogy erősen eltérnek ettől az elmélettől. Nálunk állandóan csak azt hangsúlyozzák, hogy Friedman megkapta a Nobel-díjat. Csakhogy mások is kaptak közgazdasági Nobel-díjat, így Hayek is, aki megteremtette a Friedman-elmélet ideológiai alapját. De Myrdal is Nobel-díjas, noha teljesen más a közgazdasági koncepciója. Az USA-ban ma egyre inkább elterjednek a Friedman-elmélettel ellentétes koncepciók. • Megkérem, professzor úr, legalább vázlatosan tájékoztassa ezekről olvasóinkat. — Nem egységes iskoláról van szó, hanem inkább a közgazdasági elméletek széles áramlatáról, amerően hangsúlyozzák a közgazdaságba való gazdasági—politikai beavatkozások jelentőségét, mivel nem hisznek abban, hogy a piac önmagában képes biztosítani a kiegyensúlyozott fejlődést. Myrdal megállapította, hogy az a gazdaság, amely egyszer általános és nagy mértékű egyensúlyzavarba, vagy társadalmi nyomorba került, saját piaci erőivel már nem lesz képes az ilyen helyzetből kijutni, és veszteségei csak tovább növekednek. Persze, nyilvánvaló, hogy egy beszélgetés keretében nincs lehetőség az összes elmélet ismertetésére. • Hogyan hatnak a fő elméleti nézetek az átmenet konkrét problémáinak a megoldására? — Kezdetben jelentős mértékben. Václav Klaus pénzügyminiszter elképzelései például eleinte nagyon elvszerűek és tankönyvízűek voltak, később azonban az összegyűlt gyakorlati tapasztalatok hatáséra és a más nézeten levők reakcióinak következtében csendben, de jelentősen módosultak. Fokozatosan módosultak a privatizálással, az árliberalizálással, a hitelfelvétellel stb. kapcsolatos elképzelések. Mindazináltal a tisztán monetarista szemlélet gáltolja a gazdasági és társadalmi fejlődés komplexebb módon való vizsgálatát. Számos más közgazdásszal szemben Václav Klausnak más elképzelései vannak a részvények vagyonjegyek segítségével történő elosztását, az alkalmazottak érdekeltté tételét, az állami támogatások leépítését, a csehszlovák korona konvertibilitása veszteségmentesebb véghezvitelét (tehát kisebb mértékű leértékelését), a stratégiai tervezést és a gazdaságpolitika programozását illetően. • Ezekben a kérdésekben valóban különböznek a nézetek. Viszont elmondhatjuk, hogy a stratégiai tervezést illetően elég széles fronton alakult ki az egyértelműen elutasító magatartás. Ez mivel magyarázható? — Talán azzal, hogy a különböző variánsokra vonatkozó számítások azt mutatják, a hivatalos forgatókönyvre esküszők nézeteivel ellentétben nem létezik egyetlen, egyedül üdvözítő megoldás. Talán meg lehetne találni azt a változatot, amelynek alkalmazásával nem lenne szükséges a korona oly nagy mértékű leértékelése és az oly nagy mértékű eladósodás, ugyanakkor lehetővé válna a korszerűsítés és a szerkezeti átalakítás gyorsítása. Érthetetlen, hogy a pénzügyminiszter miért gátolja más számítások gazdaságpolitikai érvényesülését. Hiszen ezeknek az előrejelzés-változatoknak az alkalmazása egyáltalán nem gáltolná a piaci fejlődést. Viszont kétségtelen: rácáfolnának arra, hogy csak „egyetlen lehetséges út" létezik. A parlament számára lehetővé kell tenni, hogy demokratikus módon több változat közül választhassa kí a legmegfelelőbbet. Ezért olyan fontos, hogy a Polgári Fórumon belül több elképzelés is létezik. • Ha már egyszer érintette professzor úr ezt a kérdést: mi a véleménye a Polgári Fórum keretei között végbement változásokról? — A határozottan jobboldali politikai párt kialakulását Václav