Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-07 / 36. szám
KÖNNYŰNEK WE TALÁLTASSUNK! Ennek az útnak egyik fontos jellemzője lehet, legyen is az erkölcsileg megalapozott közös szándék, amely röviden így fogalmazható meg: együtt, egymásért és nem egymás ellen. Szükségét érzem megvallani, hogy mindig vállaltam a keresztény erkölcsi szabályokat és szívesen ajánlom figyelmébe mindazokat, akik a maguk helyén, egyházban, népben, nemzetben gondolkodva formálhatják a jövőt, közös jövőnket, mert szilárd talajt biztosít és védelmez a beszennyező manipulációk ellen. Sok rosszat megéltünk és túléltünk, úgy érzem, ma több, megalapozottabb reménységgel tekinthetünk a jövő felé, mint korábban, sót többet is tehetünk egy rég áhított, boldogabb jövő érdekében. Kérdés azonban, hogy milyen módon? Tapasztalati felismerések és tanulságok igazolják, hogy a személyes hit, az erkölcsös magatartás alapvető feltétele minden jó terv, nemes cél megvalósításának. Az erkölcs biztos alap egyben kapcsolódási pont az egy és ugyanazon cél felé - esetleg eltérő úton - haladó egyének és mozgalmak számára. Félreértéseket elkerülendő, nyomatékosan hangsúlyozom, hogy nem valami „időszakos“ vagy ún. „osztályerkölcsről“ van szó, hanem a bibliai kijelentésen alapuló, már évezredek küzdelmeiben helytállt, normatív erejű erkölcsiségröl. A Bibliának egyetemes igényű mondanivalója van, üzenete átfogja az életet, melyben eligazítást találhatunk úgy az egyéni, mint a családi vagy az egyházi életünkre vonatkozóan, de ugyanúgy útmutatást ad a népek, nemzetek tisztességes együttéléséhez is. Egyéni életünket sokszor fenyegeti válság, naponta számos nyugtalanító problémával kell szembe nézni, ám igen gyakran tanácstalanság lesz úrrá rajtunk: mit mondjunk, hogyan cselekedjünk, milyen magatartási forma a legmegfelelőbb egy-egy helyzetben. Megnyugtató, hogy a bibliai üzenet nemcsak nagy, hanem kis kérdésekben, rész- problémák megoldásában is segíthet, ad is eligazítást. Mindenkor és mindenkire érvényes például a jézusi aranyszabály: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek vetetek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük". Lássuk a családi életet! Megfellebbezhetetlenül családi életet és érdeket szolgáló az ősi törvény: „tiszteld apádat és anyádat..." Természetesen ez a nemzedékek együttélését is a helyes mederbe tereli. De találunk a Könyvek Könyvében a házasságot féltő, óvó, a házasokat figyelmeztető tanítást is: „Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta", illetve még kifejezőbben az öreg Károly szerint: „tiszteletes mindenek között az házasság és az fertel- messég nélkül való ágyasház: az paráznákat pedig, és az há- zasságrontókat az Isten megítéli. Az ti erkölcsetek idegen légyen az fösvénységtől... “ (Zsid. 13, 4-5. v.) Az pedig egészen természetes, hogy a hetedik parancsolatot sem lehet büntetlenül áthágni, sohasem vesztette érvényét, nem lehet hatályon kívül helyezni: „ne paráználkodj!" Nem csak a saját, hanem szeretteid érdekében sem, hanem tartsd tiszteletben Isten törvényét, érted lett. A keresztyén egyházaknak pedig végképp nem illik civakod- niok, akkor sem, ha egymástól eltérő nyelven beszélnek hívei, (az Isten előtt nincs többségi vagy kisebbségi nyelv). Nekünk ne szólna a biztató, felemelő isteni üzenet? „Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe". (I. Pt. 2,6 v.) A figyelmeztetés is mindenkinek szól: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok: el ne pusztítsátok egymást!" (Ga. 4. 