Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
Vasárnap 1990. december 23. A NAP kel - Kelet-Szlovákia: 07.27, nyugszik 15.48. Közép-Szlovákia: 07.34, nyugszik 15.55, Nyugat- Szlovákia: 07.40, nyugszik 16.01 órakor A HOLD kel - Kelet-Szlovákia: 10.35, nyugszik 22.28, Közép-Szlovákia: 10.42, nyugszik 22.35, Nyugat- Szlovákia: 10.48, nyugszik 22.41 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük VIKTÓRIA - NADEZDA nevű kedves olvasóinkat • 1790-ben született Jean- Francois CHAMPOLLKJN francia egyiptológus (t 1832) • 1930-ban született MEZEI András magyar (ró, költó. A VASÁRNAP következő számának tartaimábói REGIONÁLIS KONFLIKTUSOK Görföl Zsuzsa írása KÉMÉNYSEPRŐT LÁTOK, SZERENCSÉT TALÁLOK Péterit Szonya látogatása Nagymácséd legidősebb kéményseprőjénél A MASARYK AKADÉMIA ÉS A KISEBBSÉGI TUDOMÁNYOSSÁG Turczel Lajos cikke STATISZTIKA Mikszáth Kálmán SZERETNÉK ÖTÁGÚ CSILLAG LENNI Válogatás az ötvenes években az Új Szóban megjelent Írásokból „ENGEM NEM NEHÉZ KÖVETNI“ Szabó G. László beszélgetése Szinetár Dórával A BŰVÉSZ ÁLMA Bodnár Gyula írása ÜNNEP ELŐTTI HANGULAT Archívumi felvétel Mikszáthék Jánoskája Az egyik magyarországi lapban irodalmi vonatkozású, de fölötte elszomorító cikket olvastam. Mikszáth Kálmán középső fiának, Jánoskának el- foszlott emlékét, a múlandóság könyörtelen romboló munkáját idézte meg. „A legédesebb fiú“ cimü közleményre bizonyára sokan fölfigyeltek, különösen azok, akik olvasták s szívükben hordják Mikszáth: ,,A ló, a bárányka és a nyúl“ című megrázó történetét legkedvesebb fiának haláláról. ,,A napokban a Kerepesi temető 5-ös számú táblájánál jártam“ - írja a névtelen cikkíró - amelyet jelenleg sírkőraktárnak használnak. A különféle parcellákból összehordott, öreg síremlékek között egy - az út szélére vetett - kőre figyeltem fel. Ez állt rajta: Mikszáth Jánoska, apa kedvence, a legédesebb fiú, született 1886. május 12-én, meghalt 1890. április 22-én... Ide került hát a nagy író szomorú sorait őrzó kis sírkő. Ide, a raktárba, ahonnan hamarosan elszállítják majd - új síremléket faragnak belőle, egy új halottnak. Nem állhatnak meg többé a temetőben barangolók, régi sírhantokat nézegetők a sír előtt, s nem olvashatják Mikszáth Kálmán apai szívének vallomását négyéves kisfia halálakor... Nem akartam hinni a szememnek. Reméltem, csak tévedés az egész. A temető igazgatóságán azonban közölték: az ötös tábla tényleg raktár, köveit nem szándékoznak megőrizni". Ennyi a hír. De ha föllebbentjük a fátylat a rég elmúlt időkről, föltárul előttünk a Mikszáth házaspár tragédiája, amely a nagy magyar írónak hosszú időre kiütötte kezéből a tollat. Soha többé nem tudta elfelejteni legkedvesebb fiát, Jánoskát. A sebet egész életén át hordta, nem tudták behegesz- teni az elfutó évek, a fény, a siker. Mikszáth Kálmánná emlékezéseiben elmondja, hogy amikor azon a szép májusi napon, 1886-ban második gyermekük is világra jött, férje boldogsága nem ismert határt. Előkereste a,.Tekintetes vármegye“ kötetét, tintát, tollat vett elő és azon nyomban bejegyezte a könyvbe, hogy fia született, akinek János lesz a neve... ,,így ni - mondta hadd legyen az apám nevére, majd talán olyan erős és bölcs lesz belőle...“ Néhány hónapra rá azonban reményei foszladozni kezdtek, örömét felhők árnyékolták be, mert Jánoska bizony nagyon véznácska volt és sehogyan sem akart fejlődésnek indulni. Mikszáth talán azért szerette olyan rajongva, mert örökös aggodalomban élt miatta, folyton kínozták a szorongások: vajon mi lesz a fiából. „Ezt megértettem - írja Mikszáthné de hogy a kis lélek mert szerette az apját jobban, mint engemet és a dadáját, akik öt ápoltuk és vele foglalkoztunk, ma sem értem. Még egészen kicsi volt, a kocsijában húzogattuk, énekeltünk neki, hogy elaludjon, ő csak mosolygott, csak tovább nézett, de ha az apja megsimogatta, és azt mondta: aludjál fiacskám, húnyd be szemecskéidet - rögtön lehúnyta és aludt nyugodtan. 