Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
B Uasárnap „K ötelességünk, hogy szponzorok legyünk!” Ez az ember a Fiat, de a Ferrari, Lancia, Alfa Romeo és Maserati is. Ez az ember gyors autókat gyárt és „gyorsan“ él. GIOVANNI AGNELLI közvetlenül a háború után vette át a Fiat-konszernt, amelyet apja 1899-ben alapított, s amelyben még ma is az autók állnak előtérben, de Agnelli a torinói kocsigyártó üzemet multinacionális konszerné változtatta, amelynek körülbelül 300 ezer alkalmazottja dolgozik 624 vállalatnál. A Fiat repülőgépeket is gyárt, kiadóvállalatai és újságjai, biztosítótársaságai és szállodái, vegyipari, gépgyártó cégei és textilüzletei, reklámügynökségei és távközlési üzemei vannak, valamint jó néhány kilométernyi olasz autópályán őt illeti az úthasználati díj. Giovanni Agnelli, a világ egyik leggazdagabb embere — Olaszország koronázatlan királya. Olyan hatalma és befolyása van, mint senki másnak - a politikára és a pénzügyekre, országának kulturális és társadalmi életére. A világ kiválóságaival folytatott tárgyalás nála mindennapos esemény - megelőzve a nyugati politikusokat, például Mihail Gorbacsovval elsőként tárgyalt. Az alábbi beszélgetés a DIE WELTWOCHE munkatársával legújabb „gyermekének“, műcsarnokká átalakított egykori Lingotto Fiat- gyárnak a bemutatása alkalmából készült. Ennek során személyes kérdésekről nem esett szó, a művészetről és hatalomról folytatott beszélgetés azonban sok mindent elárul Európa egyik utolsó nagy vállalkozó-személyiségéről. • Agnelli űr, ön a volt Lingotto- gyárból a legszebb műcsarnokot hozta létre, melyet valaha is láttam. Igen, ennek dimenziói vannak. Ez a gyár ötszáz méter hosszú. Gondolja meg, mikor építették ezt a csarnokot - évszázadunk első éveiben. Nézze meg az építészeti stílusát — milyen magas színvonalú. A Lin- gotto-csarnokot még hét-nyolc évvel ezelőtt is gyárként használták. • Ön eddig csak a földszinten rendezett kiállításokat, de most már az üresen álló emeletekről is vannak tervek.- Igaz. A húsz leghíresebb építész számára pályázatot írtam ki. Valamennyi elképzelhető hasznosítási lehetőséget meg kell fontolni. Ez azt jelenti, hogy a város érdekeit vagy az iskolák és egyetemek kívánságait is figyelembe kell venni. A Lingottó- ból még sok mindent lehet csinálni, találkozóhelyet kialakítani, üzleteket létesíteni és további kiállítási területeket létrehozni. Szeretném megvalósítani ezt a tervet. Most azonban még a várossal, a tartományi kormánnyal és az állammal is meg kell egyeznünk erről. Úgy vélem azonban, hogy valóra váltjuk tervünket. A Lingotto akkor olyasféle lesz, mint a Pompidou Központ, egy kiállítóhely és műegyetem keveréke. • Hogyan támadt az a gondolata - és mikor -, hogy ilyen erőteljesen elkötelezi magát a művészetnek? — Azonnal meg tudom mondani, hogyan történt. Nem is annyira gondolatról, mint inkább szükségességről volt szó. Úgy vélem, nekünk kötelezettségeink vannak országunk kulturális gondjaival .szemben. Ugyanakkor mint ipari üzem, mint vállalat is életben akarunk maradni. És nagyon, nagyon nehéz évek vannak mögöttünk: nehezek társadalmi, szociális szempontból, meg a szak- szervezetek, az olajválság, a terrorizmus is megnehezítették őket. A hetvenes évek egész időszaka merő harc volt az életben maradásért. S ha valaki az életben maradásért harcol, annak kevés lehetőségé és ideje marad a szórakozásra. Mikor aztán elmúlt ez az idő, országunk kulturális problémáira is gondolhattunk. Ezenkívül azoknak az országoknak a kulturális gondjaira is, amelyekben eladunk. Úgy vélem, ha valaki olyan országból jön, mint Olaszország, akkor egyszerűen kötelessége országának kulturális kincseit hasznosítani, amennyire lehetséges. • Egy ilyen gondolat mögött, mint az Agnelli Alapítvány, nem rejlenek más, kevésbé altruista érdekek is?