Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
P ár perc múlva éjfél. Az ülés véget ért. A többiek még maradnak, mi a barátommal fel- cihelődünk, elköszönünk. A lift három napja nem működik. Gyalog ballagunk le az egykori Pálffy-palota széles márványlépcsőin. Elsőnek érek a kapuhoz. A hatalmas, kovácsoltvasból készült barokk mestermű rácsain átszűrődik a holdfény. Sziporkái az átellenben lévő nagy fák ágain, susogó levelein itt-ott remegnek. Neonfény vöröse, sárgája, kékje szövődik bele az erős ezüstbe, s szokatlan színpompává dagad. A fény és az árnyék vetületének valószerűtlen játéka marasztal, s talán ott felejteném magam, amíg a nap a holdat föl nem váltja, de a kapu zárjában megcsikordul a kulcs, s mi küé- pünk az éjszakába. • A csönd úgy fekszi meg az utcákat, mint a csodára váró szerető. Nyár eleji fuvallat simít végig a háztetőkön. Szlovákia fővárosa alszik. A hold ezüstje rabságban tart. A bűvölet ereje akkor csökken, amikor kikerülök a kapu vasrácsai mögül. A kép mögötte volt teljes. A kapu becsukódik mögöttem, s amíg újból kattan a kulcs a zárban, én lassú léptekkel, a járdán és a keskeny úttesten át, elindulok a fák közé. A tér végében, jókora köalapza- tán a Véres szonettek szerzője, Hviezdoslav Országh Pál, az árvái költő - ülve, mintha nagyon elfáradt volna - figyeli a végtelen idő apró rezzenéseit. Előttem halványorgonaszínű tulipánerdő. Napok óta figyelem. Magamat is. Mákonyos varázsuk megejtette régóta holt lelkemet. Hosszú éveken át gyűlöltem a virágokat, a színeket. Ha villamoson, autóbuszon, vagy akár gyalogosan haladva virágos teret láttam, rosszullét környékezett. Eszembe juttatták azt a fiamat, akinek már csak virágot adhatok. Semmit, csak virágot. Halálosan gyűlöltem őket. Marcangoló értelmetlenség. Ez volt. Értelem sehol, semmiben, hiába is kerestem volna. Nem is kerestem. Legfeljebb a halált. Az egyetlen értelmes dolgot. Még azt sem találtam. Leírhatatlan erőfeszítésembe került megvásárolnom néhány zöld, vagy színes levelű cserepest. Neki. Ápoltam őket, mégis tönkrement valahány. A közelmúltban elmondtam ezt egy virágüzlet vezetőnőjének. Megdöbbentett a válasza:- A virágok csak ott halnak meg, ahol gyűlölik őket. Bevallottam neki, hogy én valóban gyűlöltem a virágokat.- Akkor azért haltak meg. A virágok megérzik ezt, - A meglepetés megbénított, kitámolyogtam az ajtón, láthatatlan köd fullasztott. Sokáig. S most előttem egy tulipánerdő. Törékeny sziromszemhéjuk lecsukódva issza a hold ezüstjét. Álmodik valahány. Az Óváros valamelyik toronyórája éjfélt kongat. Virágszerelmes koromban sem szakítottam le virágot, most mégis azt teszem. Először csak egyet. Odébb lépek, majd még odébb, vigyázva, ne egy helyen taroljam őket. Levelükkel, hosszú szárukkal, összesen hatot.- Mit csinálsz? - szól rám elképedve a barátom.- Nem látod?-Te jószagú Úristen! Ha elcsíp egy rendőr, minden szál egy ötvenesedbe kerül - sápítozik.- Megértené, ha megmagyaráznám neki...- Majd éppen egy zsaru érti meg a rigolyáidat.- A rigolyáimat? - hal el bennem a szó, de az értelme a zsige- reimben vibrál továbbra is. MOYZES ILONA Szabálysértés Eszembe jut valami. Máskor is követtem el szabálysértést. Virággyűlölő koromban. A szemafor vöröset jelzett, s én átvágtam a széles úttesten. A város központjában. Valaki megrántotta a karomat. Mozdulatában indulat rejlett. A közbiztonságot irányitó rendőr keze volt. A túloldali járdán ért utol, nagyokat fújt, mert futnia kellett s enyhén rám förmedt:- Nem látta a szemafort? - Értetlenül bámultam rá. - A sípomat sem hallotta? Olyan vadul fújtam, hogy mindenki fölfigyelt, de maga rá se hederitett! Minden olyan távol volt. Mér- földnyi szakadék választott el a jelentől, képtelen voltam akár egyetlen szót is kinyögni. A szemét bámultam - messze tavak zöldje volt. Mintha ó nézne rám... a fiam. Sötét, rövidre nyírt haja is.- Asszonyom, hall engem?