Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
A MAGYAR KÁRTYA” I M jjIVIHU ¥ Mfl IVAnl IM HR __- . - , - _ _ . jfc „H a a nemzet misztikus közösség, akkor óhatatlanul misztikusak és irracionálisak az értékei és igényei is, tehát megfogalmazhatatla- nok“- írja Miroslav Kusy professzor a Národná obrodában. A nemzet nevét hiába ne vegyed című írásának legfőbb gondolata, hogy a ,, nemzeti közösséget megszólítani... játék a tűzzel. Nacionalista hangon megszólítani, irracionális értékeire és igényeire apellálva - az már a tűzvésszel folytatott játék: játék a szenvedélyeivel, emócióival, irracionális reakcióival. “ Ezek a szavak ma látlelet értékűek, hisz annyi az álpróféta és a vezérkedésre hajlamos személy. S a legtöbbje éppen a nemzetiségi kérdést tekinti eszköznek ahhoz, hogy tábort gyűjtsön, hogy politikai hatalomhoz jusson. A ,, veszélyeztetettség pszichózisa“ Arra a kérdésre, van-e a mai szlovák politikának ,,nemzetiségi" arca, a válasz nem lehet kétséges, legfeljebb számunkra aligha kedvező: ami van, az a manipulálás és a hisztéria szükségállapota. Nem másról van szó, mint arról, hogy a békés forradalom veszélyhelyzetbe hozta Dél-Szlovákiában azokat, akik a totalitarista rendszer hatalmi struktúrájában „nemzeti“ hovatartozásuknál fogva érvényesültek, s a demokratikus változások utat nyitottak a szakértelemnek, a tehetségnek - nemzeti hovatartozás nélkül. Ebben a helyzetben mi sem könnyebb, mint a veszélyeztetettség pszichózisát kelteni, s a társadalomban végbemenő tisztulás mögött magyar szeparatizmust, sovinizmust, elnemzetlenítést, végveszélylátszatot kelteni. Nem nehéz ezt megtenni, márcsak azért sem, mert a ,,magyar kártya" a szlovák politikában mindig megkülönböztetett helyet kapott. Hozzá kell tennünk: nem oktalanul. Az elnyomás korábbi évtizedeivel szemben (mely 1918-cal lezárult) azonban alapvető változások történtek. A magyar szupremá- cia (fennhatóság) ma már nem veszélyezteti a szlovák érdekeket. A veszélyhelyzetek produkálása azonban kapóra jön azoknak a pártoknak, melyek valós program hiányában csak demagógiában élnek. A bölcs politizálás hiánya, a tájékozatlanság, gyanúsítás, rágalmazás aztán oda vezet, hogy mindkét fél gyanakvóvá válik, s ez teremt ma elsősorban veszélyhelyzetet Dél- Szlovákiában, zavarva az együttélést Ez a gyanakvás egyébként általánosnak is mondható, hisz egyszerre kérdójelezödött meg a szlo- vák-cseh viszony, valamint a szövetségi állam sorsa is. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy azok, akik ma a nemzetiségi ügyekben megszólalnak - tisztelet a kevés kivételnek! - nemhogy a „témát“, de saját történelmüket sem ismerik. Ha ismernék, nem ismétlődnének olyan vonások, melyek a 19. századi acsarkodásokat idézik. Az a tény, hogy a demokratikus jogállam szerveződése idején egyes politikai pártok teljes mértékben ig- norálják az érvényes alkotmányt, aligha kelt bizalmat azokban, akik célpontjai az uszításnak, a nacionalista gyűlölködésnek. Politikai színképek és színváltozások Változásaink kellemes színfoltja, hogy létrejöttek olyan erők, amelyek magukra nézve a demokráciát és az európai kultúra értékeit tartják kötelezőnek. Egyike ezeknek a Nyilvánosság az Erőszak Ellen politikai mozgalom is. A szlovák Keresztény- demokrata