- Tudja, én különös szeretetet táplálok a kultúra ügyei iránt, mert ezek sokkal kellemesebbek, mint azok a problémák, amelyekkel a mindennapi életben kell megbirkóznunk. De a vállalaton belül is nagy az érdeklődés a kultúra iránt. Azt mondhatom, valamennyi dolgozónk büszke arra, hogy kiállításokat rendezünk. • Elkötelezettségének forrását ön a mecenatúra hagyományában látja, amely már a reneszánsz Itáliájában kezdődött? — Önök, külföldiek állandóan ezt a mecenatúra szót használják, mihelyst valaki azzal törődik, hogyan lehet támogatni a művészetet. Nem, ez ma is sok modem, nemzetközi vállalat hagyománya. Csakhogy: aki Olaszországból jön, az talán egy kissé még ; ü:ább kötelességének érzi ezt. Aki Olaszországból jön, annak lényegesen több kiállítanivalója van, mint másoknak. • Önnek nem tetszik a mecenatúra fogalom. Inkább szponzornak tekinti magát?- A mecénás olyasvalaki, aki önként pártfogol, érti? Nekünk ellenben társadalmi kötelességünk ez! • Agnelli úr, hogyan határozná meg a kultúrát?- Nehéz kérdés. Úgy vélem, a kultúra nagyban függ az illető ország történelmétől. Ez a történelem egy csomó eseményt hozott magával, és ezek az események határozták meg azt, hogy valamelyik országban így vagy úgy éltek, így vagy úgy olvasták az irodalmat, így vagy úgy néztek az emlékművekre, műalkotásokra. / Úgy vélem, a kultúra manapság sokkal kevésbé az elit réteg ügye, mint például két nemzedékkel ezelőtt. Akkor még kevés olyan ember akadt, aki kulturális problémákkal foglalkozott. Ez a kevés ember egymás között vitatkozott erről. Alig néhányan olvastak művészeti kiadványokat, ahogyan ez manapság szokás. Az embereknek ma sok szabadidejük van, utazhatnak, ezáltal rendkívül megnövekedett azoknak a száma, akik a kulturális problémákat felismerik. Házunk terve ezért Giovaraií Agnelli, a Fiat elrtő* ke a torinói Lingotto Kultúrpalotáról, a mecenatúráról és a művészetről a következő: a lehető legtöbb ember számára kell művészeti rendezvényeket szervezni. A velencei Grassi Palotánkban rendezett föníciai kiállításnak 750 ezer látogatója volt! Mi az ilyen számokon mérjük le sikereinket. Legfontosabb célunk, hogy a lehető legtöbb emberhez jussunk el, és jusson el a kultúra. • Miért nem lépett közbe az Angelli Alapítvány, amikor ismeretessé vált, hogy egy japán konszern finanszírozza a sixtusi kápolna restaurálását?- Mi más dolgokkal foglalkozunk. Éppenséggel a japánok gondoltak erre először. A restaurálás alatt többször is ellátogattam a kápolnába - véleményem szerint a japánok nagyon jó munkát végeztek. Személy szerint úgy vélem, nagy érdemeket szereztek az egész emberiség előtt. • De az európai ipar miért nem volt képes erre?- Európai szemszögből válaszolok önnek: hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy egészen más dolgokban is elviseljük a japánok jelenlétét. • Elismeri-e ön - mert én úgy tartom —, hogy a művészet szeretete, a művészet iránti szenvedély - a hatalom másik arca?- Nem tudom, hogy ez a hatalom másik arca-e. Az azonban biztos, és ez a múltban is így volt,, hogy abban a pillanatban, amikor az első pillantásra legfontosabbnak tűnő problémákat megoldották, valamennyi nagy potentát a művészettel foglalkozott ... • Agnelli úr, ön már életében mítosszá vált...