Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-28 / 52. szám
tíasárnap T A humor magyar mestere: Karinthy Frigyes A nnyi könyvet viszel máma magaddal? - kérdezi apám, s amikor,én lemondóan bólogatok, a nagynéném, aki szintén jelen van, németül szidni kezdi az iskolát. Csupa svindler, drága és új könyveket szerkesztenek, amibe semmi új nincs, és rákényszerítik a szülőket, hogy megvegyék. Bánom is én, csak az utcán legyek. Letérek a Múzeum körútra és a Károly körútra. Ez a mi utcánk: az antikváriumok egész rajvonala. Megyek előre, hónom alá csapom a füzeteket - és a könyvet, a kritikus könyvet kényelmesen átlapozom menetközben, mintha otthon ülnék. Ebben nagy prakszi- som van; - megyek az iskolába, és az utcán tanulok, még írok is néha. Tehát lássuk csak. Ez a tavalyi természetrajz, ötödik kiadás, lényegesen javítva, átdolgozva. Lényegesen átdolgoztam magam is - a hátulsó fele levált, annyi baj legyen. Az első fedelen egy mértani rajz. A 178-ik lap, sajnos, hiányzik. Az ember Csontvázára, (87-ik ábra) sajnos, igen kemény ceruzával rajzoltam a cilindert és a szájába csutorát, nem lehetett kiradírozni - a rozmárra, tavaly, mikor még ifjú voltam, és nem gondoltam a jövőre, oda meg direkte tussal festettem rá a bajuszkötőt. Dörzsöltem, dörzsöltem, az igaz, de mit ér az, a rozmár kilukadt, a bajuszkötő mégis látszik. És vajon melyik beszámíthatatlan, ostoba percemben jutott eszembe, hogy az egész 172-ik lapot kőporral bedörzsöljem, míg vékony lett, mint a selyempapír? Mert hogy az Állatvilági Statisztikai Térkép közepéből egy ötszög alakú, hosszúkás darab hiányzik, az igen, rendben eladhatja új könyvnek. Egy kicsit csal, mit tesz az? Ha ő kérdez, egy koronát kérek - ha nem kérdez, csak mond egy összeget, hússzal többet kérek, mint amennyit mondott. Állok egy-két percig a kirakat előtt, és az üvegen át tanulmányozom a terepet. Kicsi öregember: szemüvegen át néz valami képet. szerű matricát, egy építhető papír- házat - és pénzt, sok pénzt, egy koronát, kettőt, magáért a pénzért, l'art pour Tart. Látod, én értelek téged, te öregember, tudom, én tudom, hogy dagadnak is annyiban van, hogy nehéz a dolog nagyon, és hogy ez a könyv piszkos. És látod, én odaadom neked 70 fillérért. van, arra emlékszem, akkor repülőgépet szerkesztettem és kellett a keménypapír. De a tartalomjegyzéket igazán nem kellett volna köröskörül kicsipkézni, nehéz, verej- tékes munkával, hogy aztán egy vékony pálcikává összesodorjam az egészet, amit képtelenség kisimítani, mindig visszakunkorodik. Egészben véve azonban igen csinos könyv. így egy kicsit messziről nézve, behúnyt szemmel, nagyon takaros, rendes könyv. Na, látszik, látszik, hogy hordták, de azért olyan kedves, szerény, jó könyv. Újonnan 2 korona 70 fillér. Megmagyarázom annak az embernek, hogyha a fedelet leradírozza, Kilencven fillérért is odaadom. Komoly öregember. Hirtelen nyitok be. Az öreg most beszél valakivel: oldalt néz rám, nem köszön, mikor belépek. Ismeri már az emberét. Nem zavarom, állok türelmesen, köhögök. Egyszerre végtelen, bús kishitűség tölti el a szívem, magamban szelíden, könnyes megadással simogatom az öregember lelkét. Te