Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-05 / 40. szám
i/asárnaj Ak inek nem inge... Meglepetten tapasztalom, milyen óriási hatása lehet egy forradalomnak. Az ember azt gondolhatná, hogy a győzelem fölényes, hisz sehol nem látjuk a régi rend őreit, a munkás- mozgalom fáklyavivőit, akik életrajzukból soha nem felejtették ki antifasiszta múltjukat. Sehol nem látni a mindig élre törekvő munkaverseny győzteseit, akik a felvonulásokon a zászlót és az eszme vezérének arcképét cipelték. Ideológiai, politikai és más prófétákat se látni, akik egymást is túlharsogva kiáltozták: mindig csak előre. Eltűntek a tenyéren hordott fűzfapoéták a rendszert ünneplő verseikkel együtt. Eltűntek a bólogatok, csöndben maradók, a tespedtség talaján felnőtt élősködők. Talán mindannyian eltűntek, akiknek a régi rendszer jó volt vagy jó lehetett? Vagy talán senkinek se volt jó a „nép“ . uralma? Pedig hányán meggazdagodtak! Már sehol sincsenek az egykori „hősök“? Pedig nem lettünk kevesebben! » Talán ott lennének a másik oldalon, az új zászlókat lengetők soraiban? Talán csak megpróbálnak ismét a jó helyre állni, a most divatos új nótát fújni? Vagy ott vannak az új Istent keresők között? Ismét megpróbálnak a jó lóra tenni? Esetleg ott vannak a régi rend testi-lelki nyomorékai között így remélve maguknak kegyelmet, talán némi előnyt is,? Bárhol vannak is, közöttünk vannak,. Jó lesz vigyázni rájuk, különben csak ábrándozhatunk arról, hogy egyszer majd jobb lesz... Deák László, ímely Mily szép is lenne! Történelmi és új keletű viszályokról írnak az újságok. Egy régi emlék elevenedik fel emlékezetemben. 1933-at írtunk. Én második osztályos tanuló voltam. Ekkor tanultam ezt a verset: Szép Szlovenszkó az én hazám, itt nevelt fel apám, anyám. Magyar az én nemzetségem, tisztesség az ékességem. Igaz magyar csak úgy vagyok, ha hazámhoz hű maradok. Ez a föld az én világom, más tájra én nem is vágyom. Igen, szüleim, őseim itt éltek, itt nyugosszák örök álmukat. Ma is ez a vers él bennem. Az életben sok csehet, szlovákot ismertem, akik tudták, hogy magyar vagyok, így is jó szívvel voltak irántam. Több olyan ismerősömmel levelezek, akik nem tudnak magyarul és én se tudok tökéletesen szlovákul. Azért így is megértjük egymást. Mily szép és jó is lenne e hazánkban békességben élni. Hisz senki se tehet arról, milyen nemzetiségűnek született. Pasztorek Erzsébet, ímely „Annyit megérdemeltünk volna” Olvasom az Új Szóban a levelezők írásait, így hát én, egyszerű munkás is tollat fogtam, hogy megírjak egy fájó eseményt. Meghívót kaptam az üzemi szakszervezeti konferenciára. A volt pártelnököt ismét megválasztották jó tisztségbe. Igaz, jómagam is, mert mit is tehettem volna a többi ötven jelenlevővel szemben. Tapsolt is mindenki, akár a régi rendszerben. A keresztlányom mondott köszönetét a jubiláló volt munkatársaknak, így nekem is, nyugdíjba vonulásom alkalmából. De csak szlovákul, pedig a résztvevők hatvan százaléka magyar volt. És ő is magyar alap- és középiskolát végzett, tehát nyelvi nehézsége nem lett volna. A konferencián se hangzott el egyetlen magyar szó. így festene a kisebbségi jog? A gyűlés után meg is mondtam a szakszervezeti elnöknek, hogy annyi év munka után talán néhány szót (ha már köszöntöttek) anyanyelvűnkön is megérdemeltünk volna... Nagy Emil, fűtő Diószeg Az olvasó érzékeny Az Együttélés komáromi képviselőinek nyilatkozata arról, hogy járási szinten koalícióban indulnak a KMDM-mel a novemberi helyhatósági választásokon, és a magyar kereszténydemokraták ezt követő nyilatkozata ismét felborzolta a kedélyeinket. Az olvasóknak elegük van a politikai mozgalmaink között ismételten kiújuló nyilatkozatháborúról. Egyre gyakrabban hallani az egyszerű emberektől: „Ha vezetőink egymás között sem tudnak megegyezni, egyáltalán hogyan képviselhetnek bennünket eredményesen?