Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
dBUjgsBfl ■i A pad ott állt a parkban. Valaki már ülhetett rajta előzőleg, mert a rászállingózott vékony hóréteget lesöpörte. Az öregember úgy gondolta, megpihen egy kicsit. Nem akart túl korán érkezni a gyerekekhez. Gyertyagyújtásra hívták, még bőven van ideje. Szeme a havas fákon járt, jólesett a csönd, csak távolabb tűnt föl egy-egy siető alak, azt az érzést keltve, hogy pferceken belül kiürülnek az utcák, mindenki a karácsonyi asztal köré gyülekezik. A felesége már dél óta részt vett a készülődésben, hiába mondták a gyerekek, hogy csak a készre jöjjön, ne fáradjon. De hát soha nincs nyugta, olyan a természete, hogy mindig tesz-vesz. Itt a pádon sem lenne képes talán elüldögélni vele, nézni, amint a fák közül egyre sűrűbben hullik a sötétség, s az ágak között távoli fények sziporkái törnek utat a személyig. Még nem sötétedett be egészen, a galambok még ott totyogtak, telifirkálták a havat lábaik ákom-bákomával. Észre sem vette, amikor az öregasszony mellé telepedett.- No, tubi, itt van egy kis karácsonyi morzsa. A hangra fölfigyelt. A hang valahonnan ismerős volt. Egyszerre ideges lett, maga sem tudta, mitől. Oldalra fordult, jól megnézte a nőt, az arca is emlékeztette valakire, de ahogy a kiflit morzsáló kézen meglátta a szív alakú rubingyűrűt, mindjárt tudta, ki ül mellette. Az asszony megérezte, hogy nézik.- Hát maga? Itt ücsörög, nincs hová mennie szentestén? Nehezen szólalt meg.- Dehogyis nem. Útban vagyok már, csak éppen elnézelödtem kicsit. Rég nem volt ilyen szép fehér karácsonyunk.- Amilyen enyhe idő van, félek, hogy holnapra locspocs lesz az egész - mondta az asszony, és felállva lerázta öléből a morzsákat.- Én is sietek, várnak otthon- mondta -, csak a beteg barátnőmnek vittem egypár falatot. Indulóban szólt oda:- Hát akkor kellemes ünnepeket.- Magának is. Az öregember megkönnyebbült, amikor az asszony alakja eltűnt a sötétben. Még nem mozdult. Érezte, hogy erősebben ver a szíve, s bosszankodott, hogy ez a találkozás úgy felzaklatta. Már csak a hó világított, s átfutott a fején, hogy most mennek el az utolsó villamosok. Nem baj, gyalog sincs az olyan messze... Nellike. Már évtizedek óta eszébe se jutott. Nem gondolt rá, hogy valaha még találkozhatnak. Azt sem tudta, hogy itt él Pozsonyban. Ók alig két éve költöztek ide a gyerekek közelébe. Kelletlenül gondolt rá, hogy ezután is bármikor összeakadhatnak. Nappali fénynél Nelli is ráismerne, ha meg is változtatta az elmúlt egynéhány év. Az élete is másképp fordul, ha Nellike akkoriban nem akad az útjába. A háború után vegyész- mérnöki tanulmányait folytatta a budapesti egyetemen. Csodálatos kor volt az, csak ritkán lakott jól, de teli volt minden reménységgel, egy békés világ csodás ígéretével. A régi haverok! Biztosak voltak benne, hogy nagy dolgokat fognak alkotni, megbecsült, ismert emberek lesznek, sikeresek, akiknek az élet a lába elé rakja ajándékait. Vajon sikeres ember lett volna belőle, ha akkor nem kerül útjába Nellike? A menzán ismerte meg. Ebédnél egy asztalhoz kerültek. Mindjárt megakadt rajta a szeme, mert volt benne valami... Nem is tudja, de nemcsak a szépsége, más szép lány is akadt az egyetemen bőven. Talán a közvetlensége, talán, hogy olyasmit érzett rajta, mintha csak szeszélyből lenne itt, tulajdonképpen tündérország lakója, s bármikor itthagyhatja ezt a babfőzelék szagú, üres zsebü, loholó főiskolásvilágot. Igen, már akkor délben azon izgult, hogy minél tovább maradjon az asztalnál. Azon törte a fejét, mint kezdhetne beszélgetést vele. Ez eddig sosem jelentett számára gondot, most azonban valami nagyon figyelemreméltót szeretett volna mondani, amiről a lány azonnal észreveszi, hogy nem akárki, nem egy a tucatból. A lány megelőzte.