hideg, kemény öregember; értsd meg a szegény, szegény, szegény diákot, aki hetek óta csüggedten és reménytelenül szeretne már, oh úgy szeretne egy kis törmelékcsokoládét, egy kis gumit, amiből csúzlit lehetne csinálni, egy újrendAz öregember közben tovább tárgyal. Hozzám nem szól semmit, értjük mi már egymást: hirtelen kinyújtja oldalt a kezét, és én beleteszem a könyvet. Beszél a vevővel, megforgatja két ujja közt a könyvet, rettenetes undorral kinyitotta... istenem... Igen, éppen a rozmárnál nyitotta ki, és ott van a kőporos oldal. Hatvanért odaadom neki, egye meg. Lelöki az asztalra.- Régi kiadás - és szakadt, hiányzik. A világ elsötétül előttem.-Ezt használják a Markóba’... mondom vad daccal, elszorult torokkal.- Tudom. - És tárgyal tovább. Levegő vagyok. Tétován, percekig állok. Embertelen keserűség ül mellemen.- Harmincért odaadom - szólok végre halkan. Az antikvárius tovább beszélget a vevővel. Két perc múlva felel, mikor már nem is számítottam rá. Negyven fillér - mondja, de nem fordul felém. Rövid számadás. Ez még a mozira se elég. De a perc elhatározó. Bátran, gyorsan, fejest a helyzetbe - utánam az özönvíz. Hirtelen előkapom a vadonatúj Stilisztikámat, ami ma is kell.- Ezért mennyit ad? összesen egy korona és hatvan fillért fizetnek ki a kasszánál - oh, a Stilisztikám, azt elhiszem, kapott utána, elvitte, kikapta a kezemből, nem is volt időm meggondolni. És most mi lesz? Mi lesz? Mi lehet? A pénzt itt szorongatom a kezemben. Holnap visszaveszem a Stilisztikát. Kérek ehhez a pénzhez még egy koronát léniára, és visszaveszem. Holnap elmegyek címet írni, falat hordani. Holnap beállók hajósinasnak. Holnap visszaveszem a Stilisztikámat. CSAKHOGY...- Ne szakítson félbe - folytatta emelt hangon a Becsületes Ember, őszinte, nyílt, egyenes tekintetével elfogni igyekezvén az Éhes Ember zavart, kapkodó, lesütött pillantását —, ne szakítson félbe, kérem. Én nagyon jól tudom, mit akar mondani nekem, csak nem meri megmondani, mert fél, mert nem mer a szemembe nézni, mert ön nem őszinte, nem tud őszinte lenni - nekem kell őszintének lennem ön helyett. Megmondom hát ön helyett, amit ön akar: önnek pénzre van szüksége.- De hiszen éppen azzal kezdtem magam is...- Ne szóljon közbe - folytatta még emeltebb hangon a Becsületes Ember -, nagyon jól tudom, hogy ön mivel kezdte. Azzal kezdte, még mielőtt idejött, hogy engem gondolatban megsértett, hogy becstelen embernek tartott, uzsorás gazembernek, aki kihasználja az ön szorult helyzetét, és nyerészkedni akar rajta. Az Éhes Ember megrémült.- Az istenért - erről szó sincsen... -, már hogy tettem volna ilyet?- Ha szó sincsen róla, miért mondta nekem, hogy az a három gyümölcsfa a kertjében, amit el akar adni nekem, tulajdonképpen sokkal többet ér, mint amennyit ön kér érte, mert a terméséből ötszörösen kitelik a kölcsön összege?- Hogy ezt mért mondtam? Mert igaz, tessék megkérdezni akármilyen szakértőt. Különben maga is megítélheti...- Szóval ötször annyit ér, mint amennyiért el akarja adni nekem. Szóval ön felteszi rólam, hogy tolvaj vagyok és uzsorás - hogy nem vagyok becsületes ember, ön szóval azért jött hozzám, mert feltette rólam, hogy én uzsorás vagyok, aki mások szorult helyzetét kihasználja.