- rántotta meg újból a karomat, mintha ébrésztene. - A személyazonossági igazolványát kérem. Szabálysértést követett el, meg kell bírságolnom - közli velem egy enyhe vállrándítás kíséretében.- A kora is... igen, huszonkettő lehet, annyi.- Asszonyom, a személyazonosságiját! - A hangja türelmetlen zöngékké töredezik. Belenyúlok a táskámba, előkotrom, feléje nyújtom. Karom a levegőben, kezemben a vörös fedelű igazolvány remeg az ég és a járda kőkockái között, de a fiú nem nyúlt utána. Most ő méregetett engem. Tekintete fekete ruhámra siklott, majd újból a szememet kereste. A felismerés néhány másodperce az időben.- Igen nagy bánata lehet, sajnálom - suttogta, s hangjából elillant a harag lobogása. Újból megérintette a karomat. Gyengéd, vigasztaló szorítás volt.- Bocsásson meg nekem - mondta tagoltan. Tétován tisztelgett és sietve távozott. Az a néhány kíváncsiskodó is odébbállt, akit inkább csak sejtettem, mint láttam. Jómagam gondolataim útvesztőiben botorkáltam. Ez jutott eszembe a tulipános virágágyak között.- Na, én inkább elmegyek, még nyakamra hozod a rendőrséget, - hallottam barátom síri hangját. Hagytam, hadd menjen. Én meg csak álltam, álldogáltam, bárgyún mint annak idején a járda kőkockáin. Nem volt vörös jelzés, füttyszó sem hangzott, ráadásul hóhérmunkát végeztem. Merő képtelenség. Mit is mondhatnék egy rendőrnek? Leszakítottam hat szál tulipánt. Vagy egy-egy leszakított tulipán titkainak • fejtegetésébe kezdenék? Hogy a csekélynek tűnő dolgok mögött tragédiák rejlenek olykor? Hosszú útja van annak. Akkor meg minek? Hogyan is érthetné meg valaki, egy idegen, amikor magam sem értem. Mi indított feléjük? A gyógyulás lenne? - ötlik fel bennem. Ostobaság. Az ilyen sebek nem gyógyulnak. Velünk együtt hántolják el őket. Az előbbi toronyóra felet üt. Átlépem a huszonnégy órás nap küszöbét. Új nap kezdődik. Lopott virágaim semmit sem veszítenek varázsukból. Mégis... Eltűnik előlem a tulipánerdő, sivatag vesz körül, mint annyi éve már, száraz, vérszikkasztó szél fúj, a dűnék között nem tör fel a víz, nincs oázis. Ä könny elapadt, még a hír pillanatában. Ázóta sincs. Kráterek öle nyelte el, évezredes homok fedi, s az értelmetlenség kősziklái. A természet hatványozott szabálysértése. Előttem űr: halálba szédülni, felszívódni a hold ezüstjével. Az ég könyörtelen, és könyörtelenek a csillagok is. * * * Reggel ott ülök a tulipánok előtt. Hófehér abroszon, egy régi kristályvázában tündökölnek, így talál rám legkisebb fiam. 0 sem tud betelni a szépségükkel.- Hol vetted őket? - kérdezi.- Nem vettem, loptam. Nem akar hinni a fülének, ő is csak hápog, mint a barátom éjjel.-De... de hiszen, ha én teszem, engem agyoncsapnál érte!- Agyon - válaszolom könyörtelenül. Hallgat egy ideig, aztán egy vulkán lávája fojtja belém a szót.- Ha elkapnak, szálanként öt-, száz koronádba kerül, erre nem gondoltál?- ötszázba? — hűl el bennem a vér, s most én hápogok.- Bizony ötszázba, nekem elhiheted. A hangja magabiztos, az állítása hitelesnek tűnik. Vajon honnan tudja? - remeg át rajtam a bizonytalanság, de nem merek rákérdezni. Kapkodva, komoran fogyasztja a reggelijét, siet iskolába, a búcsúpuszi elmarad. Én meg hallgatok, mint a csuka. Nem mondom, mint máskor, hogy legyen jó fiú. Félek a válaszától. Még csak azt sem mondom aznap, hogy vigyázzon magára. , “ Ha valaki ellenáll a kísértésnek, ez rendszerint azért történik, mert * a kísértés gyenge, nem pedig azért, mert az illető erős. (La Rochefoucauld) E N ■■■ u 0 A tanult tökfilkó nagyobb tökfilkó, mint a tanulatlan tökfilkó. (Moliére) * * * Ostobaság, ha valaki bánatában a haját tépi. Kopaszsággal még sohasem sikerült semmilyen problémát megoldani. KONCSOL LÁSZLÓ D1ÓSFÖRGEPATONYI VERSES FÖLDRAJZ Lelkes Vince barátomnak Miseút, Miseút, sík, rövid és egyenes, gyalogos és kerekes: Szent Mihál falvába fut. Felső végén Mária, alsó végén holt fia, kő kereszten Jézus Krisztus. , Állíttatta Varga János, 1836“ hirdeti a kopott textus. Szentmihályfa templomában védőszentje