- Nem, nem, valóban nem. Elegendő, ha azt mondja, hogy én az az ember vagyok, aki közvetlenül a háború után nagyon felelősségteljes pozíciót örökölt, akinek szerencséje volt, mert nagyon tehetséges munkatársai voltak, és aki negyven év után is azt állítja, hogy ez a siker valószínűleg a jövőben is tartós lesz. A Fiat az én élethivatásom, minden egyéb üres fecsegés! Annette Papenberg (Gellért György fordítása) Mécs a dobogón Az első Csehszlovák Köztársaság magyar költői közül kevesen álltak ki a közönség elé, hogy irodalmi matinékon vagy esteken verseiket előadják. Azok között is csupán kettő akadt, aki papír nélkül - emlékezetből - vállalkozott erre. Az egyik Mécs László volt, a másik a nála nyolc évvel fiatalabb Ölvedi László, ő azonban csak rövid ideig. Alig töltötte be ugyanis huszonnyolcadik életévét, egy párizsi munkásgyűlésen szerzett sérülései következtében elhunyt. így Mécs László egyedül maradt a „porondon“. Mécs szerzői estjei, melyek eleinte csak Csehszlovákiában, majd később- ahogy erre ismertebbé vált a neve- Magyarországon, Romániában és Jugoszláviában, valamint Németországban és Franciaországban zajlottak le, mindig eseményszámba mentek és nagy tömeget vonzottak. Első nyilvános szerepléseire a huszas évek derekán került sor. A reverendában fellépő, megnyerő külsejű, kellemes orgánumú költőt a közönség elragadtatva ünnepelte, valósággal bálványozta. Ez a rendkívüli népszerűség azonban nem használt a költő művészi fejlődésének. A Hajnali harangszó szerzője mély emberi tartalommal telített verseit rövidesen szónokias, deklaratív versek követték. Mécs lírájában mindinkább teret kapott a póz, sőt olykor a hatásvadászat is. Ez versmondásában is megnyilvánult, aminek már a huszas évek végén furcsa jeleit lehetett tapasztalni. Világosan emlékszem az egyik ilyen esetére. A kassai Schalk-ház szálló nagytermében egy zongoravagy hegedűművésszel tartott közös előadóestre. Az első zenei szám elhangzása után Mécs László jelent meg a pódiumon, halvány krémszínű reverendában, karcsún, magabiztosan, és mondani kezdte verseit, egyiket a másik után. Az egyik költemény szavalása közben váratlanul elhalgatott, majd, mintha a verset folytatná, így szólt: és belesültem. A közönség - villámgyorsan appercipiálva az elhangzott kijelentést - harsány nevetésben tört ki és hosz- szan megtapsolta a költőt. Mécs pedig - miután vége szakadt a tapsnak Sándor László kebeli“ kényelmét, amit a frontélet körülményei között már hosszú ideje nélkülözött. Rágyújtott rövid pipájára, és sűrűn ürítgetve poharát, az utóbbi napok eseményeit idézte. Ragyogó csevegő volt. Nem kérdezett, szinte megállás nélkül beszélt. Elsősorban frontélményeiről, a magyar hadsereg antifasiszta tisztjeiből és legénységéből összeállított katonai alakulatról, a Dálnoki Miklós Bélával és tiszttársaival folytatott tárgyalásokról. Közben észrevétlenül kivallatott múltamról, jelenemről, a kárpátaljai magyarság hangulatáról. Ez utóbbit illetően őszintén deportált nevét említettem.- No, jól van - adta meg magát végül Illés -, jelenteni fogom a dolgot Mehlisz elvtársnak. Talán sikerül valamit elérnem. Lev Mehlisz vezérőrnagy volt a 4. Ukrán front politikai főnöke, Illés Béla közvetlen felettese. Néhány nap múlva újra beállított hozzánk Illés Béla. Az általam említett néhány antifasisztára vonatkozó felmentési papírokat hozta Meh- lisztől. Az elhurcoltak közül azonban - sajnos - a sarlós Bertók Jánost, a munkácsi református püspök fiát,-, mintha mi sem történt volna, műsoron szereplő következő versét kezdte mondani. A szünetben az előcsarnokba kitóduló közönség aztán találgatta, vajon