“ Hatásos érdek- képviselet ugyanis elképzelhetetlen előre egyeztetett koncepció nélkül. Mozgalmaink vezetőinek tudniuk kell, hogy meddig terjed jogosultságuk. Ily módon elkerülhetők az olyan ismétlődő megalapozatlan nyilatkozatok, amelyeket a következő napon már cáfolat követ. Különös tapintattal kell kezelni olyan ügyeket, amelyekben több politikai mozgalmunk is érdekelt. A nyilvánosság elé már csak az álláspontok egyértelmű tisztázása után kellene lépniük. Világosan meg kell mondani, miben jutottak közös elhatározásra és miben ragaszkodnak önálló eltérő álláspontjukhoz. Az olvasók a mozgalmak vezetőiben szeretnének olyan személyeket látni, akik méltán szolgáltak rá bizalmukra és legjobb tudásuk szerint munkálkodnak érdekvédelmükben. Megalapozatlan tájékoztatások nyilvánosságra hozatalával közéleti személyiségeink hitele nagymértékben romlik a nyilvánosság előtt. Az állampolgár mozgalmaink elvi álláspontjainak különbözőségét természetesnek vésziedé nem bocsátja meg a tények eltérő magyarázatát ugyanazon esemény kapcsán a pártérdekek függvényében. E pártok számára káros buktatók csak úgy kerülhetők el, ha vezetőik érzelmektől el nem vakítva, a másikra nem sértő hangnemben nyilatkoznának. így vehetnénk elejét a nemzetiségünk esélyeit gyengítő fel-felújuló pártviszályoknak. Egyiid László, Feled 1990.X. 5. Tombol az ostobaság? Érsekújvárban már hónapok óta uszító kultúrálatlan firkálások szennyezik a várost: „Magyarok meghaltok!“, „Magyarok élősködők!“, „Magyarok a Duna túlsó partjára!“ stb! Tombol nálunk az ostobaság. A demokráciának viszont a szele sem érezhető. A népi mondás szerint a gyűlölködő szomszédot nem kell figyelembe venni, ez dühíti a legjobban. De hát lehet ezt tűrni a végtelenségig? Talán most nem a történelmünkre való visszanézés a legfontosabb, inkább szeretettel és megértéssel kellene előretekintenünk. Sajnos nem így van. Ha a történészek negyvenöt év alatt igazat írhattak volna, bizonyára kevesebb gyűlölet lenne a sokat szenvedett magyar állampolgárokkal szemben. 1945-ig nemigen hallottam szlovák beszédet. 1946-ban nagyapám reszlova- kizált bennünket, mert félt a kitelepítéstől. Családom egyetlen tagja se érkezett benvádorlóként, őseim mind itt születtek. Egy félelem kikényszerítette adminisztratív aktus következtében a kimutatásban azóta mégis szlovák anyanyel- vűekként szerepelünk a statisztikában. Ez így hazugság. Mégis ez felelne meg valakiknek? A reszlovakizálás célja az elnemzettelenítés volt. Szüleinket erre csak az attól való rettegés kényszeríthette, nehogy kiűzzenek bennünket szülőföldünkről. • Jó lenne végre mindenre fátylat borítani: a keserű múltra, a kitelepítésre, a reszlovakizálásra. Tisztelhetnénk, szerethetnénk és megbecsülhetnénk egymást. De ehhez mindkét fél jóakarata szükséges. Czingel Andrásné Farkas Éva, Érsekújvár „Fiam, sonkás kenyérre nem jut!” Egy, lapjukban megjelent írásra válaszolok. Becsülöm szerzőjét, hogy tollat fogott és leírta, ami bántja és nem tetszik neki. Higgye el, nincs egyedül, csak sokan nem szólnak, mert gondolják, úgyis hiába. Mostanában sokat gondolkodom, hogy miből fogok élni, miből nevelem fel gyermekeimet. Elváltam, így egyedül maradtam két kiskorú gyermekemmel. Ha kiskorúak is, azért étvágyuk van. Az a bizonyos 140 korona egyheti reggelijükre elég, és bizony elég gyakran hallják:- Fiam, sonkás kenyeret nem ehetsz, mert drága...- Fiarri, farmert nem vehetek neked, mert drága... Kétheti fizetésem menne rá... Engem is bánt, amikor egyesek spekulációból olyan jól élnek, dúskálnak mindenben, én meg különmunkát vállalva is csak tengődök egyik fizetéstől a másikig. Úgy látszik „honatyáink“ az árakat a saját 13 000 koronás fizetésükhöz szabják. S ha le is mondtak a 140 koronáról (és ezt nem szégyellik megírni!), ezután is jól fognak élni. Sajnos, ez van! A változások nekünk semmi jót nem hoztak. Sovány vigasz, hogy néhány év múlva talán jobb lesz. Ezzel csak azokat vigasztalhatják, akiknek most is jól megy a soruk... Kissné
