Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
BORISZ JELCIN: FENEGYEREK VAGY CÁR? G orbacsov hozta őt magával a hatalom csúcsára, de akkor robbant be a köztudatba, amikor szembefordult Gorbacsovval. A kiváltságosok közé tartozott, de minden előnyről lemondott. Nem kellett neki a dácsa, a három szakács, a három szobalány, sem a házvezetőnő és a kertész. A biztonsági tiszt idegesítette, a közlekedési szabályokat figyelmen kívül hagyó szolgálati kocsi ugyancsak. Pártvezetőként megbuktatták és népvezér lett. Talán az egyetlen ember, akitől Gorbacsov úgy igazán tart. Joggal. Borisz Nyikolajevics Jelcin - ugyanúgy, mint Gorbacsov - parasztcsaládban született, ötvenkilenc éves, orosz nemzetiségű. Végigjárta a társadalmi ranglétra minden fokát. Viszonylag gyorsan, hiszen nagyon lent kezdte. S mint az külföldön megjelent önéletrajzi jellegű könyveiből egyértelműen kiderült: már kölyökként „hozta a formáját“. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy az alapiskolában leleplezze egyik tanítóját, bebizonyítsa: szadista. A tanítók bosszúja nem maradt el, megfosztották attól a lehetőségtől, hogy középiskolában tanuljon. Megkerülve őket, a felsőbb hatóságokhoz fordult és folytathatta tanulmányait. Az uráli műszaki egyetemen építészmérnöki diplomát szerzett, de nem vezetői beosztásban kezdett dolgozni, bár képességeihez nem férhetett kétség (elmondta magáról, a szokásos öt helyett egy hónap alatt írta meg diplomamunkáját). Egy évig szakmunkásként dolgozott, volt kőműves, ács, asztalos - az építészet után az építőmunkásokat „tanulta“. Jelcinnek meggyőződése, ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően lett sikeres építésvezető, 1963- ban pedig már a szverdlovszki építőipari kombinát főmérnöke. INDULÁS Jelcin igazán lentről indult, egy barakk kis szobájában nőtt fel. A barakk pedig egy nagy építkezés területén állt, ahol parasztból munkássá avanzsált apja dolgozott. Meghatározók voltak számára ezek az évek, nyilván ezért is tanult építészetet és tartott ki sokáig eredeti szakmája mellett. Neki a harmincas évek elsősorban nem a sztálini önkényt, hanem a nagy szovjet építkezéseket, az emberek önfeláldozó munkáját jelentették. Kölyök volt még a háború végén is, de már ismerte a megfeszített munkát. Tehetséges volt, célratörő és az is maradt. így tudta befejezni tanulmányait. De már akkor vagány volt. így tudott kitűnni. Jelcin nem fél a múltjától. Nem titkolja, hogy kalandvágyó volt. Be akarta járni az országot és be is járta. Pénz nélkül, vonatok tetején utazva. Ha úgy adódott, lágerből szabadult fegyen- cekkel kártyázott. És vesztett. Elúszott a nagymama órája és minden ruhája. Egy szál gatyában az életét teszi fel egyetlen lapra. Ha veszít, lelökik a vonatról. De nyer. Amikor máj mindenki feladná, ő nem. Egy másik sztori: az egyetemen sportol, röplabdázik. A csapat bajnoki meccsre utazik. A vonat hosszabb ideig áll egy állomáson, Jelcint társai valami ennivalóért menesztik. A vonatot lekési, két nappal később érkezik meg társai után. Jól jött a korábbi gyakorlat, ismét a vonatok tetején utazott, hiszen nem volt jegye. De ennivalót hozott... Úgy vélem, elkerülhetetlen a kérdés, miért tárja fel Jelcin olyan meghökkentően nyíltan múltját, amelyben a nyomát sem leljük annak a szocreál-típusú szovjet embernek, aki törvényszerűen karriert csinál. Meg akar hökkenteni, meg akar botrán- koztatni? Azt akarja bizonyítani, hogy így is lehet, a felemelkedéshez nem kellett, nem kell törvényszerűen talpnyalónak