Mozgalomnak is volt egy időben „barátságos" arca a nemzetiségiek felé, csakhogy a „nemzeti" pártok nacionalista rivalizálása hamarosan megingatta azokat, akik amolyan „táncparkettnek“ tekintik a közéletet, s az alkalmazkodás művészetét többre tartják a krisztusi felebaráti szeretetnél. így állt elő az a furcsa helyzet, hogy a mozgalom vezetője (Ján Carnogursky) a választások előtt még képtelenségnek tartotta a „Na Slovensku po slovensky" (Szlovákiában szlovákul!) jelszót, néhány napra rá azonban a mozgalom vezetősége nyilatkozatban adott nyomatékot ama elhatározásának, hogy az ország gondját csak a „nyelvtörvény" oldhatja meg. A Nyilvánosság-mozgalom tiszteletre méltó következetességgel vállalja önmagát. Ennek bizonysága volt a választások idején kötött megállapodása a Független Magyar Kezdeményezéssel. Politikai irányvonala európai horiztontok felé tájékozódik, a bökkenő legfeljebb ott van, hogy egyes képviselői „kilógnak a sorból". Már-már tudathasadásos állapotot mutatott például a nemzetiségi oktatás kezelése (La- dislav Kováé felfogásában). Csak bízni lehet abban, hogy az új miniszter, Ján Piéút, a tolerancia fogalmát (melyről a tanévnyitójában imponáló módon nyilatkozott) nagyvonalúbban kezeli, mint elődje. A „sajátos“ felfogás eseteivel találkozhatunk Vladimír Meciar miniszterelnök megnyilatkozásaiban. Bár kinevezésekor egész Szlovákia miniszterelnökének mondta magát, ez a szándék az elmúlt hónapokban jócskán zsugorodott nála. A „nemzeti“ szemlélet kizárólagossága lassan nemcsak szokásává, hanem természetévé is válik. Ennek egyik jellegzetes megnyilatkozása volt * a pöstyéni nyilatkozata, melyben azt sérelmezte, hogy a dél-szlovákiai magyarok többre tartják nemzetiségi hovatartozásukat, mint állami illetőségüket s a humanista értékeket. Nem tudom, a miniszterelnök úr okfejtése mire épül, a tagadás logikája azonban eleve megkérdőjelezhető. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy kérdésfelvetése eleve az antinómia gyakorlatára és a politikai prakticizmusra épített. Összeférhetetlennek tekintett egy olyan jelenséget, melynél a kölcsönösség helyzete áll fenn. Első hallásra politikai demagógiára gyanakszik az olvasó, azonban csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy a nemzetiségi kérdés sajátos megközelítéséről van szó. A „hazafiság" számonkérése az elmúlt negyven év gyakorlatából nem ismeretlen. A műit kísértése ebben a felfogásban legfeljebb a nemzeti hovatartozás negatív lenyomatában különbözik. Nagy bátorság kell ugyanis ahhoz, hogy a nemzeti hovatartozás ürügyén a humanista értékeket tagadjuk, vagy az állami illetőséget önmagában ezen értékek letéteményesének tekintsük. Ha igazat lehet adni a nagy francia író és filozófus, Montesquieu megállapításának (elsősorban vagyok ember és csak véletlenül francia), akkor ebben a felismerésben benne van az is, hogy magyarnál, szlováknál, csehnél, románnál többek vagyunk: emberek! Ezt követi a „véletlen“, a nemzeti hovatartozás. Az állam ehhez csupán a keretet adhatja. Szívesen egyetértenék e kijelentéséhez adott későbbi magyarázatával („A nacionalizmus ott kezdődik, ahol a nemzetiségi, nemzeti értékeket kezdik a humanista értékek, egy-egy állam- alakulathoz való tartozás értékei fölé helyezni."), csakhogy