Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
KRASCSENITS GÉZA felvétele a vak, szavak, csodálatos szavak — írta egyik klasszikus költőnk, aki, vélhetnénk a mai helyzetben, egy jobb, nyugodtabb korban élt.- Legalábbis egy olyan korban, amikor még kevésbé volt összezavarva az emberek tudata. Akkoriban a föld földet jelentett, a haza hazát, az ember embert. De vajon milyen lehetett az a jobb kor? Minden bizonnyal keservesebb, vadabb, ideológia-mentesebb, demagógiáktól foghíjasabb. Ahogyan egy volt kollégám mondta szinte naponta: rosszkor születtünk, uram. Pedig ö nem panaszkodhatott: részt vett a felkelésben, részese lehetett valaminek, amiben bízni lehetett, s bár nyilván nem látta át a kor és a politika apró csapdáit, talán egy tisztább, bizakodóbb jövőkép motoszkálhatott benne. Nem sokra vitte. Ő akkor is urazott mindenkit, közel egy évtizede, pedig ha valakiből, belőle aztán olyan elvtárs lehetett volna, mint a pinty. Nem érdekelte a karrier, az „érdemek“ kiaknázása, a melldönge- tés. Megmaradt embernek. Talán mondanom sem kelt, beosztottjaiban is az embert látta, nem a szlovákot, a magyart, a csehet, pedig színes társaság voltunk. Annak az embernek hitele volt, s ami manapság már szinte ismeretlen és anakronisztikus kategóriának számít: jó ember volt. Igen, szinte furcsa érzés leírni, amikor az ember fázósan, aggódva tekint a jövőbe, amikor sejthető: a farkastörvények ideje közelít, az erőseké és a könyörteleneké, amikor nevetségesnek tűnik az olyan fogalom, mint szociológiai védőháló, szociális biztonság, esélfegyen- lőség. Még a parlamenti választások idején történt, egy mátyusföldi faluban: megálltunk a kocsma előtt, s szóba elegyedtük a limonádét iddogáló emberekkel. A szesztilalom ellenére megeredt a nyelvük, s a kérdésre, mit éreznek a faluban a változásokból, azt felelték: semmit. Hogyhogy semmit? Úgy, ahogy mondják. Minden maradt a régiben. S a hnb-elnök? Nem tesz az semmit értünk. Milyen ember? Az? Csak egy baja van: hogy élve született. Akkor miért nem váltották le, miért hagyják, hogy a maguk feje fölött terpeszkedjék tovább? Néznek ránk, s nem értik, miről beszélünk. Az elnök kocsija, egy elegáns Daewoo, ott állt az irodaház előtt, arra is lebaktatunk. Látva a fényképezőgépet, s a gyanús nézelődést, két hölgy perdül ki az utcára, s invitál, mennénk be egy kávéra és egy kis csevegésre. Vehemenciájuk lenyűgöző, s kilóg a lóláb: magyaráznák a bizonyítványt, látva, hogy gyanús beszélgetést folytattunk a kocsma előtt. Nem állunk kötélnek — amit hallani szerettünk volna, már megtudtuk. Emberek, mondanám, most maguk következnek. Álljanak fel a kocsmaasztal mellől, és zavarják el az elnök elvtársat, akiből időközben bizonyára úr lett, Daewoostul, pereputtyostul. Vissza a szomszéd faluba, ahonnan a nyakukba ültették. S lesz gázvezeték, lesz aszfaltozott utca. Lesz magyar iskola, lesz kétnyelvű helységnévtábla. Csak magukon múlik. Mondanám, ha ilyen egyszerű lenne. Mert most már nem azon múlik, hogy elvtárs vagy úr, piros vagy zöld, hanem azon, ki hajlandó felvállalni azt a csődtömeget, amit a negyven év itthagyott örökségül? Ki lesz az a bolond, aki ellenségévé teszi a fél falut, ha rendet akar csinálni? Majd jönnek az erőskö- nyökűek, a nagypofájúak, a szégyentelenek, akik szeretik a hatalmat. Ha hagyják őket. Tartok tőle, hogy ezek az emberek akkor is ott fognak dekkol- ni a kocsmaasztalnál, vállvonogatva, értetlenül, valami távoli morajként hallva a parlamenti szócsatákat, pártjaink kicsinyes huzavonáját, mintha különböző érdekeket képviselnének, holott - legalábbis reméljük - ugyanazt szeretné mindegyikük. Am, hogy mit szeretnének az emberek „ott lent“, az most már rajtuk múlik. A pisla remény mondatja velem: talán megérjük, hogy a „lent“ egyszer fölülre kerül, a demokrácia és az önrendelkezés játékszabályainak megfelelően. Kövesdi Károly Jan Werich az antiszemitizmusról 5. oldal Sebes Tibor új-zélandi riportja Borisz Jelcin: Fenegyerek vagy cár? 8. oldal Szlovenszkói magyar költők versei 12. o
