Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-27 / 30. szám

i/asúrnap 3 1990. VII. 27. A HARMADIK EMELET Itt tulajdonképpen csaknem moz­gásképtelenek vannak, akiket pelen- kázni, etetni kell. Jelenleg tizenhá­rom ágy foglalt. A szobák kórterem­re hasonlítanak. Vaságy, éjjeliszek­rény. A betegek nyűgösek, vagy apatikusak. Éjjel-nappal mellettük kell lenni. SORSOK Knap bácsi tizenegy gyereket ne­velt fel, közülük tíz él. Egyikük sem vállalta a gondozást, sőt a házat is eladták a feje fölül. így került ide. Az év háromszázhatvanöt napján gyereknek, unokának egyszer sem jut ideje arra, hogy az öreget meglá­togassa ... Sokan elmondják életüket, sorsu­kat, csak arra kérnek, ne írjam meg a nevüket. Mintha szégyenlenék, hogy e házban laknak. Restellik, hogy ide jutottak?- Ha az öregek összeszólalkoz­nak, egymás fejéhez vágják: „Te csak ne beszélj, ide löktek a gyereke­id“ - mondja Bukovsky Erzsébet, az otthon rokonszenves igazgatónője ennél nagyobb sértés nincs.- Az öregek türelmetlenek, zsör­tölődök, irigyek. Sőt, egyesek az ebédlőben sem akarnak egymás mel­a látogatókat. Sokan hiába - hóna­pokig. Sőt, egyesekre soha senki aj­tót se nyit. Néhányan, főként a jó íizikumúak megtalálják a helyüket. Naponta bejárnak a városba, sétál­nak, vásárolnak, fodrászhoz, látoga­tóba mennek. Vannak, akik a kocs­mába térnek be. Úgy van ez, mint általában az életben, ki ezt szokta, ki azt. Otthonunk nem börtön, nem nevelde, tulajdonképpen mindenki azt tesz, amit jónak lát. PANZIÓ Ruzena Szabovához kopogtatunk be. Két barátnőjével kinn üí az erké­lyen és horgol.- így telnek napjaink - mondja derűsen, miközben figyelmeztet szép pelargóniáira. Gyerekeiről és unokáiról beszél.- Rokkant vagyok, nem tudtam magam ellátni. A gyerekeknél, há­rom lányomnál és egy fiamnál nem volt elég hely a számomra. Ezt a megoldást választottam. Jól érzem magam, bár valahol a szívem mélyén visszavágyom volt környezetembe, lakásomba. Ez van, ezt kell szeret­ni... Lányaim gyakran meglátogat­nak, a fiam ritkábban, ő meg a két unokám pilóta. Ahányszor repülőt látok, három puszit küldök a felle­tranzisztoros rádóját hallgatja éjjel- nappal, mert még mindig érdekli, mi történik a nagyvilágban. Az ó világa leszűkült egy szobára, egy konyhára - amelyet úgysem használnak - meg Nelli néni siránkozására: gyerünk haza. A folyosón karosszékbe süppedve ősz hajú anyóka morzsolgatja rózsa­füzérét. Két mankó van mellétá­masztva. Néhány órával később a konyhaasztal mögött bóbiskol, fe­jét mélyen a mellére hajtva egyenle­tesen szuszog. Ajtaja tárva-nyitva: itt nincs titok, itt mindenki minden­kiről mindent tud. Még azt is „ki kivel tart“, mert bizony, a szeretetszomj sokakat összehoz. Néha teljesen érthetetlen módon egy tanárnőt egy kocsissal, ötvenéves hibbant lányt kilencvené­ves tehetetlen aggastyánnal, délceg úriember nyomorék vénasszony- nyal... Nincs borzasztóbb érzés a kiszol­gáltatottságnál. Ennél rosszabb csak a magány lehet. Az öregek valahol gyerekekké válnak. A számunkra piszlicsári ügyeknek tűnő dolgok nekik létfon­tosságúak. Vissza-visszabarangolnak a múltba, és megértő társra van 1. AZ ÉTTEREM - AKÁR EGY LUXUS SZÁLLODÁBAN 2 A BUGYI HÁZASPÁR A MÚLTBÓL ÉL ÉS HAZA VÁGYIK... i lOKEDVÜ NEVETGÉLÉSRE « nem egyszer van ok VICCMONDÁS VAGY TITOK­MEGOSZTÁS? / 4. HOL VAN AZ A NYÁR?