a „csúsztatás“ itt is túlságosan kilóg. A demokratikus állam ugyanis ott kezdődik, hogy tiszteletben tartja a humanista értékeket és a nemzeti, nemzetiségi „másságot". Az államalakulat önmagában semmire sem jelent biztosítékot. Mivel a miniszterelnök jobbára a kötelezettségek szintjén kezeli a kisebbségi állampolgárt, kevésbé számol azzal, hogy az államnak is vannak kötelezettségei iránta. Kit képvisel a kormány? Veszedelmesnek tartom a popu- lizmusnak azokat az elemeit, melyeket a koalíciós pártok egyes képviselői a nacionalista pártok szólamaiból, szókészletéből kölcsönöznek. A mendemondákra és hazugságokra épített vádaskodások erkölcsi hitelében ingatják meg (nemzetiségi környezetben!) a népszerűséget hajszoló politikát. Ide tartozik az is, hogy a kormány, sajnálatosan, semmit sem tett azért, hogy a képtelen állításokat megcáfolja, s védelmére keljen a vádlottak padjára ültetett dél-szlovákiai magyarságnak. Sem vizsgálóbizottság, sem közvélemény-kutatás nem keresett választ arra, valóban úgy él-e Dél-Szlová- kia, ahogy azt a politika mai percemberkéi állítják. A kormány egyes tisztségviselői legfeljebb fűszerezték a vádakat. így állt elő az a képtelen helyzet, hogy a Szlovák Nemzeti Párt szavazataiért a Közép-szlovákiai kerületben a „magyarbeavatkozást" marasztalták el, holott a versengő pártok programja maradt alul. A Matica slovenská közgyűlésén pedig a magyar államfő (Göncz Árpád) ártatlan megjegyzése, a közeledés metaforája (két lépés Prágától, két lépés Pest felé) juttatta a miniszterelnök eszébe a Szent István-i államot. Nem említeném, ha ezek a militáns megállapítások nem a csehszlovákiai magyarok hátán csattannának Nem aszókimondás, a nyitottság sért ilyen és hasonló esetben, hanem a tájékozatlanság. Ezek közé tartozik Dél- Szlovákia hovatartozása is. Soha egyetlen politikai párt vagy mozgalom (sem itthon, sem a határokon túl) nem kérdőjelezte meg a határokat. Mumusként, hangulatkeltésként azonban rendre ott szerepel a politikai frazeológiában. Akárcsak Magyarország történelmi térképe, mely olyan, mintha, valaki a nagyapja képét mutogatná. Múlt, történelem! Feltehetően le kellene számolni ezzel az ellenségképpel is, mert csak rontja a bizalmat és oktalanul fokozza a feszültséget. Lehet, hogy a trianoni békét a magyar kormány nem ismeri el (erre oka és joga van!), az a tény azonban, hogy az 1947-es párizsi békeszerződésben feltüntetett határokat tiszteletben tartja, biztosítéka lehet a jószomszédi kapcsolatoknak. Az itt élő nemzeti kisebbségnek nem lehet más érdeke, mint hogy a két ország közötti kapcsolatok javuljanak, a balkanizáló- dás veszélye helyett az európai mérték honosodjon meg. Mert ha van „revíziós gondolat" ma Kelet- Közép-Európában, az nem a határkérdést érinti, hanem a szellemet és az erkölcsöt. Nevezetesen azt, hogy a nemzeti kisebbségek (bárhol élnek is e térségben) szabadon, egyenrangú polgárokként éljenek ott, ahová a sors szeszélye sodorta őket. Ezek a kisebbségek nem előjogokra vágynak, csak a jogaikhoz ragaszkodnak. Igény a politikai kultúra fejlesztése A „magyar kártyába" beletartozik az elnemzetlenítés vádja. A legújabb statisztikai adatok szerint 1980 és 1989 között a szlovák lakosság lélekszáma abszolút mértékben nőtt, 263 700 személlyel, azaz 