1890. telén és tavaszán nagy diftéria járvány dühöngött az országban, s bár Mikszáthék mindenképpen óvták gyermekeiket, Lacikát, Jánoskát és Bercit a betegségtől, valaki mégis behurcolta a Mikszáth-házba, és bizony Lacika és Jánoska megkapta a torokgyíkot. Éjt nappallá téve ápolták a szülők a két gyermeket, Mikszáth új és új játékokkal halmozta el őket, a középső fiú mégsem tudott bírókra kelni a betegséggel, ő gyengébb, törékenyebb testalkatú volt, mint Lacika, s végül alulmaradt a nagy küzdelemben, a halállal való viaskodásban... Mikszáthné önvallomásában elmondja, hogy 6 is megkapta a betegséget, de még a magas láz sem tudta eltántorítani attól az örökös anyai gondoskodástól, hogy fiait ápolja, hogy óvja őket erőn felüli gondoskodással, ki-kihagyó szívveréssel: „Most én negyven fok lázzal és difteritiszemmel ápoltam Jánoskát, szegény Kálmány is ott segített, de sok hasznát nem vettem. Soha még megtörtebb embert nem láttam. Nem evett, nem aludt, felhaj- szoltatta az egész város orvosait, kifosztotta ^játékosból tokát, hogy egy-egy állatka látása boldog mosolyt fakasszon imádott kis fiának ajkain... Minden hiába volt. így viaskodtunk három hétig a halállal... Egy reggelen már azt hittük, legyőzzük, szegény kis fiam egészen tisztán megszólalt: - Apa! Édesapa! Tedd el jól ezt a fényes krajcárt (az orvos adta neki reggel) és kosztold érte ezentúl az állatkáimat: a báránykát, a nyulacskát és a lovacskát. .. Kálmán megsemmisülten rogyott térdre az ágyánál és úgy maradt ott órákig... Nekem még voltak perceim, amikor reméltem, mert fájdalmai tünedeztek és a szegény kis szenvedő néha szunnyadozni látszott, holott egész betegsége alatt kerülte a szemeit az álom. Ha egy jótékony álomba merülne - gondoltam - talán jobb lenne és súgva kértem Kálmánt, mondja neki, úgy mint azelőtt szokta: - Aludjál, fiacskám, húnyd le szemecskéidet, - de Kálmán vadul nézett reám és összeszorította ajkait... Dehogy merte volna kimondani... Estefelé azután lehúnyta önmagától szép sze- mecskéit és elaludt örökre..." Mikszáthra rettenetes hatással volt fia elvesztése. Hónapokig egyetlen sort sem volt képes papírra vetni, csak járt-kelt, vagy félrevonult és a tenyerébe temette arcát. Alig evett valamit, arca megtört, beesett, szeme mosolytalan maradt. Pedig két megmaradt fia, Lacika és Berci igyekeztek a kedvében járni, körülvették, eíhalmozták szeretetükkel, kedveskedéseikkel. Jánoska emlékét azonban ők sem tudták feledtetni. így ment az egész 1890. karácsonyáig. „Egyszer mikor kint járt a városban és igen kétségbeesett hangulatban jött haza, azt mondta, hogy az egész városban azt tátja, mint hordják a karácsonyfáknak való fenyőágakat... Nem tudtam erre mit szólni - írja Mikszáthné. - De Kálmán másnap megint visszatért erre és kért, hogy vegyek én is egy nagyon kis karácsonyfát, a kis gyermek még nem ismeri ezt az örömöt, hadd legyen boldog... hiszen arra nincs jogunk, hogy a magunk bánatát ráerőszakoljuk a gyermekekre is. . . A fács- kát megvettem. Kálmány bevitte a dolgozószobájába, nem is képzelhettem el, mit csinált ott vele. Egy jó idő múlva lassan kinyitottam a szoba ajtaját, hát mit látok! Ott ül régen elhanyagolt íróasztala előtt, a fenyöágacskát feltette az asztalra, alája rakta a Jánoska báránykáját, lovacskáját, ö maga pedig írt, írt gyors kézzel, a fejét kissé oldalra hajtotta, hogy a lepergő könnyei rá ne hulljanak a papirosra... lassan behúztam az ajtót. Lelkem legmélyéig meg voltam rendülve, halkan suttogtam: - Fiúk csendesen legyetek... apa ír... - Apa ír, - mondta Lacika és éppen olyan meghatottan, még a kicsi is elhallgatott, úgy éreztük magunkat, mintha templomban lennénk, míg a szomszéd szobában megtörtént egy veszendő lélek újjáébredése. Ekkor írja meg Mikszáth Kálmán a magyar irodalom egyik legmeghatóbb novelláját, amelyben nemcsak hogy elsiratja legkedvesebb fiát, de maradandó emléket állít neki időtlen időkig. S ha a Kerepesi temetőben nem is őrzik már Jánoska síremlékét, Mikszáth írásában újra és újra megelevenedik az a kisfiú, aki fényes krajcárkát hagyott a lovacska, a bárányka és a kis nyúl kosztjára... „Itt van a szobámban újra a karácsonyfa - írta 1890. karácsonyán, éppen száz esztendeje Mikszáth. - Gyújtsátok meg a gyertyákat - tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan-rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?... Nem. Nem. Lökjétek félre az összevásárolt új holmit. Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényüt, a nyulat és báránykát, a kiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajezár- ból... Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívtépő hangját: - Kling, klang! Kling, klang! Hoi a mi kis gazdánk?“ Dénes György fOOJÓt köszönet Ilyenkor év végén számvetést készítünk és köszönetét mondunk azoknak, akik életünket szebbé, tartalmasabbá tették, akik hozzájárultak a hétköznapok gondjainak, nehézségeinek leküzdéséhez, akiknek válságos órákban is volt biztató szava hozzánk, akik a nehéz időkben kitartottak mellettünk. Melengető érzés, hogy sokan voltak azok az ismerős és ismeretlen jóakarata emberek, akik ebben a bonyolult rendszerváltásban, viharos politikai csatározásokban mellénk álltak, őszintén segítették újjászületésünket. Nem könnyű dolog egy újságnak kilábalni a diktatúra mocsarából, megtalálni azt az utat, hangot, amely a demokrácia megteremtését, a csehszlovákiai magyarok nemzeti öntudatának szélsőségektől mentes életét segíti. Szép anya nyelvünket, sajátos kultúránkat ápolva keressük helyünket a pluralista társadalomban. Viharos évet hagytunk magunk mögött, amikor az Új Szónak nemcsak a neve, hanem a léte is veszélybe került. Megfontoltságunknak is köszönhetjük túlélésünket és sikeres megújulásunkat. Igen sokan segítették átalakulásunkat. Azonban a legnagyobb erkölcsi és anyagi támogatást az olvasóktól kaptuk. Szeretnénk megköszönni ragaszkodásukat, féltő biztatásukat és higgadt tanácsaikat. Azt hiszem, hogy olvasóink sokoldalú támogatása volt az az ösztönző erő, amely átsegített bennünket az eddigi nehézségeken. Úgy gondolom, az első csatát megnyertük. A súlyosabb küzdelem azonban az új évben vár ránk, amikor a lapunkhoz ragaszkodás már nemcsak elvi sorsközösséget jelent, hanem anyagi áldozatot is. Úgy gondolom, a csehszlovákiai magyarok jól tudják, hogy az Új Szó, a Vasárnap életben maradása nemcsak egy újság sorsa, hanem a nemzetiségi közösség életképességének mutatója is. Az újság az a fórum, ahol nyíltan szembe lehet szállni a bennünket ért méltánytalanságokkal, ahol harcolni lehet a rágalmakkal. A lap lehetővé teszi, hogy ne lehessen szép csendben megnyirbálni az emberi, a nemzetiségi jogokat. Köszönetét mondunk sok száz olvasónknak, akik leveleikkel biztatnak munkánkban, igyekezetünkben, akik segítő szándékkal bírálják tévedéseinket, hibáinkat, akik ötleteket adnak. Köszönjük azok leveleit, akik távoli vidékekről elpanaszolják, hogy a bürokrácia még mindig basáskodik, hogy a hivatalokban még mindig nehézkes ügyes-bajos dolgaink intézése, hogy az alacsony nyugdíjból nehéz megélni. Köszönjük a csehszlovákiai magyar értelmiségnek, hogy írásaival egyre gyakrabban keresi fel szerkesztőségünket. Köszönjük laptársainknak, hogy nem ellenséget látnak bennünk, hanem a csehszlovákiai magyarság elkötelezett szolgálóit. Köszönjük a pártoknak és mozgalmaknak, hogy tiszteletben tartják függetlenségünket és nem kívánnak tőlünk egyoldalú tájékoztatást. Köszönjük nyomdász barátainknak, hogy a Vasárnap megindulásától kezdve igyekeznek segítségünkre lenni a lap új arculatának kialakításában, tipográfiai változatosságának megteremtésében. Köszönjük azoknak a lapterjesztőknek, lapárusoknak, akik a felmerülő nehézségek ellenére is igyekeznek minél nagyobb példányszámban eljuttatni lapunkat az olvasókhoz. Köszönjük minden belső és külső munkatársunknak, hogy ötleteikkel, írásaikkal hozzájárultak a Vasárnap tartalmi változatosságához. Köszönjük olvasóinknak, hogy az (egy hónapja történt) áremelés ellenére vásárolják a Vasárnapot és példányszámunk nem csökkent. Kérünk minden csehszlovákiai magyart, hogy a gazdasági megrázkódtatások elkövetkező hónapjaiban is maradjanak olvasóink. Mi pedig megígérjük, hogy a heti négy koronáért még olvasmányosabb, szórakoztatóbb, változatosabb hétvégi magazint szerkesztünk. Ilyen gondolatokkal kívánunk mindenkinek boldog ünnepeket és az új évben a gondok ellenére is bort, búzát és békességet. Szűcs Béla-V 2 1990. XII. 2 dBUjgsBfl