- 5 RUZENA SZABÓVÁ (A HÁTTÉRBEN) SOK IDŐT TOLT barátnőjével a kés kény erkélyen, horgol­jak ÉS beszélgetnek.- Jutái Dániel felvétele. Ha egyszer majd megöregszünk, sose veszekszünk, ülünk a kandallónál, fogjuk egymás kezét... Ez a régi sláger jutott az eszembe, amikor utamat a galántai öregotthon felé vettem. A vissza-visszatérő dallam ott csengett a fülemben és a szavak fölött filozofálgattam: van olyan ember, aki ne vágyna nyugalmas, derűs öregségre? Aki nem a szerettei között kívánná eltölteni élete utolsó napjait? Aki ne igényelné a szeretetet, dédelgetést? KERTES HAZBAN ELTEK Végighaladva a városon, jó mesz- sze a központtól, épülő panelház- dzsungel csücskében húzódik meg az igazán szép, háromemeletes „agg­ház“. 1986-ban költöztek be az első lakók. Ma az otthonban kilencven­KÖZELEDIK A DÉL lett ülni. Akadnak olyanok is, akik le se jönnek étkezni, csakhogy ne lás­sák vélt ellenségüket. Sokéves fáj­dalmukat, sérelmüket szeretnék or- vosoltatni, ám nincs rá mód, mert nincs rá törvény, nincs megoldás. Kiszolgáltatottak. Nem lehet a gye­reket tehetetlen anyjáról, apjáról va­ló gondoskodásra kötelezni. A bent­lakók többsége foggal-körömmel vé­di leszármazottját, bizonygatja, hogy jószántából jött ide, pedig tud­juk, hogy nem volt más megoldása. Valamennyien únos-untalan lesik gekbe, azt gondolom, ők szállnak fejem felett... A két pilóta unoka tipegője ott van a vitrin polcán... Sramová asszony nyolcvan éves. Ujjait a reuma görcsbe húzta. Bár járása fürge, dolgozni képtelen. Van két fia, de a mamát egyik sem vállal­ta. Ide jött, mert itt élt egyik unoka- testvére. Gondolta, majd segítik, tá­mogatják egymást. Úgy is történt. HÁZASTÁRSAK Bugyiék Nagymácsadról. Ignác bácsi 87, Nelli néni 81 éves. Három fiút neveltek fel, mindhárman a falu­ban élnek, van nyolc unokájuk és négy dédunokájuk. Egyikük sem akarta elvállalni az öregeket. Falu­jukban áll a házuk, ott a szőlő, a kert - elhagyottan, elhanyagolva...- Haza akarok menni - ismételge­ti únos-untalan Nelli néni, aki tehe­tetlensége miatt a galántai otthon szobájából február óta ki se mozdult. Ignác bácsi rászól:- Ugyan asszony, ki viselné gon­dodat? ... Aztán mesélni kezd életéről. Cse­léd meg béres volt, elhurcolták a Szudétákba, vagyonkáját elkoboz­ták, 1948-ban visszatérve újra kezd­te életét. És most ismét... Az első emeleten, egy szobában, ahol semmi sem az övé, ahol arra vár, mikor hozzák az ebédet, a vacsorát. Kis szükségük. Szomorú, hogy akiket a világra hoztak, felneveltek, épp azok nem hajlandók tisztelettel, alá­zattal életük alkonyán gondoskodni róluk. A galántai öregotthonban élőknek mindenük megvan. Ágyuk, ételük, orvosuk, tiszta szobájuk, társalgó­juk, játéktermük, kertjük, szökóku- tuk, imaházuk... Mégis. Sokan az elmúlt tegnapból élnek. Haza­vágynak. Áz öreg fát bajos átültetni. És ha beszélni tudna, minden bi­zonnyal arról vallana, hogy visszakí­vánkozik oda, ahol felcseperedett, belombosodott... Az ittlakók legtöbbje bizonyára fiatalkorában nem is álmodott arról,' hogy utolsó