Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-30 / 48. szám
fordultak, hogy kápolnát építhessenek, az garanciákat követelt az anyagiak fedezésére. Nem kis ösz- szegröl volt szó, hiszen ilyen helyen építkezni nem olcsó mulatság, azonkívül a tereprendezésre is szükség van és össze kell gyűjteni a Tátra- szerte szétszórt emléktáblákat. Pénz viszont nem volt, csak ötlet meg lelkesedés. Stáfl nem akart lemondani tervéről, ezért bár eladósodott, fedezte a költségeket. Később néhány barátja is hozzájárult az építéshez. A kápolna 1934-ben Robert Vosyka mérnök terve szerint készült el. Az oltárképet Stáfl festette, négy mentőszolgálatost ábrázolt, amint egy tátrai áldozat holttestét cipelik lefelé a sziklákon. A második világháború végén az oltárképet valaki késsel összevissza vagdalta, s mivel Otakar Stáfl akkor már nem élt, a kép helye egészen 1961-ig üresen maradt. Ekkor került a helyére La- dislav Tarsla fafaragó mester műve, aki csak anyagot és technikát változtatott, de az eredeti oltárkép motívumát véste fába. Még 1934-ben Jozef Fekiac-Suro- vec fafaragó ötven hatalmas keresztet ajándékozott Stábnak azzal, hogy helyezzék el a temetőben. 1940-ben elkészült a mű, elhelyezték a szétszórt táblákat, számuk azóta is szaporodik. fgy ismerkedtem meg Ivan Gálfy mentőszolgálat-parancsnokkal, az egyik legjobb hegymászónkkal, sok expedíciónk vezetőjével, a mentéssel és a hegymászással összefüggő számtalan könyv szerzőjével. Miután jól megszidott, azt mondta:- Holnap elviszem magát egy nagyon tanulságos túrára. Mielőtt elindultunk volna, nagy könyvet tett elém: a mentőszolgálat naplóját. Ebbe minden esetet percnyi pontossággal bejegyeznek. Az első kötet első oldalai már megfakultak, hiszen a mai ember számára szinte furcsa cifra betűket már több mint száz évvel ezelőtt vetették papírra. Igazán izgalmas olvasmány... 1882-től vezetik rendszeresen, de a korábban ismert tragédiákat is leírták - okulásul. Igaz, akkor nem turistákat nyelt el a hegyóriás, hanem aranyásókat, erdei munkásokat. Bár a 16. század végén már idegenek is érkeztek a Tátrába, ők a hegycsúcsokat csak szállásadóik ablakából csodálták. Az első szervezett turistaegyesület 1873-ban jött létre, amely azt tűzte ki céljául, hogy kijelöli a biztonságos ösvényeket és iskolázza a hegyi turistavezetőket. A Magyarországi Kárpátegyesület - mert róla van szó - a mentőszolgálatot is megszervezte. Később külön szervezetként működött a Tátrai önkéntes Mentő Bizottság, melynek megalakulását a Magas-Tátrát gyakran látogató budapesti egyetemisták ösztönözték. Miután a tátrai tea - gyógyfüvek- ből főzik és rumot löttyintenek bele, majd meggyújtják - kortyolása mellett nagyjából átlapoztam a krónika néhány kötetét, elindultunk a beígért túrára. Vendéglátóimat hiába faggattam, hová megyünk, titokzatosan mosolyogtak, miközben magamra öltöttem az elém tett felszerelést. Jó darabon terepjáróval, haladtunk. Aztán kiszálltunk és libasorban folytattuk utunkat. Lihegve kérdeztem, mikor érünk célba, ám az edzett férfiak csak nevettek, élvezték gyors tempójuk okozta „kínzásomat“.- Megérkeztünk - mondja Ivan Gálfy. Mindaddig a lábam alá néztem, ügyelve, nehogy orra bukjak, miután megálltam és felemeltem tekintetemet, nem tudtam szóhoz jutni. A látvány impozáns és egyben megdöbbentő volt. Az Ostrva alatti Cirbolyafenyő liget fölött csodálatos fehér kápolnácska állt. A fák között fából faragott keresztek, a sziklákon megannyi különböző anyagból készült tábla-fejfa. A csendet, melyet csak a természet zörejei törtek meg, sokáig szó nélkül élveztük. Végül egyik kísérőm megszólalt:- Most már tudja, miért hoztuk ide?-Tudom - motyogtam bűnbánóan. • Az előző napi meggondolatlanságom, könnyelműségem következményeként ide, a tragikusan elhunytak fejfái közé kerülhetett volna az enyém is... Amióta az ember megjelent a Ma- gas-Tátrában, azóta az óriáshegy áldozatokat követelt. Egyre szaporodott a sziklákra erősített emléktáblák száma, jelezve, valahol itt lelte halálát egy hozzánk közelálló ember, rokonunk, barátunk. Otakar Stáfl festőművésznek, a Poprádi-tó melletti turistaház tulajdonosának támadt az az ötlete, temetőt kellene létesíteni, ahová elhelyeznék az áldozatokra emlékeztető feliratokat. Ő lett a „tátrai áldozatok szimbolikus temetőjének“ kitervelője és tulajdonképpen kivitelezője is. Külön bizottság évekig kereste a legmegfelelőbb helyet. Végül is 1932-ben ezt választották. Amikor az illetékes hivatalhoz engedélyért Megtudjuk például, hogy csaknem száz gyermek és diák lelte halálát a Magas-Tátrában, hogy az első nő, aki áldozatul esett, Zuzana Breyero- vá volt, aki 1902-ben áfonyát szedett és a mélybe zuhant, hogy a hegymászók közül elsőként Wächter Jenő budapesti 21 éves egyetemistát tartják számon, hogy csaknem 80 ember maradt lavina alatt, közülük harmincán megfagytak és csaknem ötvenen végkimerültség következtében haltak meg. Különösen tragikus esetről számol be az egyik tábla: Sveda Jenő budapesti munkást 1936-ban a lefelé hulló sziklák ölték meg, melyeket egy turista csak úgy, kedvtelésből, szórakozásként dobált le a hegycsúcsról. Ami nincs a fej fákon és az emléktáblákon, azt múltuk emlékeiben lapozva sorra mondják kísérőim, az életmentők. Ahány eset, annyi izgalmas történet, annyi riadó: „Fiúk, talpra, valakit meg kell keresni, siessünk, hogy időben érkezzünk!