15. v.) A népek és nemzetek egymás mellett élésére, netán baráti együttélésére vonatkozóan is kapunk útbaigazítást a Bibliában. Az egymást acsarkodva figyelő nemzeteknek azt tanácsolja az életadó Isten, hogy békességben éljenek. Az egymásban ellenséget látó vagy látni vélő népeknek meg kell vál- tozniok, mert a jövő a béke emberéé és ezt a jövőt így láttatja velünk az Isten a próféciában: „Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul... jöjjetek járjunk az Úr világosságában". Ez minden tisztességes ember számára kívánatos jövő, de érte már ma tenni kell. Tenni bizony, igazul, erkölcsösen, tiszta szívvel! A gyűlöletszítás, a sovén uszítás, nem azonos a „nemzeti tudat“ annyit hangoztatott erősítésével, és nem ismérve a szabadságnak, sőt minden bizonnyal megbosz- szulja magát. „Mindenki a maga tetteit vizsgálja meg... Ne téve- lyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Amit vet az ember, azt aratándja is...“ (Ga. 6. 4....) Napjaink nagy és nehéz feladata egyelőre a „tövisek“ eltávolítása, a régmúltban vagy nem régen ejtett sebek, szúrások gyógyítása - ez sem kevés -, hogy a megbánás és a megbocsátás után nemes emberi kapcsolatok jöhessenek létre. Ennek az első lépésnek a megtétele akkor is szükséges, nélkülözhetetlen, ha a megindult európai folyamatokban lesznek egyének és népek, akik önmagukkal szembesülve, fájdalmas felismerésekre jutnak majd, és keservesen kell megélniük az isteni szó igazát, hogy „sok elsőkből lesznek utolsók“ - talán éppen igazi erkölcsösség híján, és lesznek olyanok, akik felszabadultan élik majd át, hogy „büntetésük“ ideje lejárt. Nekünk és minden kisebbséginek, külön is ügyelnünk kell arra, hogy a nekünk szánt bűnbakszerep ellenére, a megmérettetés idején könnyűnek ne találtassunk. Ránk nézve többszörösen is érvényes a figyelmeztetés: egymással békességben éljetek! Az erkölcsi felemelkedés és helytállás, megmaradásunknak és kibontakozásunknak egyik lényeges biztosítéka. A megfélemlített és szorongatott helyzetben levő egyéneknek, a kis vagy nagy közösségeknek mindig is szükségük volt a bénaságot oldó biztatásra. Nagy sorsfordulók idején, haláltáborokban, üldöztetések közepette, jogfosztottan, egyéni tragédiák, összeomlások alkalmával egyaránt kellett és kell a bátorítás. Ne félj, szeret az Isten! Annyira szeret, hogy Fiát sem kímélte. Azzal tüntet ki, hogy kapcsolatba lép velünk, embert formáló közösségre von önmagával, hogy megváltoztassa az életünket. A külső keret már adva van, de az igazi változást az emberben lejátszódó fordulat hozza meg. Ezt a döntő jelentőségű folyamatot tartozunk életre segíteni és együtt kimunkálni. Dr. Erdélyi Géza ref. lelkipásztor Szabó Gyula: MODERN PIETÄ Egy válás története A történetek egyformán kezdődnek: ismerkedés, szerelem, gondtalan hónapok után házasság, gyermekáldás, szürke hétköznapok, robot, veszekedések... A fiatalok amúgy sem könnyű helyzetét lakáshiány, anyagi bizonytalanság, miegymás - azonban még megnehezítik a legközelebbi hozzátartozók is. Hiszen ha a feleség vagy a férj szüleihez költöznek, a házastársak egyike, esetleg mindkettőjük szenvedő alannyá válik, mert a „nagylelkű“ befogadó család nem tűri, hogy mindennapjaik megszokottságát a „betolakodók“ felborítsák, így egykettőre kitör a háborúskodás. KÜLÖN FEDÉL ALATT A major romantikus hely: dús koronájú fák, bokrok, vadvirágok. Távolabb istállók meg szép irodaépületek, emitt düledezö lakóházak és legyek milliói. Kapir- gáló baromfi, céltalanul lődörgő ebek. Nos, ezen a helyen kezdett új életet tíz éve egy házaspár, akik boldogságukat féltve, szüleiktől elköltöztek. Vízvezeték nincs, a falak nedvesek, a festés rövidesen lemállik, de az apró, másfél szoba és konyha akkor az új életet jelentette. Később megszülettek a gyerekek, előbb a kislány, majd a kisfiú. Szűkösen bár, de elégedetten éltek. Terveik között első helyen szerepel egy szép, tágas, új ház felépítése a faluban. Lassan összegyűlt a pénz, végre elkezdhették az építkezést. A férj kora reggel és este az állattenyésztésben dolgozott, napközben az épülő ház körüli teendőket intézte. A feleség dolga a főzés, mosás, takarítás, gyereknevelés, a kerti munka elvégzése volt. Egymásra szinte alig maradt idejük, hiszen késő este holtfáradtan zuhantak ágyba. És akkor kezdődtek a bonyodalmak...