napjait öregotthonban éli le. Komfortban, de idegenként. Ha egyszer majd megöreg­szünk... így kezdődik a dal, de ne folytassuk, hogy, sose veszekszünk, ülünk a kandallónál, fogjuk egymás kezét, mert ki tudja, igaz lesz-e. Lehet, hogy elhagyatottan és szomo­rúan várjuk majd az ebédet, a vacso­rát... a véget. És akkor is szomorúak leszünk; ha mindent elénk tálalnak, ha mások ágyaznak helyettünk, ha az orvosságot rendszeresen adagol­ják, megmosdatnak bennünket, jó reggelt köszönnek ránk, mert vala­mi, a legfontosabb kiesett az éle­tünkből: szeretteink ragaszkodása. Ozorai Katalin nyolcán és a panzióban negyven­nyolcán vannak. A kettő között van különbség. Az előbb említettek nyi­tott ajtók mellett teljes gondoskodás­ban - takarítás, orvosi ellátás, koszt - részesülnek. Az utóbbiak megőriz­hetik függetlenségüket, főzhetnek, süthetnek, kosztot hozathatnak akár vendéglőből is, s ha nem akarják, ajtót sem nyitnak a kopogtatónak. Kötelességük csupán az, hogy ha­vonta egyszer helyben mosassák ágyneműjüket és negyedévenként egyszer kitakaríttassanak. Termé­szetesen, a ház szolgáltatásait igény­be vehetik. A bentlakók csaknem, kilencven százaléka kertes családi házban élt... Konyha, egyszoba, esetleg ket­tő, kamra nyári konyha, néhol istál­ló, udvar, konyhakert, gyümölcsös, szomszédok, templom, kocsma. Ez volt a világuk. No meg a munka és a családról való gondoskodás. Most: süppedő szőnyegek, klubhelyiségek, mély karosszékek, hatalmas étie­rem, hosszú folyosók, felvonó, álla­mi bútor, állami takaró. Mondhat­nánk, kényelem, gondtalanság. Annak ellenére, hogy valameny- nyien önként jöttek ide, és amint mondják - soha ilyen jó dolguk nem volt -, lelkűk mélyén visszavágynak megszokott környezetükbe. Csak­hogy - nem lehet. Képtelenek önma­gukat ellátni és a család fiatalabb Akkor nyitják az éttermet. A sza­kácsnők háromfélét főznek: a cukro­soknak, a diétázóknak, meg a külön kosztra nem szorultaknak. A kisöre- gek gyakran egymás tányérját lesik és a másik ételét ennék szívesebben. De nem lehet, nem szabad, a diétás nővér szigorú. A süteményt, a déli­gyümölcsöt felviszik a szobára, el­rakják abban a reményben, hogy majdcsak jön az unoka... Jóval fél órával az ételosztás előtt ott ülnek a folyosón. Várnak. Étel­centrikusokká váltak. Mintha a vilá­gon fontosabb nem létezne. Itt az életet reggelivel, ebéddel, vacsorá­val mérik... A mozgásképtelenek kosztjukat saját lakosztályukon fogyasztják el. A nővér felviszi, feltálalja. Sokan panaszkodnak, hogy míg megeszik a levest a másik fogás kihűl. Ez így is van. Az egyformán berendezett szo­bák mellett van egy „szomorú“ konyha. így neveztem el önmagám­ban. Konyha a szükséges bútorral, de hiányzik az edény, az étkészlet, az ételszag. Ahol nem főznek és nem mosogatnak - csupán esznek. Szó nélkül elfogyasztják, amit kapnak, majd szunyókálnak és várják a va­csorát... Ütána keveset totyognak- motyognak, aztán alvásra hajtják fe­jüket... És várják a reggelt, a reg­gelit ... tagjai nem vállalják gondozásukat. Dolgoznak, építkeznek, pénzt haj­szolnak, gyermekeket nevelnek, fó­liáznak, a mamára, papára nem jut idő...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom