Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-02 / 44. szám

Könyvvásár, Frankfurt 1990 Dorothee Hess-Maier a német könyvterjesztők társaságának elnöknője, megnyitóbeszédében arra figyelmeztetett, fogadjuk be azt, ami idegen, s vegyük pozitív kihívásnak. A számunkra, euró­paiak számára idegen Japánra lehet érteni szavait, s az ugyan­csak idegen, másként idegen ke­letre, az európai keletre. Szép gondolat, kivált azon a napon, amely az új és egyesült Német­ország születésnapja. „Jó reg­gelt, Németország!“ ünnepeltek hajnalig a vásár megnyitásának napján országszerte, immár nem kevesebben, mint 78 ezren. A frankfurti dóm előtt éjféltájt ellentüntető mintegy másfélszáz NDK-drukker, vagy a berlini Alexen kitört tombolás nyomán lángot vető Mercedes egymon­datos üzenete aztán néhány napig ott díszelgett még a frankfurti belváros egyik fehér márványfa­lára pingálva: Halál a nyugatné­met kapitalizmusra! Apropó, fal! Ezen az éppen negyvenkettedik könyvvásárlá­son sem nélkülözhették a legen­dás berlini falat, az utóbbi egy­mástól év változásainak szimbó­lumát, ott díszelgett hát egy ton­nányi belőle az október harma­dikétól nyolcadikéig tartó vá­sáron. Rekordokat döntött a rendez­vény. Nyolc és fél ezer kiállítója 382 ezer könyvet tett közszem­lére, s az egyszeri látogató elcso­dálkozik, no lám, már mindent megírtak, már mindent megje­lentettek, amit csak lehet ezen a világon. Ha mindent nem is, de sokat. Mondanom sem kell, sokat írtak, adtak ki a keleti világról. A né­met nyelvű könyvtermés négy- emeletes pavilonjában napra­kész friss ismeretterjesztő és tör­ténelmi elemző művek, művé­szettörténeti albumok tömkele­gé foglalkozik a Kelettel. Mind Japánnal, mind a keleti tömb egykori országaival. Japán múlt­ja és jelene, irodalma és művé­szete mutatkozik be német és japán szerzők tollával zseb­könyvben vagy magas művészi kivitelű képeskönyvekben. Ugyanakkor hatalmas irodalma vonul föl a peresztrojkának, a keletnémet kérdésnek, a kelet­európai emigráns szerzőknek. A Hauser kiadó Kundera két legújabb regényét reklámozza. A halhatatlanság az örók kunde- rai képlet szerint, négy különféle módon egyrfiáshoz kötődő em­ber bonyolult kapcsolatrendsze­rének ábrázolásával próbálja megkeresni a nagy kérdésre a választ, lehet-e s hogyan az ember, a haladó, a mindennapi halhatatlan, ha művész, ha nem, ha tudós, vagy mégsem. Ugyan­ez a kiadó jelentette meg slá­gerkönyveként a magyarul már ismert észt író, Jaan Kross regé­nyét, A cár őrültjét. Trockij nap­lóját egyszerre látni a német és a szovjet kiállítók polcán. A szovjet pavilon a peresztroj­kával büszkélkedik, Szaharov- val, Gorbacsowal, Ahmatová- val, Trockijjal. Különben látvá­nyosan szegényesek a „keleti“ kiállítók. Külsőleg még a magyar a legvonzóbb, a Kultúra Keres­kedelmi Vállalat pavilonjában a Helikon, az Akadémia és a Corvina Kiadók könyvei rep­rezentatívak. Saját pavilonban mutatkozik be - egyedül ők győzték pénzzel - az egykori Medvetáncból lett Atlantisz Ki­adó, amely idestova tízeszten­dős múltra tekinthet vissza kia­dási politikájában, melynek ele­jétől fogva a vezérelve a cenzú- rázatlanság volt. Mára komoly kínálattal lép az igényes olvasó elé szellemtörténeti kiadványa­ival.-Románia piciny helyen kupo­rog, érdeklődöm a magyar ki­adó, a Kriterion felől, de még nincs jelen az illetékes, talán holnap, mondják kedvesen. Annyit azért megtudok, hogy Domonkos Géza után Szász Já­nos vette át a kiadó igazgatását Bukarestben. A csehszlovák pavilonban té­tován topog a látogató, mintha nem lennének kiadói ennek az országnak, egyetlen ömlesztett könyvhalmaz az egész, talán há­rom magyar nyelvű Madách- könyv akadt közöttük. Megtud­ni valamit egyedül a külcsín hí­ján való kiadói brosúrákból le­het, ami roppant kevés az elké­nyeztetett szemnek. Mert elkényeztetik a szín­pompás látványos pavilonok a könyvvásár látogatóját. Egy japán kiadó például úgy reklá­mozza könyvét a sixtusi kápolna restaurálási munkálatairól - me­lyet természetesen a japánok vé­geztek el - hogy pavilonját ha­talmas Michelangelo poszterek­kel borítja be, s a labirintusszerű folyosókon szemtől szembe talá­lom magam Zakariás próféta könyvbe mélyedő profiljával. A japán csoda itt is tetten érhető. Miközben egész Frankfurt te­le van különféle japán kiállítá­sokkal, s az ősi japán művészet­től kezdve a modern japán for­matervezésig, a hűvös számító­gépek világáig minden látható, a világhírű szótár- és nyelv­könyvkiadó, a Langenschiedt- Verlag - természetesen számta­lan japán útikönyvet, kalauzt, nyelvkönyvet és szótárat adtak ki az idén - jellegzetes sárga könyvborítóinak színébe öltöz­tetett pavilonja előtt Namine Ta­kamatsu, egy törékeny, kimonós japán fiatal lány pingálja tusba mártott vastag ecsetjével s ke­cses mozdulatokkal az előtte so- rakozók, többnyire németek ne­vét japánul a hosszúkás papiros­ra. Néha láthatóan el-eltöpreng, a vaskos Gertrudék meg Joachi- mok és Wolfgangok japán kalig- ráfiával bizony kissé bonyolul­tan adhatók vissza. Nincs viszont semmi bonyo­lultság a vásár menetében. Min­den működik, remek a tájékoz­tatás, a többkocsis, lassú vásári minibuszok körpályájukon per­cenként hordják szét az érdeklő­dőket a pavilonok között. A vá­sár első két napja a szakmáé, üzletkötők sietnek vagy tárgyal­nak éppen, egy japán gyerek­könyvkiadó irodájában illuszt­rációit szeretné eladni a német grafikusnő. Biznisz. Mint ahogy biznisz az is, hogy osztogatják már az új Németor­szág térképét, a tizenhárom tar­tományra osztott, október har- madiki dátummal jelzett új Né­metországét. Amelyiknek ugye­bár nincs porosz tartománya. Érthető. Különben a sok politi­kai kiadvány között jelentős szá­mú foglalkozik a közelmúlt tör­ténetével, a fasizmus legkülönfé­lébb megnyilvánulásaival. Az 1950-es születésű Alwin Meyer tanulmánykötete: Gyermekek Auschwitzban (Kinder in Ausch­witz) a Lamuv kiadó sztárköny­ve. Az Eichbom kiadó viszont kötetbe gyűjtötte az NDK-nak szóló üzleti és kereskedelmi öt­leteket. Tudni akarjuk, kicsoda is a hazájában nagyon népsze­rűtlen, de nyugaton kedvelt, a Kelet első asszonyának rangját viselő hölgy? Elolvashatjuk Ra- issza Gorbacsova életrajzát egy német szerzőnőtől. Vagy a né­met kancellárra vagyunk kíván­csiak? Krimibe illő izgalmakat ígér a Fekete könyv (Schwarz­buch) szerzője, aki a vaskancel­lár és a „Nagy Pénzek“ össze­függéseire derít fényt. Arra a kérdésre pedig, vajon csaku­gyan a szocializmusra mértünk-e csapást erre mifelénk, vagy csu­páncsak az eszmét meghamisító uralkodó rendszerre és gyakor­latára, bizonyára fájdalmas kö­vetkeztetésekkel próbál maga a kérdésfeltevő Stefan Heym, egykor keletnémet író választ adni könyvében: Sztálin elhagy­ja a teret (Stalin verlässt den Raum). A tér, a térség baloldali gondolkodóinak kérdése ez. Kérdés persze az is, lehet-e