lenni? Vagy azt, hogy ő egészen más, még ha látszólag ugyanabba a csapatba tartozik is, mint Gorbacsov vagy Rizskov? Lehet. S ez talán érthető is, ha belegondolunk, könyveit - saját állítása szerint - ő maga írta az alatt a pár hónap alatt, ami a moszkvai pártszervezet éléről történt menesztése és a parlamenti választások kampányának beindulása közöt telt el. Nem volt közreműködője, utólag sem javítgatott senki az íráson. Nincs okom kételkedni abban, hogy ez valóban így volt. S bár „a stílus maga az ember“, szerintem inkább ,a történetek maguk vallanak a szerzőről. Jelcin kérkedő. A sztorik kiválóak, ez vitathatatlan, miként az is, hogy bizonyítják: a szerző már zsenge korában is gyűlölte az igazságtalanságot, a képmutatást, a helyezkedést, a szabad- szájúságot őszinte, kitartó, bátor és határozott volt. Megint az a véleményem: lehet. Azért nem tudom fenntartások nélkül elfogadni mindezt, mert Jelcin egyetlen olyan esetet sem említ, amelyben ó húzta volna a rövi- debbet. És nem hiszem, hogy ilyen eset nem volt. Nem hiszem, mert Jelcin szinte rutinosan tudta kezelni ezt az új helyzetet, nagyon gyorsan talpra állt. Ez bizonyítja kiváló fizikai és lelki állóképességét, de azt is, hogy szelektált, amikor papírra vetette sztorijait. Talán mégsem tárt mindent a nyilvánosság elé, mert az árnyékot vetett volna az új image-ra, amelyet jórészt ezzel a könyvvel teremtett meg. FELFELÉ A LÉTRÁN Látszólag könnyen ment. Ami nem meglepő, ha valóban igaz mindaz, amit Jelcin önmagáról állít. 1961-ben lépett be az SZKP-ba. Politikai eszmélése a viszonylag liberális hruscsovi időkre tehető, de párton belüli karrierje már a nyomasztó brezsnyevi érában épült. Mégpedig Szverdlovszkban, a hatalmas iparvárosban, amelyre Moszkva mindig különösen figyelt. Itt ki lehet tűnni. Jelcin 1963-ban lett az építőipari kombinát főmérnöke^ de már öt évvel később osztályvezető a kerületi pártbizottságon. 1976-tól első titkár. Már ekkor sok minden nem tetszik neki, hiszen kezd igazán belelátni a nagypolitika boszorkánykonyháján fortyogó fazekak fedői alá. A törtető Jelcin számára mégis megalázó, ahogyan a pártvezetés tagja lesz: magához hívatja őt a már nagyon rossz állapotban lévő, hebegő, reszke- teg Brezsnyev. Mindössze néhány perce van a számára, hogy közölje vele döntését: kerületi első titkári funkciójából eredően illik, hogy a központi bizottság tagja legyen. S Jelcin az lesz - mert Brezsnyev kinevezteti őt, mellőzve demokráciát, szabályokat, mindent. És Jelcin elfogadja a kinevezést. Berzenkedik ugyan az ilyen eljárás ellen, de meggyőződése, neki ez a tisztség jár. Es fogadkozik, ő nem lesz talpnyaló, ő kinyitja a száját. Kétségtelen, ezt meg is teszi, de nagyon óvatosan, nehogy mennie kelljen. Brezsnyev alatt nem jó dolog kegyvesztettnek lenni. Ahhoz azonban elég hangosan mondja a magáét, hogy Mihail Gorbacsov, aki sztavropoli első titkárként kollégája, de nem riválisa volt (Jelcin iparban, Gorbacsov mezőgazdaságban „utazott“), felfigyeljen rá. Csakis ezzel magyarázható, hogy az új főtitkárnak eszébe jutott Jelcin, amikor hozzálátott saját csapata összeállításához. Márciusban került a posztjára, és nyomban (1985-ben) felhozatta Jelcint Moszkvába, Júliusban már a központi bizottság egyik titkárává emeltette, decemberben pedig Jelcin a moszkvai pártbizottság élére kerül. Ebben az időben tökéletesnek mondható Gorbacsov és Jelcin együttműködése, teljes köztük az összhang, ami az ország életének megtisztítását, teljes megújítását célzó