Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-20 / 29. szám
A legszebb kosár Valamikor réges-régen élt a Nagy Tavak vidékén egy híres törzsfönök. Fiatal volt, erős meg szép és rendkívül ügyes vadász. Nyílvesszője eltalált minden repülő madarat és minden suhanó vadállatot. Messze földön nem volt nála gazdagabb törzsfőnök. A sátra teli volt arannyal, ezüsttel és mindenféle drágakövekkel. Csak éppen házasodni nem akart ez a híres-nevezetes törzsfönök. Pedig volt az országában sok szép lány, de nem tudott közülük választani. Végül is a bölcsek tanácsára úgy határozott, ha házasodnia kell, hát azt a lányt veszi feleségül, aki az országban a legszebb kosarat köti. Ahogy kihirdették a fiatal törszfőnök kívánságát, azon nyomban jöttek hozzá az ország lányai. Szebbnél szebb kosarakat hoztak magukkal.- Öntsétek tele vízzel a kosaraitokat! - mondta a lányoknak a törzsfőnök. - Az lesz a feleségem, akinek a kosarából nem folyik ki a víz. öntögették a lányok a kosarakba a vizet, de bizony az mindegyikből kifolyt. Aztán jött egy lány. Árva volt, se apja, se anyja. Kosárfonásból élt, s ó volt a legszebb lány az egész országban. Az ö kosarából nem folyt ki a víz, és olyan illatos volt a kosara, mint a rózsa.- Te leszel a feleségem - mondta a törzsfönök. - De áruld el nekem, miből fontad a kosaradat, hogy nem folyik ki belőle a víz!- Tavirózsából. Ezért nem folyik kt belőle a víz, és ezért olyan illatos - válaszolta a lány. Ó lett hát a törzsfőnök felesége. Az pedig nagyon megszerette hitvesét, és sok-sok esztendeig élt vele békességben, boldogságban. Angolból fordította: Oroszlány Erzsébet A HÁROM LUSTA (Grúz népmese) Élt egyszer három testvér. Egyik lustább volt, mint a másik. Reggeltől estig a szőnyegen heverésztek, és abban vetélkedtek, melyikük lustább. Egyszer szüleik nélkül, maguk maradtak otthon. Feküdtek a szőnyegen, s lustálkodtak, mint mindig. Egyszer csak kipattant egy szikra a kályhából. Tűz keletkezett. Mihamar sűrű fekete füst bontotta el a szobát. Lángot fogott a szőnyeg, és égtek a bútorok is. De a fivérek tovább heverésztek, nem zavarta őket, mi történik körülöttük. Már majdnem megsültek, mikor felpattant a legidősebb:- Égünk! - kiáltotta. - Égünk! A legfiatalabb is csatlakozott hozzá:- Segítsetek! - üvöltötte. - Segítsetek! A középső testvér csak hallgatott, s teljes nyugalommal heverészett. Jól van - gondolta, kiabáltok ti helyettem is. Az utcáról beszaladtak az emberek, hogy segítsenek, s oltsák a tüzet. Éppen kihozták a házból a három testvért, amikor beszakadt a tető. Ijedten nézték a fivérek az udvaron, ahogy porig ég a ház. De a középső fivér arcán öröm ragyogott. Merthogy ó csak a középső, mégis leglustábbnak bizonyult. Atányi László fordítása MEGFEJTÉS A június 6-i számunkban közölt feladat megfejtése: nap. Nyertesek: Szaszák Pál, Komárom; Korec Brigitta, Szádalmás; Tóth Angelika, Oroszka; Marek Veronika, Nagykürtös; Csontos Ákos, Pat. Fecsó Pál Erdei éjszaka Alszik a madár, kószál a róka, anyjához búvik pelyhes fióka. Csillagok őrzik az erdők álmát, páncélos vitézként állnak a szálfák. Bagoly szeme villan az ágon, harmat csillog bogárháton. Kelet felől mozdul a felhő, villan a fény, ébred az erdő. A postakürt története Hogy a postakürt miért lett a posta jelvénye, szimbóluma? Valamikor a középkorban, az ezerötszázas években, a németországi városokban élő mészárosok rendszeres időközökben kiruccantak vidékre vágómarhák vásárlására. A városi polgárok, kereskedők, később még a hatóságok is, arra használták fel a mészárosokat, hogy leveleket küldözgettek velük a falvakba. Később a városok törvénybe iktatták, azaz kötelességükké tették a levélszállítást és kézbesítést. A falvakban a mészárosoknak természetesen nem volt idejük a címzett után szaladgálni, a falu piacára hívták az embereket. Eleinte csengety- tyűszóval, később szarukürt vagy tulokkürt fúvásával jelezték a „mészárosposta“ érkezését. Körülbelül ugyanebben az időben a nagyobb városok között beindult a postakocsiforgalom. A postakocsik nagyméretű, fedett szekerek voltak, leveleket és csomagokat szállítottak velük, ülés is volt bennük néhány utas számára. Három-négy ló húzott egy-egy postakocsit egy postaállomástól a másikig. Minden postaállomáson a fáradt lovakat pihentekkel cserélték fel, hogy a postakocsi a szállítmányával minél hamarabb érjen el rendeltetési helyére. A postakocsinak tehát elsőbbségi joga volt, szekérnek, embernek félre kellett húzódnia az útból, ha megjelent. Éppen ezért a robogó jármű kocsisa - talán a mészárosoktól tanulva - időnként belefújt egy kacs- karingós trombitába, hogy messziről jelezze a posta jöttét. Gondolkodom, tehát... Ez a trombita fontos kelléke lett a hajdani postaszolgálatnak. Például a postaállomások postamesterei a felharsanó postakürt dallamából meg tudták állapítani, hogy melyik postakocsi érkezik, és milyen lovakat kell a váltáshoz előkészíteni. Külön kürtjei szolgált a veszedelem jelzésére. Ennek hallatára mindenki köteles volt a bajba jutott postakocsi segítségére sietni. Trombitaszó figyelmeztette az utasokat a közeli indulásra, a postamester külön kürtjellel hívta elő a postakocsist a közeli vendégfogadóból. Horgász (bal)szerencse Sec/ érezte, hogy van kapás, és zsákmány akadt a horgára. Ekkor történt a baj, mert a nagy hal akkorát rántott a hosszú zsinóron, hogy az megfeszült és hirtelen elpattant. Szegény Berci szomorkodik. De egy kicsi halat mégiscsak kifoghat. Melyik zsinórvéget kell elkapnia? Szóval a valamikori posta- szolgálatot el sem lehetett képzelni kis trombita nélkül. Ennek emlékét őrzi a posta mai jelvénye, a postakürt. (dáné) Rejtvényünk fő soraiban Victor Hugo egyik megszívlelendő gondolata olvasható. Megfejtésként ezt kell beküldeni szerkesztőségünk címére (8I915 Bratislava, Martanoviőova 25.) legkésőbb július 25-ig. A helyes megfejtők közül - sorsolással - öten könyvjutalomban részesülnek. A július 6-án közölt keresztrejtvény helyes megfejtése: „Esöisten siratja Mexikót, Sasnak körme között, Sárkányfog, Madrigál“. Könyvjutalomban részesülnek: Spanyár Anna, Ipolyság; Vida József, Mu- csiny; Cservenák Magdolna, Felsősze- meréd; Estefán Erika, Fülek; László Irén, Nagyudvarnok. 10 1990. VII. 20