sorrendet fölállítani a korunk Günter Grass szerinti három fő témájaként fölmerülő probléma­körben, ő ugyanis a harmadik világ elnyomorodása, s a német kérdés mellett az ökológiai ka­tasztrófát legalábbis egyenran­gúnak tartja. Új könyvében (Holt fa - Totes Holz), ebben a fekete-fehér skiccekből álló, nagy hatású képeskönyvben, magas irodalmi szintű szövegei­vel, megdöbbentő tényfölsora- koztatásával kényszerít minden olvasót állásfoglalásra. „Pan“ azaz Kari Dedecius né­met kiadó és műfordító lett az idén a német könyvkereskedők békedíjának kitüntetettje. Ö a lengyel irodalom apostola immár negyven éve Németor­szágban, munkássága fölmérhe- tetlen becsű a két nyelv és iroda­lom közvetítésében. Tavaly ugyanezt a díjat egy drámaíró kapta Prágából. Václav Havel. * * * Miközben valamelyik olva­sóklubban a haiku-versekről cse­vegnek költők és versolvasók, miközben a vásár vetítőtermé­ben a tragikus sorsú költőnó, An­na Ahmatova életével találkozik a lírai dokumentumfilm nézője, lassan-lassan csitul a könyvéhség a látogatóban. Sejti már, hogy a túlkínálat voltaképpen nem más, mint a szabadság, hogy a piac útvesztőiben maga a koc­kázat leselkedik, s mindez a nem is sejtett lehetőségek útjára ve­zet. Nagy Judit Japán lett a nagy találkozó központi témája ► A „beépített“ ember Irodalmunknak kevés olyan őszinte, nagy barátja volt, mint Emil B. Lukác, a huszadik századi szlovák líra kimagasló alakja. Kitűnően is­merte a hazai és a szomszéd orszá- gokbeli magyar irodalmat, fordította költőink és elbeszélőink munkáit és számtalan tanulmányban, esszében, cikkben tett hitet a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok elmélyítésének szükségessége mellett. A hatvanas évektől kezdve alig volt olyan iro­dalmi eseményünk, amelyen ne vett volna részt. Felszólalt, vitatkozott, Csokonai, Petőfi, Ady, Illyés és má­sok verseit adta elő magyarul és - saját fordításában - szlovákul. Em­lékszem, milyen viharos ovációban részesítette a hallgatóság, amikor 1977 őszén a Debrecenben rende­zett Ady-centenáriumon dobogóra lépett és nagy költőnk néhány versét emlékezetből, magyarul mondta el. Csaknem minden könyvheti ün­nepségen is részt vett. A hatvanas évek második felében a Szép magyar könyv versenyének zsűrije által díja­zott könyvek kiállítását kivételesen nem a könyvklubban, hanem a Cse­pel Művek művelődési házában ren­dezték meg. A megnyitó beszéd el­hangzása után Emil B. Lukáccsal együtt indultam megtekinteni az áll­ványokon levő könyveket. Lukác fejlett esztétikai ízléséről tanúsko­dott, hogy percekig elgyönyörködött egy-egy művészien tipografált és il­lusztrált könyvben. Az egyik állvány előtt összetalálkoztunk Orbán Lász­lóval, aki mint á művelődési minisz­ter első helyettese jelent meg az ünnepségen.-Engedje meg, Orbán elvtárs - fordultam hozzá hogy bemutas­SÁNDOR LÁSZLÓ sam önnek Emil Boleslav Lukácot, a mai szlovák líra kimagasló szemé­lyiségét.- Ó, nincs rá szükség, régóta is­merem. Ha nem tudná, elárulom: Lukác barátunk beépített emberünk Szlovákiában. Lukáé „vette a lapot“, s hozzám fordulva, így szólt nevetve:- Persze, persze, de nehogy el­mondd valakinek, maradjon köz­tünk a dolog. Erdélyi írók Losoncon Az erdélyi írók 1937 novemberé­ben megrendezett csehszlovákiai előadókörútja nem mindennapi kul­turális eseménye volt a kisebbségi sorsban élő magyarság életében. Er­dély magyar irodalmát olyan neves írók képviselték, mint Tamási Áron, Kacsó Sándor, Ligeti Ernő, Molter Károly és Szentimrei Jenő. A losonci est megrendezésében jómagam is részt vettem, és így szin­te állandóan a vendégek társaságá­ban voltam. A zsúfolásig megtelt losonci városháza dísztermében le­zajlott nagy sikerű előadás után az írók velem és rendezőtársammal sé­tára indultak Losonc utcáin. A városban nemrég megnyílt bár elé érve a társaság egy pillanatra megtorpant.