- Dehogy kérem, jaj, dehogy... - dadogott elgyengülve és roskadozó lábakkal az Éhes Ember... - nekem ilyesmi eszembe se jutott. És Mayer úr jellemére, őszintén szólva, nem is gondoltam, hogy Mayer úr gyümölcsfa nagykereskedő... és tekintve, hogy izé... nekem von ez a három gyümölcsfám... és hogy izé, tekintve, hogy csak ősszel lesz rajta termés, mivel nem lehet azt úgyszólván siettetni... ámbár azonban mindazonáltal nekem izé, hogyismondjam- csak, mostan kellene... egy kicsit kellene... hát gondoltam, hogy eladom... De isten bizony, nem gondoltam én másra... A Becsületes Ember szigorú, de szánakozó pillantással bólogatott.- Vagyis: a jellemre nem gondolt. Ezt maga is bevallja. Mindabból, amit előadott nekem, az a lényeges, hogy ön nem gondolt a jellemre. Ez azért van, mert önnek, kedves barátom, bocsásson meg nyíltságomért, nincs jelleme - mert ön maga után ítél, amikor nem tudja elképzelni, hogy ezek közt a gazember, uzsorás, kiszipolyozó, kizsákmányoló nagykereskedők közt akadhat esetleg egy kivétel, egy becsületes ember, egy tisztességes kereskedő, aki nem kap az alkalmon még a kínálkozó nagyobb nyereség kilátásában sem, ha valaki a saját érdeke ellen rá akarja venni, hogy uzsoraüzletet csináljon.- De kérem, az istenért... én nem mondtam, hogy uzsora... én csak azt mondtam...- Ne szóljon közbe!... kiáltott a Becsületes Ember most már kérlelhetetlen szigorral. - ön, ha gyenge jellem is, de van annyi jószándék önben, hogy megérdemelje tőlem ezt a leckét. Meg fogja tanulni, példát fogok adni önnek róla, hogy igenis, van becsületes nagykereskedő, aki semmi áron nem megy bele becstelenségbe, kizsákmányolásba. Én nem veszem meg öntől azokat a gyümölcsfákat, hanem meghagyom önnek, mert önnek igaza van - az a termés ötször annyit ér, mint amennyiért én most megvehetném -, és én azt akarom, hogy az ön munkájának gyümölcsét ön élvezze egykor... én azt akarom, hogy egykor ön üljön az érett, duzzadó gyümölcsfák alatt, vidáman és elégedetten, kedves családja körében, az őszi verőfényben - és hogy akkor, ezekben a boldog napokban eszébe jusson, hogy akadt egy becsületes ember, aki önt ebben a nehéz órában kézen fogta, s megmutatta az igazi utat - az önmagunkban és másokban bízó tisztességes, kitartó, becsületes, önmagunkban és a társadalom számára, törvényes és jogos keretek között feltételezett értékes munkát — mely egy szebb, boldogabb, tökéletesebb jövendő biztos támasza és talpköve! A Becsületes Ember megtörölte homlokát. Az Éhes Ember felelni akart, de már nem tudott: egy könnyet törölt ki a szeméből, összeesett és éhenhalt, mivel egy kicsit éhes volt. JAJ, DOKTOR ÚR, én nem tudom, mi ez... mit gondol? Attól félek, kezdődő csúcshurut... nem, nem, a pulzusomat hiába nézi, ez valami olyan belső láz lehet, tudja, hőmérővel nem lehet lemérni az ilyesmit, mert a fejem meleg, a lá? bam pedig hideg, és a melegség szaladgál bennem, ahol mérni akarja, ott egyszerre elmúlik, és átszalad máshová. Mondja, ez mi lehet... itten, az oldalamba, nem lejjebb, egy olyan szorító érzés, nem fájás, hanem olyan, mintha húzódnék valami, vagy