- Szerelmi házasság volt a miénk, hosszú évekig jól, megértésben éltünk, csak nagy ritkán veszekedtünk. A kétévi katonaság alatt is hűen vártam rá. Mindig őszinték voltunk egymáshoz. Bár nehéz az élet a majorban, mégis elviseltük, hiszen egyetlen cél lebegett előttünk - felépíteni az összkomfortos házat, és visz- szatérni a normális életbe. Igaz, nem nagyon örültem annak, hogy éppen a férjem szülei szomszédságában kaptunk telket. Úgy éreztem, addig is belebeszéltek az életünkbe, befolyásolták a férjemet. Végül a baj egész máshol jelentkezett... Egyszerre a férjem nagyon furcsán kezdett viselkedni, kima- radozott éjjelre, s ha hazajött, magába roskadva ült az asztal mellett. Hiába kérdezgettem mi bántja, mi történ vele, csak nem akart válaszolni. Végül bevallotta, megismerkedett a városban egy nővel, aki mindjárt aznap felhívta a lakására és viszonyuk van. A hír úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Úgy éreztem, mindennek vége. Először fűhöz-fához kapkodtam, másoktól kértem tanácsot, de rájöttem, ebben teljesen egyedül kell döntenem. Próbáltam a történteket megbeszélni a férjemmel, eredmény nélkül. Azzal a növel is találkoztam, de nagyon flegmán viselkedett. Felkerestük a házassági tanácsadót is, de a férjem a második beszélgetésre el se ment. A gyerekek imádják az apjukat és ez a rajongás kölcsönös, de hiába könyörögtek ők is: Apu ne menj el, maradj velünk; csak beült a kocsiba és nem jött haza éjjelente. Azt hittem megőrülök, nem bírom ki ezt a szörnyűséget. Próbálkoztam veszekedéssel, könyörgéssel, minden hiábavaló volt. Ő csak azt hajtogatta, hogy nem tud választani. És ez így ment több mint egy évig. Aztán, amikor a karácsony estét sem töltötte velünk, betelt a pohár: beadtam a válókeresetet. A férjem először nem akart válni, aztán hirtelen kijelentette, közös terveik vannak azzal a másik nővel. A bíróság meghozta az ítéletet... Ott a ház majdnem készen, nem tudom mi lesz most velem ezen a nyomortanyán. Senkim sincs, szüleim már meghaltak, egyedül maradtam, nincs hova mennem. Már csak ezért élek, hogy a gyerekeimet rendesen fölneveljem, becsületes embert faragjak belőlük. Talán lesz any- nyi erőm, de ezt a csalódást soha nem heverem ki... Hogyan fajulhatott idáig a dolog, nem tudom. Arra gyanakszom, túlhajtotta magát. De miért tette ezt velünk?- Miért történhetett még? Miért mentem bele végül a válásba? Mert be akartam bizonyítani: nekem senki sem dirigál. Mindig azt hallottam: már megint a szüleid, miért mész el hozzájuk, ha ilyenek, olyanok és a többi... Ha akármilyenek is, ők neveltek föl, néhanapján illik meglátogatni őket. És ők egyáltalán nem irányítottak, nem irányíthattak, a feleségem tévhitben élt. Sehogy sem tudtam megmagyarázni neki, hogyan állnak a dolgok. A viszonyomra azért került sor, mert be akartam bizonyítani: a magam ura vagyok, azt teszem, amit akarok. A házassági tanácsadó pedig véleményem szerint nem sokat ér, ha a pszichológusnő beszélgetés közben komolytalanul a miniszoknyájában ide-oda rakosgatja a lábát... Nem akartam válni, időt kértem, de a feleségem nem adta meg. Talán túl hosszúra nyúlt a dolog, mégis tudom, kilábaltam volna belőle. Talán az ő helyében ugyanezt tettem volna. Habár a válást végül is én kényszerítettem ki, mégis reménykedem, hogy újrakezdjük, az egész család együtt költözködik majd az új házba és a feleségem megbocsát nekem, mert én most is őt szeretem... Ha a házasságok nem a szeretet, a harmónia, a tolerancia hiánya miatt, hanem testi és szellemi túlterheltség miatt mennek tönkre, akkor a házastársak helyett sokkal inkább hibáztatható az a társadalom, amelyben a fiataloknak az alacsony kezdőfizetésekből évtizedekig kell gyűjtögetniük, hogy házat tudjanak építeni maguknak, a munkán, roboton, a második műszakon kívül mindenről lemondva. Póda Erzsébet 1990. IX. 7.