- No, ide bemegyünk! - jelentette ki kategorikusan Tamási Áron. Kollégám megpróbálta lebeszélni, mondván: nem a szellem emberéhez méltó helyiség a bár, de Tamási ügyet sem vetve az elhangzott inte­lemre, kitárta az ajtót, és valameny- nyiünket betessékelt a meglehetősen barátságtalan, obskúrus helyiségbe, ahol kis kerek asztalok mellett gya­nús külsejű férfiak társaságában né­hány éjjeli pillangó ült. A látottak alapján valamennyien igazat adtunk kollégámnak, és egy pohár savanyú vinkó elfogyasztása után sietve távoztunk. Még jóformán ki sem értünk az utcára, amikor megszólalt Molter Károly:- Barátaim, odahaza aztán egy szó se essék erről, mert ha tudomást szerez róla a feleségem, isten legyen nekem irgalmas! Sok-sok évvel a történtek után Kolozsvárott járva az Utunk folyó­irat szerkesztőségében véletlenül összetalálkoztam Molter Károly fiá­val, Péterrel. Beszédbe elegyedve vele, felidéztem édesapjával való ta­lálkozásom emlékét. — Erről a losonci előadóestről jut eszembe - mondta nevetve Péter -, hogy anyám nem sokkal az eset után tudomást szerzett a Losoncon tör­téntekről. Azóta, valahányszor anyám valami miatt le akarja trom- folni apámat, végső érvként mindig a losonci bárban történt „züllését“ hányja a szemére, és ilyenkor apám mindig a rövidebbet húzza. Hétköznapi zsdanovizmus A Kiadói Főigazgatóság égisze alatt zajlott Szép Magyar Könyv ver­seny zsűrije hosszú ideig minden évben az előző év terméséből kivá­lasztotta a díjazásra vagy dicséretre javasolt kiadványokat. E munkát a hazai könyvkiadás vezető szakem­berei - könyvművészek, műtörténé­szek, könyvgrafikusok, tipográfusok- végezték. Munkájukban - tanács­adói joggal - a szocialista országok küldöttei is részt vettek. A zsűri döntését általában esztéti­kai szempontból kiindulva hozta meg. Történt azonban egyszer, hogy az esztétikai szempontok a politikai szempontokkal szemben háttérbe kerültek. A zsűri ugyanis Anna Ah­matova 1967-ben megjelent Idők fu­tása című, szépen megformált vers­kötetének értékelésekor úgy dön­tött, hogy e művet díjazásra javasol­ja. Ekkor azonban a zsűri vendégtag­jai közül szót kért a szovjet küldött. Azzal kezdte, furcsállja, hogy a ki­adó ilyen szép külsőben jelentette meg s hogy egyáltalán megjelentette ennek „az anakronisztikus, szoba- intimitású, budoár-költészetet mű­velő“ költónőnek a kötetét. De leg­inkább azt furcsállja, hogy a zsűri díjazásra javasolja a kötetet. Szavait dermedt csend fogadta. Az egyik irodalmi műveltségű zsűri­tag azonban kisvártatva védelmébe vette a költönöt. Kifejtette, hogy Ahmatova lírájának ez a minősítése méltatlan a költónőnek a háború és a háború utáni nagy megrázkódtatá­sok nyomán született verseihez, a béke vágyát kifejező poémáihoz. Végül is a vita kompromisszum­mal végződött. Győzött az akkor még mindig ható zsdanovi művelő­déspolitika szelleme: a zsűri díjazás helyett csupán dicséretre javasolta a kötetet. 1990. XI. 2.

Next

/
Oldalképek
Tartalom