nagyszabású programot illeti. A köztük kialakuló munkamegosztás szinte ideális: a megfontoltabb, higgadtabb Gorbacsovnak jut a nagyobb, az átfogóbb, országos méretű rendcsinálás, a robbanékonyabb, radikálisabb, türelmetlenebb Jelcinnek a látványosabb feladat. Moszkva, a politikai-gazdasági maffia fellegvára azonban nem könnyen adja meg magát, túlságosan nagy feladat az összefonódások felgöngyölítése az akkor még tapasztalatlan Jelcin számára. A központi bizottságban pedig egy olyan radikális programot szorgalmaz, amellyel akkor csak megbukni lehetett. Ráadásul nemegyszer összerúgja a port a párt második emberével, az őskonzervatív Jegor Ligacsov- val, akitől viszont Gorbacsov szemmel láthatóan komolyan tart. Gorbacsovnak választania kell, s inkább Jelcint meneszti. De már új módon, csak a legfelsőbb pártvezetésből, lényegében miniszteri rangban az állami építőipari bizottságba. ÚJRA A CSÚCSON Jelcinnek fáj ez a bánásmód, nagyon sértődött és nagyon kiéleződik viszonya a főtitkárral. A szovjet sajtó a menesztett politikusnak - hagyományos módon - nem ad teret véleménye kifejtéséhez, de Jelcin képtelen hallgatni. Nem tud és nem is akar. Ekkor íródnak könyvei, amelyek a külföldön jelennek meg és válnak bestsellerré, ő maga pedig a külföldi sajtó legkeresettebb szovjet interjú- alanyává. S mivel már nincs vasfüggöny, nem zavarják a külföldi rádióadókat, a szovjet emberek is tudomást szereznek vitáiról azzal a főtitkár-államfővel, akiben egyre többen csalódnak. Az utca úgy érzi, nem változik semmi, s akkor itt van ez az ember, aki „nagytakarítást“ vállalna - ha hagynák. De nem hagyják. Jelcin elvesztette a moszkvai csatát, de megnyerte a maga háborúját. Aligha gondolta volna, hogy éppen ennek a vesztett ütközetnek köszönhetően lehet majd Oroszország „hadvezére“, a legnagyobb tagköztársaság parlamentjének elnöke. Csakhogy az emberek nem felejtenek. Nem felejtették el, hogy Jelcin volt az, aki metrón utazott hivatalába, akinek a felesége szintén beállt a sorba a zöldségesnél, aki a területileg illetékes rendelőintézetben kezeltette magát, bár szívpanaszai vannak, aki hozzálátott, hogy felgöngyölítse a kereskedelemben uralkodó maffiát, aki könyvei honoráriumából egyszer használatos injekciós tűket és fecskendőket vásárolt a gyermekkórházak számára. Talán nem mindenkinek szimpatikus Jelcin populista politikája, talán egy kicsit pozőr, talán valóban nem igaz, hogy merényletet kíséreltek meg ellene, talán ő is változott, nemcsak Gorbacsov, s ezért lehetséges ismét együttműködésük. Igaz, ha Jelcinnek sikerül elérnie Oroszország tényleges függetlenségét, s ha ezt kénytelen lesz Gorbacsov ellenében megtenni akkor, amikor a „végek“, a kisebb tag- köztársaságok is az elszakadást szorgalmazzák, arra kárhoztathatja az államfőt, hogy Moszkva belvárosa felett uralkodjon. Persze csak akkor,, ha ehhez hozzájárul a moszkvai városi tanács. Úgy hiszem azonban, Jelcin ma már sokkal felelősebben politizál, s bár tudatja, mekkora hatalom került a kezébe, nem akar igazából cár lenni. Változatlanul az a fenegyerek, aki a vonat tetején zsugázik. Az a moszkvai Mátyás király, aki ugyan nem álruhában, de viszonylagos ismeretlenségét kihasználva leleplezi a korrupt üzletvezetőket. Aki lehet, hogy Amerikában kicsit többet ivott, de hát Ligacsov meg Gorbacsov tehet arról, hogy odahaza alkoholtilalom van. Neki viszont van azért egy 500 napos gazdasági programja is, ami talán lendít valamit az on szág szekerén. GörföI Zsuzsa 8 1990. IX. 21. DIE WELT