“ Sokakat megmentenek, másokon már nem tudnak segíteni. A holt testet minden esetben le kell hozni a sziklák közül. A krónikások különösen tragikus eseteket is feljegyeztek: 1944-ben lezuhant egy repülő 27 utassal, 1967-ben tizenhármán zuhantak le a szikláról és nyolcán maradtak a lavina alatt, és a túrákon sokan szívinfarktust kaptak. Kevesen tudják, hogy az eltűntek után évekig nyomoznak. Például Oskar Mahler professzort tizenegy, de Ta- deusz Krzemenskit csak 32 év után találták meg és Vencovsky mérnökről, aki Svestková doktornővel ment túrára, tíz évig azt terjesztették rokonaik, hogy Svájcba szöktek, pedig halálukat a Tátra hegyei között lelték. Bár a mentőszolgálat tagjai az eltűnteket hetekig, hónapokig, sőt évekig intenzíven keresik, nemegyszer helikopterrel is, előfordul, hogy a holttestekre csak véletlenül bukkannak rá a turisták. Túl sokan lelik halálukat a Magas- Tátrában. Valamennyiük emlékét a Szimbolikus temetőben találjuk. Halottak napján megkondul a harang, az óriáshegyek visszhangozzák, mintha maguk is siratnák mindazokat, kiknek életét követelték. Szép hagyománnyá vált, hogy Stáfl születése napján az önkéntes mentő- szolgálat tagjai elmennek a kápolnához és minden fejfához, emléktáblához virágot tesznek. Ám úgy tartják, hogy a harang nemcsak a halottakért kondul meg, hanem főkkép az éiőket figyelmezteti: legyetek óvatosak, becsüljétek az életet. Mert amint Hemingway mondja: „Meghalni könnyebb, mint élni“. Ozorai Katalin Ladislav Bielik felvételei Amikor 1926-ban Hemingway befejezte a Fiesta írását, elővette naplóját, és csak egy mondatot körmö/t az egyik lap aljára: „Ide figyelj, Ernst! — Meghalni könnyebb, mint élni!“ Mennyire igaza volt! Sajnos, ezt már én is nemegyszer a saját bőrömön tapasztaltam. Akkor, amikor a kaszással csaknem kezet fogtam... autóbalesetkor, vonat kisiklásakor, puskatus előtt állva és még egy alkalommal, amikor majdnem ráfizettem könnyelműségemre ... A Csorba-tavat az augusztusi napsugár úgy bearanyozta, mintha gyémántokat szórt volna a víz tükrére. A hegycsúcsok szinte „belebújtak“ a tiszta, világoskék égboltba. Néhány száz méterről követni tudtam a zergecsorda vonulását. Csaknem csábított a sziklatenger. Trikóban, sortban, szandálban, elemózsia és igazolvány nélkül indultam el az ösvényen felfelé. Egyedül. Az erdőből kiérve a terep egyre nehezebb lett, helyenként a sziklába rögzített láncba kapaszkodva haladtam tovább. Feljebb, feljebb. Többször is megfordultam a fejemben, hogy már vissza kellene fordulnom, de a közelinek látszó távoli sziklatömbök mágnesként vonzottak, tündöklőit a gyönyörű völgy alattam, az ezüstös Csorba-tó. Minél magasabbra jutottam, annál szebb volt a kilátás. Aztán fázni kezdtem és a napot hirtelen hatalmas felhő takarta el. Ekkor találkoztam egy lefelé igyekvő turistacsoporttal. Mondták, csatlakozzam hozzájuk, vihar közeledik. Máris, csak egy kicsit pihenek - feleltem. Tán öt percet üldögéltem - fejemet karomra hajtva, karomat térdemre támasztva. Mikor ismét felegyenesedtem, nem láttam semmit, körülölelt a köd... Közben rám esteledett, bőrömet áztatta a nedves csapadék, csúszott a szandálom, vacogtam, eltévedtem. Még mit éltem át és mit éreztem? Azt le sem lehet írni. Nem nagyon hittem, hogy épségben leérek, de a szerencse mellém szegődött: a fák között fényt pillantottam meg. A FIS Szálló ablakai világítottak. Betámolyogtam. Az előcsarnokban piros viharkabátba öltözött férfiak nyüzsögtek, tanácskoztak. Az önkéntes mentőszolgálat tagjai voltak. Hamarosan kiderült, hogy éppen keresésemre indultak volna. A parancsnokuktól kapott fejmosásról inkább nem szólok. Amint később megtudtam, nem ritkaság az ilyesmi. A Magas-Tátrában sok a könnyelmű turista és sokan életükkel fizetnek meggondolatlanságukért. Nem veszik komolyan az intelmeket: túrára sohasem szabad egyedül elindulni, csak megfelelő szerelésben szabad útra kelni, a hegyekbe is azonosító igazolványt kell vinni, az útirányt és a visszaérkezés idejét be kell jelenteni a szálláson. 1990. XI. 30. ír » / \ 11 i Up 1" 1 ív hl . . . i ■ ■ i I m*mm ----------1 • ^ mm