valóban belesült-e a költő a versmondásba, vagy csak megjátszotta magát? Találkozásom Illés Bélával Erre 1944 őszén azokban a sorsfordító, lázas napokban került sor, amikor a felszabadulás eufórikus örömét a kárpátukrajnai magyar lakosság férfi tagjainak deportálása keserítette meg. E felejthetetlen november végi napok egyikén keresett fel ungvári lakásunkon a „kopasz őrnagy“, szovjet tiszti egyenruhában, fején hatalmas szőrmekucsmával. Láthatóan élvezte lakásunk „béelmondtam neki, hogy mély megdöbbenést és felháborodást keltett a hadköteles férfiak deportálása. Pillanatok alatt parázs vita lobbant köztünk a kérdésről. — Ne felejtsd el - hajtogatta Illés Béla egyre -, hogy a Szovjetunió és Magyarország között még hadiállapot van, és ez a körülmény döntően esett latba ennek az intézkedésnek a megtételénél. Sajnos, ez igaz volt. De azért tovább érveltem: — Horthy kiugrási kísérletét - mint ti is tudjátok - a németek és a nyilasok meghiúsították. Valójában nincs legitim vezetése az országnak. Érthetetlen, hogy a szovjet hadvezetés nincs tekintettel arra, hogy azok, akik a helyükön maradtak és nem menekültek Nyugatra, felszabadítókat és nem leigázókat vártak. Az elhurcoltak között számos antifasiszta és kommunista van - és néhány akit kommunista szervezkedésben való részvétele miatt a harmincas években kizártak a budapesti Pázmány Egyetem bölcsészkaráról, már nem sikerült kiszabadítani. Mire a felmentési papír eljutott a fogolytáborba, végzett vele a flekktífusz. Ukrajnai emlékezés József Attilára 1947 decemberében, József Attila halálának tizedik évfordulóján meg akartam emlékezni az ungvári sajtóban a tragikusan elhunyt nagy költőnkről. Erre csak olyan lehetőségem volt, hogy emlékező cikkemet az Ungvárott megjelenő orosz nyelvű Szovjetszkoje Zakarpatyje va'gy az ukrán Zakarpatszka Pravda hasábjain jelentetem meg. Az utóbbit választottam, mert írásom így a Zakarpatszka Pravda tükörfordításaként megjelenő magyar változatában, a Kárpáti Igaz Szóban a magyar olvasókhoz is eljuthatott. Szándékom megvalósítása nem kis előkészítést igényelt. Mindenekelőtt magyar nyelven írt szövegemet le kellett fordíttatnom ukránra, továbbá meg kellett győznöm a Zakarpatszka Pravda irodalmi rovatának vezetőjét és természetesen a lap fő- szerkesztőjét is, hogy vállalják a számukra teljesen ismeretlen magyar költőről szóló megemlékezés közlését. Kezdeményezésem sikerrel járt. A szerkesztőségben, szerencsémre, nem ismerték a moszkvai magyar írók hírhedt platformtervezetének azt a passzusát, amelyben József Attilát fasisztának nyilvánították, s így simán elfogadták cikkemet. Azonkívül vállalták, hogy közük József Attila egyek versét ukrán fordításban. Erre a lap irodalmi munkatársa, Olekszandr Hinyevszkij vállalkozott, aki a kapott nyersfordítás alapján sikeresen végezte el József Attila Favágó című versének átköltését ukránra. Az anyag közlése azonban a feladat szokatlan volta miatt kissé elhúzódott: jubileumi cikkem és a vers- fordítás ugyanis kétheti késéssel jelent meg a Zakarpatszka Pravdában. Ez még nem is bántott annyira, mint az, hogy a Kárpáti Igaz Szó szerkesztői - legnagyobb bosszúságomra - nem az általam kellő időben rendelkezésükre bocsátott eredeti magyar szöveget közölték, hanem annak a Zakarpatszka Pravdában megjelent ukrán változatát fordították vissza magyarra, mereven ragaszkodva ahhoz az elvhez, hogy a Kárpáti Igaz Szóban csak fordítás jelenhetik meg. Mondanom sem kell, fordításuk alig hasonlított az általam írt magyar eredetihez. 1990. X. 19. ZÚZ AN A MINÁCOVÁ felvétele