szobra áll: tüzes dugóhúzó-karddal mérges angyal, hős arkangyal: bosszúálló Szent Mihály. Lassan-lassan ezer éve kőtornyában a harang szólongatva és kísérve érkezőt és távozót, bongva zúg és zengve kong. Ennyi szenttel, bronzharanggal, angyalával, Máriával, szent fiával - Jézusával - Isten nézi, ő vigyázza, utódokkal bőven áldja ezer éve híveit, Lökiist, Csibát, Sidót, Csömört, Ravaszt, Marczelt, Vargát, Fodort, kiket a sors ide sodort ezer éve járni itt. Ezt taposták meztélábbal, itt csoszogtak bocskorokban, itt koppant a csizmák sarka, zötyögtek a szekerek, vitte a nép baját, bűnét, örömét és bánatát, köszönetét, gyászait esküvőre szentmisére, csecsemőit pap elé, leánkák és gyerekek hóban-höben iskolába, kétszerkettő, egyszeregy, palavesszó, palatábla. Ezt taposta Szenei Molnár 1614-ben, október hó derekán, s benne zúgott minden zsoltár. Szentmihályfán megaludt, innen szállt be Samariába... Mennyi cél és mennyi láb verte itt az út porát Szent Mihályiéi Szent Mihályig, ezer évig s még vagy százig...'. Óvjon Isten, Miseút! GHASSAN KANAFANI* A sötét ég felé emelte a tekintetét, és elnyomott egy nagy szitkot. Odafent a fekete felhők sziklák gyanánt torlódtak egymásra, gomolyogtak, aztán ismét szétszakadoztak. Úgy néz ki, egész éjszaka esni fog... Ó sem aludhat, árkot kell ásnia a sátor körül. Füst szaga csapott feléje. A felesége tehát odabent tüzet rakott a nyirkos, ázott fadarabokból. De szép is lenne, ha akadna egy kevés liszt, amiből kenyeret tudna sütni... akkor bemenne, és fázós kezét odatartaná a tűz fölé... De most valósággal félt bemenni. Hosszú ideje már, hogy a felesége tekintetéből mindig ugyanazt a kérdést látta kivillanni... Annál még ez a hideg is jobb. Mert az a tekintet azt kérdezi: találtál munkát? Akkor mit együnk? Aztán Abd A1 Rahmanra mutogatnak, aki kicsi, ázott macska módjára, a sátor egyik sarkában kucorog. Mit tudna erre a kérdésre válaszolni? Azt akarod, hogy lopjak? Azért, hogy a fiamnak enni adhassak? - kérdezné ilyenkor. Felsóhajtott. De amint ismét a törött nyelű ásó fölé hajolt, különös gondolat kerítette hatalmába. Valóban, mi lenne, ha lopnék? - támadt fel benne a kérdés. Az állami segélyhivatal raktárai a sátorfalu közelében álltak. Ha odaosonnék, gondolta, nem lenne nehéz... ott vannak a lisztes és a rizses zsákok... A kerítésen át lehet jutni, és ugyan ki számolja a zsákokat? Nem lenne belőle senkinek se kára, ha egy zsák lisztet elhozna... vagy kettőt - de esetleg többet is... - futkostak agyában a gondolatok. ízlelgette a gondolatokat, amelyek most már nem hagyták békén, sőt már azon töprengett, hogy most, azonnal kellene indulni. Most az eső is jól jönne...- Mit csinálsz, Abu Al-Abd? Felkapta a fejét, és a hang irányába fordult. Bizonytalanul ismerte fel Abu Samir hangját, aki a két sátor között bukkant elő.-Lisztet ások...- Micsodát?-Ások... ja persze. . lefolyót...! - helyesbítette önmagát. A másik felnevetett.-Úgy látszik, már az agyadra ment a liszt. Pedig legközelebb csak a jövő hónap közepén kapunk... legalább tizenöt nap addig! Rövid hallgatás után újra megszólalt.- Nesze, egy cigaretta. Gyújts rá... Ja, persze, esik... Amióta csak ismerte, gyűlölte Abu Samirt, ezt a gazembert. Visszakérdezett:- Hát téged ki zavart ki ilyen ronda időben? A lisztosz-Hozzád jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e szükséged segítségre?- Nem, köszönöm!- Sokáig ásol?- Lehet, hogy egész éjszaka...- Mondtam már neked, hogy jobb az ilyesmit nappal végezni. De te mindig mászkálsz, ki tudja, hová, a sátrad meg itt áll lefolyóárok nélkül...! Merre koslatsz napközben?- Ha éppen tudni akarod, munkát keresek! Köhintett, aztán odavetette:-Miért nem mész végre aludni és hagysz engem dolgozni?! Abu Sami zét a vállán fojtott hanga- Hallgass zsák lisztet lí senkinek!- Micsoda- Ma éjszi elvonulni. Oi raktárak felé Abu Al-A ba nézni, am semmit sem hogy ott van FERDICS GÁBOR: VÍZBEN (Mark Twain) •f Palesztin író