Klaus provokálta ki. De még mindig remélem, hogy még megmenthető az egységes Polgári Fórum. Én azonban amellett szállok síkra, hogy vezetésében legyen sokkal kiegyensúlyozottabb a politikai spektrum. A vitás kérdések megvitatásában, tárgyilagos elbírálásában nagyobb türelemre van szükség. Fel kellene hagyni a más nézetet vallók megbélyegzésével. Helytelen, ha például a vagyonjegyes privatizálás ellenzőit mindjárt a piacgazdaság ellenzőinek nyilvánítják. Az ilyen magatartás egyértelműen a hatalmi ambíciók jele. Ugy minősítik a másképp gondolkodókat, hogy azokból nyomban ellenséget csinálnak. De hiszen a kommunisták is folyton ezt praktizálták. • Lehetséges, hogy a határozott, a „beavatkozást" visszautasító magatartás csak azt jelzi, hogy tisztában vannak vele: a vitáról most már rá kell térni a valós lépésekre, hogy ne ismétlődhessek meg az, ami a múltban már oly sokszor megtörtént, až, hogy a reform megvalósítása a készség hiánya miatt zátonyra futott. Más szóval: senki sem akart a savanyú almába harapni. Más helyzetben vannak azok, akik konkrétan felelősek a reformfolyamatokért, és egészen másban a teoretikusok, akik keresik a megoldásokat, de konkrétan nem felelősek a végrehajtásért... —Már többször véleményt nyilvánítottam arról, hogy a kormányoknak és a törvényhozó szerveknek — ahogy a világon mindenütt teszik — egy adott pillanatban döntést kell hozniuk a politikai és gazdaságpolitikai irányzatról és felelősséget vállalni a döntésekért, ez azonban egyetlen demokratikus országban sem jelentheti, hogy felfüggesztik a nyílt vitákat, vagy a kormánypolitika bírálatát. Nem függesztik fel. Sőt, az ellenzék mindenütt folytatja a bírálatot, ami esetleg még tovább konkretizálja a kérdéseket, a figyelmet ráirányítják a kedvezőtlen és a kormánypolitika által esetleg előidézett negatív jelenségekre. Nyilvánvaló, hogy nálunk a viták sok vonatkozásban még hevesebbek, mert az erős Polgári Fórum számos támogatója és híve nem törekedett olyan célok elérésére, amelyeket a vezetés a választási győzelem után szorgalmazni kezdett. Már csak ezért sem lenne szabad gátolni a vitát és a problémák legjobb megoldására irányuló törekvéseket. JIŔÍ SEKERA Hospodárske noviny 1991 /1

7 BELSŐ PRIVATIZÁCIÓ - SOHANAPJÁN? Nyár volt, forrón sütött a nap, a kombájnok a búzát aratták, a földműves-szővetkezeti elnök gondolatai mégis a hideg télben jártak. Januárról beszélt, s félt már előre a várható háborútól. Félreértés ne essék, nem attól, ami az Öbölben dúl (ennyire előrelátó azért nem volt), hanem azokról a belső harcokról morfondírozott, amelyek ez év januárjától mezőgazdasági üzemeinkben napirenden vannak. Nézetét az emelkedő élelmiszerárakra alapozta, és sajnos nem tévedett. Az élelmiszerekre költhető pénzünk reálértéke valóban egyre kisebb. Húsból, tejből és tejtermékekből is lényegesen kevesebbet vásárolunk a korábbiaknál, s ezzel arányosan kevesebb tehénre, hízósertésre és vágóállatra van szükség. Láncreakció, mondaná a vegyész, és mondta az elnök, mert amennyivel kevesebb állat, annyival kevesebb gondozó és fejő. De még ezzel sincs vége, mert a kevesebb állat kevesebb takarmánnyal is beéri, ennek megtermesztéséhez pedig már nem kell annyi traktor, traktoros. Ha kevesebb traktor, akkor kevesebb gépjavító, s ha mindehhez még hozzávesszük a szemesek termesztésében és az építkezések terjedelmében várható visszaesést, akkor igazolódni látszanak a jóslások, hogy néhány