-Te melyik karon vagy hallgató?- Vegyészmérnöknek készülök. Meglepte a lány hanga. Filigrán megjelenéséhez nem várta ezt a mély, fátyolos és dallamossággal teli hangot.- Én művészettörténetet hallgatok.- Az szép. A lány fölnevetett, mintha valami vicceset mondott volna. Ragadós volt a nevetése, ő is vele nevetett.- Még alig ismerek valakit. Épp hogy egy hete érkeztem, rokonoknál lakom. Ugyanis fölvidéki vagyok.- Ugyan! Én is - rikkantott fölvillanó örömmel, mintha ez a tény máris közelebb hozta volna őket egymáshoz. Aztán már könnyen folyt a beszélgetés. Megtudta, hogy Kalmár Nellinek hivják, s Tornaijáról jött. Természetesnek vette, hogy a menzán mindig találkoznak, s azon kívül is minél gyakrabban akarta látni. Nagy volt a csalódása, amikor a következő napokban semerre sem találta. Dühös szemrehányásokat tett magának, amiért olyan ostoba és nem beszélt meg vele találkozót. Aztán hosszúnak tűnő napok után mégis megpillantotta a menzán, még egy lány volt vele s vagy hat fiú. Más asztaloktól húzkodták > oda a székeket, s élénk beszélgetésbe merültek. Egyiküket sem ismerte. Legszívesebben fölrántotta volna Nellit az asztaltól és elcipelte volna onnét, de' ehhez nem volt elég őrült. Ekkor találkozott szembe Nelli szemével. A lány elmosolyodott, kedvesen bólintott feléje, aztán ismét nem létezett számára más, csak a társasága. Megalázva, indulatosan sarkon fordult, szemrehányásokat téve magának, amiért úgy engedte elhatalmasodni vonzódását Nellihez. Elhatározta, hogy nem keresi többé a találkozást vele. Gyötrődött néhány napig, aztán mint lenni szokott, a dolgok nem úgy fordultak, ahogy ó elképzelte. Egy fára tűzött papírszeleten böngészett egy .apróhirdetést, amikor valaki megfogta a kezét, s a háta mögött meghallotta a jól ismert mély és dallamos hangot.- De régen láttalak már, merre csámborogsz? Kisütött a nap, minden feledve volt.- Nem lenne kedved mászkálni egyet a hegyekben? A budai hegyoldalon a fák már színesedni kezdtek. Beszélgettek, közben nagyokat hallgattak, ez volt a tömény boldogság, még csak magához ölelni sem vágyta, olyan szép, olyan tökéletes volt ez a ballagás. Hogy is sejthette volna, hogy életének egy fordulópontjához érkezett. A fordulópont egy falatozó volt.- Úgy meginnék egy kávét- mondta Nelli. Aztán gyorsan hozzátette: - Pénz ugyan most nincs nálam, de legközelebb te leszel az én vendégem. önkéntelenül is megtapogatta zsebét. Két kávét még ki tud fizetni.- A barátságos kis helyiségben rajtuk kívül nem volt senki. Nelli levetette magát a kárpitozott székre és jólesően kinyújtotta lábát.- Most érzgm csak, hogy milyen nagy utat tettünk meg. Előkerült a pincér, felvette a rendelést.- Nem is hittem volna, hogy itt az isten háta mögött a hegyekben ilyen jó kis lebuj van. És nézd csak, mi minden van a pulton. Szavamra, a belvárosban sincs különb. A pincér letette eléjük a valószínűleg javarészt cikóriából készült kávét. Indult, de Nelli megállította.- Látom, konyakjuk is van. Hozzon két kis pohárral, meg abból a krémesből is. Benne akkor meghűlt a vér. Fogja-e futni a pár pengőből erre a tivornyára? Nem emlékezett pontosan, mennyi apró lapul az erszényében, csak arra volt ereje, hogy gyorsan a pincér után kiáltson.- Konyakból és süteményből csak egyet!- Miért? - nyafogott Nelli- egyedül majd nem ízlik annyira.