mintha az izmokat spulnira akarnák rácsavami... dehogy kérem, tessék csak engednj, precízen akarom kifejezni magam: olyan, igen, mintha az idegeket egy spulnira akarnák rácsavami, de nem egy gömbölyű spulnira, hanem egy szögletesre, amire nem megy föl, tetszik érteni? és mondjuk, mintha mégis erőltetnék ezt a spulnit, tetszik érteni? tessék elképzelni, itt van a spulni, na, mármost így elkezdem húzni az izmokat... Na jó, ha a doktor úr nem hagyja elmondani, hogy mit érzek és hogyan, akkor miből állapítja meg, hogy mi bajom van? Én igyekszem magamat precízen kifejezni, nem úgy, mint valami paraszt, aki azt mondja magának, fáj a hasam, akár agyhártyalobja van, akár vakbélgyulladása... Jó, hát a spulnit hagyom, de ez mi lehet, ez a furcsa reszelés a torkomban nem is reszelés pontosan, hanem olyan viszkető bizsergésféle, tetszik látni, innen idáig - csak nincsen tűdővészem? Mondja doktor úr, csak azt mondja meg, érez az ember tüdőrák esetében egy olyanféle nyomást a gégében, ami egészen a fülig terjed, de tulajdonképpen nem is nyomás, hanem olyanféle érzés, mintha egy kéz kinyúlna a tüdőből a bárzsingon keresztül, és megfogná a gégét, de nem szorítaná nagyon, csak úgy, mintha el akarná engedni egy pillanatra, de megint megfogná... nézze, doktor úr, ne áltassuk egymást, felnőtt ember vagyok és családapa, nincs szükségem, hogy kegyes csalással vigasztaljanak és szépítsék az állapotomat - hadd tudjak meg mindent, beszéljen hozzám őszintén és becsületesen, mint férfi a férfihez, és mondja ki nyíltan: hátgerincsorvadás-e vagy nem, mikor az ember egyszerre csak azt érzi, mintha két csigolya a tüdejében - ugyan kérem, ne tessék zavarni, hát neih a tüdejében, végre nem vagyok egyetemi tanár - szóval két csigolya, mintha összenőtt volna, és az egyiknek a széle karcolni kezdi a másikat, és ennek következtében minden lélegzetvételnél a gerinc belenyomódik a vesébe? Jó, jó elhiszem, de tessék már egy kicsit várni, még nem mondtam el mindent, és a doktor úr nem hallgatja meg az emberek szubjektív panaszait, akkor miből akar diagnózist csinálni? Én nem kérdezek semmit, én nem akarom befolyásolni, és nem mondom, hogy nekem mire van gyanúm, én tárgyilagosan és elfogulatlanul azt állítom, csak, hogy itt balra egy kicsit, a szív fölött, közvetlenül a két tüdőszárny alatt valami bugyborékolást érzek, így tesz kérem: pitty, pitty, de mintha a szívből indulna ki, és nem mindig tesz úgy, csak ha az államat így leszorítom a mellemre, s a karjaimat hátracsavarom, és behúnyt szemmel egy percig visszatartom a lélegzetemet - akkor rögtön úgy érzem, mintha fuldokolnék, és a gyomromban elpattanna valami - nem lehetséges, hogy a szívemnek van valami?... nem úgy gondolom kérem, de hallottam, hogy a gutaütés első tünete szokott úgy kezdődni, hogy a lélegzet egy percre kimarad... és azonkívül a fülembe valami rémes zúgás is van... és ami a legborzasztóbb, doktor úr... amin talán gyors műtéttel lehetne még segíteni... hogy nincs levegőm... így, ha nyugodtan fekszem, nem... de mihelyt kinyitom a számat, és egy szót próbálok mondani, nem jutok hozzá, hogy nem tudok beszélni... nem tudok beszélni... 1990. XII. 28.