mezőgazdasági üzemben 20—40 százalékos munkaerő-felesleg is létrejöhet. Annál inkább, mivel a mezőgazdaságban eddig nem voltak szűkében a munkaerőnek, különösen nem a technikai-gazdasági szakaszon dolgozóknak. A létszámfelesleg érzékeltetésére némi alapul szolgál az illetékes kutatóintézetben végzett számítás, miszerint nagy általánosságban érvényes, hogy kétezer hektár termőföld húsz technikai-gazdasági munkaerőnél többet nem bír el. Mivel a földterület nagyságán kívül a termelés intenzitása és szerkezete is meghatározó, az adat természetesen csak tájékozódó jellegű, de így is nyilvánvaló, hogy a dió, amibe bele kell harapni, valóban kemény. Sőt keményebb, mert amíg egy gyárban a városban lakók vagy a széles vidékről bejárók lazább közösséget alkotnak, addig a földműves-szövetkezetben az egy faluban élők, rokonok, szomszédok, ismerősök, jóbarátok dolgoznak, így egyesek elbocsátása a tagok kisebb-nagyobb csoportját érzelmileg is érinti. Mindennek következtében, vélte az elnök, szaporodni fognak az egységet romboló pletykák, rágalmak. A szűk látókörű vezetők esetleg elérkezettnek látják majd az időt, hogy megszabaduljanak a számukra kellemetlen munkatársaktól, azoktól, akik a szövetkezet jövőjét féltve a taggyűléseken és egyéb összejöveteleken szóba hozták, bírálták a hiányosságokat. A jóslat sajnos beválni látszik, de nem mindenütt. Azokban a földműves-szövetkezetekben, amelyekben az új, demokratikusan megválasztott elnökök és vezetők nemcsak hirdették az igét, hanem konkrét lépéseket is tettek a magántulajdonra alapozott érdekeltségi rendszer (közismertebb nevén belső privatizáció) irányába, nyugodtabb a helyzet. Könnyebben viselik el a gazdasági reform pénzügyi szorításait, és a feleslegessé váló munkaerő is kevesebb gondot okoz, mivel a bérleti szerződések megkötésekor a vállalkozó tag maga választja meg munkatársait. Ha ez jó megoldás, akkor miért annyira fájdalmas a belső privatizációnak nevezett műtét? Képzeljük csak el, hogy a vállalkozó tag maga választja meg munkatársait, szabadsága idejére helyettesítőjét és (lévén állattenyésztő) olyanokat is mond, hogy neki nem kell fő-, al-, telep-, csoport- stb. zootechnikus, meg munkaórákat könyvelő, meg ellenőr, meg alkoholszondás, meg... hanem csak három emberre van szüksége. Egyre, aki menetrendszerű pontossággá! kiutalja állatai eledelét, egy állatorvosra és egy valódi üzletmeberre. Ilyeneket ós hasonlókat mondanak a tagok azoknak az új vezetőknek, akik minimum 5—10 éven ét egy teljesen más szellemben irányító vezetők árnyékában nevelkedtek, s végre beülhettek azok pompás irodáiba. Érthető, hogy borsódzik a hátuk, amikor a mögöttük álló és őket támogató adminisztráció, vagy a technikai-gazdasági munkaerők leépítése kerül szóba, s az sincs az ínyükre, hogy a hatalom gyakorlói helyett valamiféle gazdasági-kereskedelmi menedzserekké kellene válniuk. [gy aztán jön a mese, hogy nem lehet addig belső privatizáció, amíg az illetékesek meg nem mondják, hogy miből mennyit, hol és menynyiért vehetnek-adhatnak(el). Ha majd megkapják a „használatra kész" kerek és főleg végleges adatokat, akkor a hatékonyabb termelési módot, a belső privatizációt is „nyélbe ütik". Vagyis sohanapján, mert egy ilyen igény a piacgazdaságban minimum annyira naiv dolog, mintha a háziasszony a család decemberi költségvetéséhez már januárban konkrét és végleges árakat kérne a pénzügyminisztérium illetékesétől. EGRI FERENC