- Nem szeretem az édességet- hazudta alkoholt meg az orvosság miatt...- Valami bajod van? - kérdezte aggódva Nellike.- Á - legyintett, de nem is tudott már arra figyelni, mit mond a lány. Most azonnal meg kell néznie, mennyi pénz van nála.- Pardon - emelkedett fel és elsietett a mellékhelyiség irányába. Futó pillantást vetett a krémes árára, a konyakot csak találgatni tudta. Remegő kézzel kotorta elő a tárcáját. Világos, két kávét még ki tudott volna fizetni. Talán még egy krémesre is futja, ha nem ad borravalót. Most mi legyen? Úr isten, most mi lesz? Úrrá lett rajta a pánik. Ezt a szégyent túl nem éli. El kellene most süllyednie, vagy párává válnia. Az ablakra esett pillantása. Keskeny billenő ablak volt, egyik nyílásán sem fért ki. Menekülési vágya azonban már nem mérlegelt és nem ismert lehetetlent. Felállt az ülőkére és keserves erőlködés közben kiemelte az ablakot. Remegő lábbal ért földet, s egyenesen a bokrok, a fák sűrűjébe vetette magát. Lerogyott egy bokor tövében. Gondolkodni sem tudott egy ideig, lihegett és kis híján elsírta magát. Aztán eszébe jutott Nelli. Ott ül, várja őt. Már furcsáll- hatta, hogy ennyi ideig nem jön. Talán megkéri a pincért, nézzen utána, nem történt-e valami baja. Most már biztosan észrevették, hogy eltűnt. Nellike, drága gyönyörű szerelmem, mit csinál szegénykém? A világ minden drágaságát a lábad elé tenném, de nem volt pénzem kifizetni, amit rendeltél. Egy biztos: ebben az életben soha többé nem kerülhetek a szemed elé. Zajt hallott és látta messziről, amint a pincér kiszalad az útra és a távolba kémlel, bár kevés reménye lehetett, hogy felfedezi a meglógott vendéget. Nellike is megjelent a pincér mellett, valamit beszéltek egymással, aztán a pincér bement, Nelli pedig megindult lefelé. Azon az úton, amin fölfelé még együtt lépegettek. Mit érezhetett szegény lány, amikor rájött, hogy ilyen csúfosan cserbenhagyták. Hogy rendezte a fogyasztást? Talán egy óráig is kuporgott a bokrok tövében, mert félt, hogy az úton összeakadhat Nellivel, aki esetleg közben megpihen egy pádon. Jócskán sötétedett, amikor óvatosan megindult lefelé. A következő napokban kerülte a főiskola tájékát és a menzát is. Végül úgy döntött, hogy hazamegy. Átszökött a határon, ahogy akkoriban többen is tették. Apja, anyjá boldog volt, hogy magukhoz ölelhetik, úgy is tele voltak keserűséggel, panasszal és bizonytalansággal. Az egyetemet sosem végezte el. A kutatóintézetben azért megkereste a kenyerét, új szerelem is jött, család, gyermekek... Ha fordult is életútjának tengelye, elfogadta, amit kínált. A nehézségekkel megküzdött, az ajándékokért hálás volt. Fölemelkedett a pádról és magában mosolygott. Ezt a váratlan kis epizódot is ajándéknak foghatja föl, ami oly élénken visszavarázsolta ifjúságának egy rövidke boldog, s egy tragikomikus szakaszát. S ha összetalálkoznának is még egyszer: nem tűnik már az egész annyira kínosnak. Hiszen olyan régen volt mindez. Észre sem vette és a kapu elé ért. A kivilágított ablakok mögött a család várta és megcsapta az ünnepi vacsora kiáradó jó illata. H Batta György Karácsony Azt, hogy mindenki egyenlő, először a hóesés mondta ki: vézna fenyőt, nagy jegenyét, csöpp bokrot és déli fákat tudott egybesimítani. összefogóznak s libegnek most is fehérben a hópihék. Karácsony meleg áramában megférnek békén, mint majd a népek, fortyanós apók, csintalan kamaszok, csitrik és zsémbes nénikék. Ti, is, kik utánunk egyre jöttök fehérbe bugyolálva, akár a pelyhek, segítsetek a hétköznapokba is átvezetni a karácsonyi meleget. 1990. XII. 21.