6,1 százalékkal gyarapodott. A magyarok esetében a növekedés 17 800 fő (azaz 3,2 százalék). A nemzeti kisebbségek között itt a legkisebb a növekedés. Az 1980- as népszámláláshoz viszonyítva (11,20 %) csökkent az arányszám is (10,92). Az elnemzetlenítés képtelen címszavához tartozik az is, hogy a magyar nemzetiségű diákok egy- harmada szlovák iskolába jár. Ezek a beszédes számok elgondolkoztathatnák azokat, akik a hisztériát éltetik. A hisztériakeltés nacionalista forgatókönyvéhez tartozik az a példátlan kampány is, melyet közel két hete a szlovák sajtó és hírközlők folytatnak, egy himnuszéneklés ürügyén. Pikantériája az ügynek, hogy a kormány és az SZNT is foglalkozott vele. Ladislav Koát'a igazságügyi miniszter a közelmúltban a televízióban arról számolt be, milyen szívmelengető volt számára a szlovák himnusz elének- lése az Egyesült Államokban. A magyar himnusz miatt elszabadult kampányban szívesen vettük volna józan érvelését. Merthogy a nemzeti himnusz eléneklésében nem kellene irredenta szándékokat látni, arra ő „koronatanú“ lehetett volna. A „magyar kártyába" beletartozik az itteni konstruktív ellenzék is (ahogy magát az Együttélés és az MKDM nevezi). Egyenlőségjelet tenni a Szlovák Nemzeti Párt és a két mozgalom közé legfeljebb arra jó, hogy a példálózások során kétfelé lehessen mutogatni. Ez nem változtat azonban azon a tényen, hogy a nacionalizmus nálunk jobbára „egyirányú“ utca. Ezért az árnyék- bokszolásnak semmi értelme, legfeljebb amolyan politikai öncsalás. A néhány példa is azt mutatja „paklit“ kellene cserélni Hazárdjátékok helyett békésebb, szórakoztatóbb játszmába fogni, hisz Kelet-Közép-Európának nem lehet más érdeke, mint a közeledés, a megértés, a kölcsönös tisztelet. A „magyar kártya" csak arra jó, hogy a sürgető teendőkről (szociális feszültségek, munkanélküliség stb.) elterelje a figyelmet. Meg arra is, hogy a „nemzeti“ pártok a „beszéljünk egymásról" szándékától vezettetve eltereljék a kormánykoalíció figyelmét azokról a kérdésekről, melyekre a programban kötelezték magukat. A nem elhanyagolható lényeg: ők a hatalomra ácsingóznak, a koalíció viszont a „nyeregben" van. Ezért nem mindegy, hogy milyen eszközökkel és határozottsággal oldja meg azokat a kérdéseket, melyeket súlyos örökségként az elmúlt negyven év hagyott ránk. A rendszerváltás időszakát éljük. Tévhitek, gyűlöletszítás és becstelen hangulatkeltés nélkül kell az országépítés ügyét vállalni, mert boldogulás csak ott van, ahol otthon is van. És mivel a jelen traumái a holnap betegségeinek a hordozói lehetnek, próbáljunk meg (a konjunktúrapolitikusok és konjunktúra-újságírók ellenére) traumák és félelem nélkül élni. Ez lehet Szlovákia számára az igazi esély az új évezred küszöbén. Fónod Zoltán MA A CSEHSZLOVÁKIÁBAN MEGJELENŐ HIVATALOS IRATOKON, OKMÁNYOKON EGYETLEN SZÓ SINCS MAGYARUL. AZ ELSŐ KÖZTÁRSASÁG IDEJE, SŐT-MÉG A SZLOVÁK ÁLLAM ALATT IS A PAPÍRPÉNZEKEN RAJTA VOLT A NEMZETISÉGEK NYELVÉN AZ ÖSSZEG. ENNEK BIZONYÍTÁSÁRA BEMUTATJUK AZ ELSŐ KÖZTÁRSASÁGBAN NYOMTATOTT ÖTKORONÁST ÉS A SZLOVÁK ÁLLAM IDEJÉN KIADOTT SZÁZKORONÁST. Valós program helyett demagógia • A hisztériakeltés forgatókönyve • Magyarellenesség- gel tereljük el a figyelmet a szociális feszültségekről? ~V4 1990. X. 12. ŰBUJBSBfl B
