Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
Présmunkás a cukrászdában Harmincöt év egy dohos, nedves pincében, csupasz villany- körték fényénél, egerek és patkányok közt a mélyben. Mennyezetig érő papírhegyek lábánál hideg sört kortyolgatva, Goethét, Schillert, Nietzschét, Schopenhauert és Lao-cét lapozgatva, Rembrandt, Van Gogh, Hals, Bosch és Cézanne reprodukcióit csodálva. Egyedül a présgép zajában, gondolatokkal benépesült hangos magányban. - Haftta, a Spálená utcai papírbegyűjtő mestere, Bohumil Hrabal apró örömökre váró hétköznapi hőse az életéről beszél. Könyvbe kötve: a Túlságosan zajos magányban. A valóságban: szétszórt újságok és ócska papírkötegek közt a budapesti Korona Cukrászda pódiumán. Az előadó: Koltai Róbert. HRABAL MINDENKIT „FELEMEL“ (Oláh Csaba felvétele) Koltai Róberttal Bohumil Hrabalról-Hol fedezte fel magának Hrabalt? A könyvesboltban vagy a moziban?-Talán a moziban... igen, a Szigorúan ellenőrzött vonatokat láttam... Hrabal, Menzel, Neckár... valami olyan stílusra érzett rá ez a csapat, hogy az mindenkinek csak a vágya lehet, egy olyan stílusra, amelyben a kisembertől az egyetemi professzorig mindenki megtalálja az őt megérintő humort, katarzist, melegséget. Aztán a Sörgyári capricciót is láttam... istenem, a nagybácsi! Ahogy torka- szakadtából, szinte őrjöngve ordít ... mi is ilyen hangos család vagyunk, megyünk az utcán és úgy társalgunk, hogy ha hallanánk magunkat, biztosan szégyenkeznénk. Apukám is így beszél a telefonban, mintha nem is a készülékbe beszélne. Szinte üvöltözik, amikor a kagylót fogja. És Pepin bácsi pontosan ilyen, és ez annyira érzékenyen érint! Jó lenne egyszer Menzellel dolgozni, engem rettenetesen vonz a cseh filmek abszurd humora, csak ne lenne ez az átkozott nyelvi akadály.- Visszatérve Hrabalra: mi az, ami rögtön az első olvasásra megragadta benne?- Hogy titka és mélyen bugyborékoló humora van. Hogy a csattanó sosem egy gyors kabarétréfa nála, hanem egy késleltetett poén, amelyhez türelem kell és lélek. Hogy bár nagyon- nagyon verbális, a képi ereje óriási. Hogy az extrém dolgokat a lehető legegyszerűbben tálalja. Hogy tele van élettapasztalattal, szeretettel és fájdalommal. Hogy minden egyes figurája emberi és esendő, a titkaik pedig örömtelién bonyolultak és hosszasan fejlődnek ki. Hrabal csak Hrabalhoz hasonlítható, úgy, ahogy ő, nem tud mesélni senki.-A Spiró György által színpadra írt pódiumjátékban valami groteszk univerzalizmus szólal meg, hiszen Hanta, a papírzúzda élő gondolatbálája, nem középpontnak tekinti magát, hanem a világmindenség részének, s a létet - Kantra hivatkozva-a felettünk levő csillagos ég és a bennünk élő erkölcsi törvény teljességében érzékeli.- Esendöség és abszurdum dominál a novellában; Hanta harmincöt évet húzott már le a pincében, a temérdek sok könyvből külön kis birodalmat alakított magának, erre mi történik? Diadalmas főnöke két ifjoncot állít a présbe, öt pedig áthelyezik egy másik zúzdába, ahol nem bálázhat semmi mást, csak szeplőtelen, embertelenül tiszta papírt. Ó, aki már csak meglepetésekkel tud élni, azzal a boldogító érzéssel, hogy az undorító papírkötegek közül bármikor kihalászhat magának egy Hegelt, egy Lindberghet vagy egy Senecát. Egy Lindberghet, akiben annyi szépség és melegség van, hogy attól csak meghalni lehet. Haöta meg is hal szépen. Beül a prés teknőjébe, kibéleli néhány könyvvel és megnyomja a zöld gombot. Hrabal természetesen ezt is finom humorral, érzékenyen és szemérmesen meséli el, nekem pedig óriási öröm ilyen szöveget mondani.- Tanulni is öröm volt?- Tanulni nehéz volt, mert dacára annak, hogy most is hét főszerep van a fejemben, nem tudok és nem is szeretek szöveget tanulni. Főleg otthon ülve nem. Inkább akkor a próbán, vagy ha filmről van szó, a felvételek szünetében. Itt viszont próba sem nagyon volt, hiszen monodrámáról lévén szó, csak önmagámmal próbálhattam. Meg aztán rendezőt sem hívtam, mert hogy lehetne azt megrendezni, hogy „Mikor anyu meghalt, valahogy úgy befelé sírtam, de egyetlen könnyet sem ejtettem. Kijöttem a krematóriumból, néztem, hogy kúszik a kémény füstje az ég felé, és anyám szépen emelkedett a mennyekbe. “ Az ilyen mondatokhoz nem kell rendező, itt csak érezni kell. Egyébként az első előadást iszonyúan elszúrtam. Friss szövegtudással, harmincfokos melegben beültem egy kétszer másfél méteres papírdobozba, hogy onnan bújok majd elő a darab elején. Fél héttől negyed nyolcig görnyedtem a dobozban, és a hőségtől meg a kényelmetlen testhelyzettől úgy kikészültem, hogy amikor el kellett kezdenem a játékot, azt hittem meghalok. A fizikai rosszullét határán álltam... iszonyú volt! Utána aztán kitaláltuk, hogy zseblámpával meg egy kancsó sörrel a kezemben fentről jövök majd a napvilágról, és a nézők ülnek a pincében, úgyhogy helyrerázódott a dolog, csak az első előadás, az nem sikerült. Eleinte mozogni is mozogtam, később viszont úgy döntöttem: sokkal jobb lesz, ha ülve maradok és úgy anekdotázom, az hatásosabb és szuggesztívabb.- Végül is milyen „iskola“ a színésznek Hrabal?- Mesteriskola, ahol a „professzor úr“ megtanít váltani, sötétből a fénybe, hidegből a melegbe menni. A Túlságosan zajos magány ugyanis gyors és szellemes váltásokból áll. Csak egyetlen példa: „ Tegnap temettük a bácsit, ott ütötte meg a guta a bakterházban, vakáció volt és a barátai elutaztak az erdőkbe és a vizekhez, és így senki sem nézett be hozzá ebben a júliusi hőségben és a bácsi tizenöt napig feküdt holtan a bakter- ház padlóján, és amikor a mozdonyvezető rátalált, már legyek és férgek borították, és a bácsi teste szétfolyt a linóleumon, mint a Camembert. Mikor kijöttek a temetkezési vállalat emberei, hát csak azt kapták össze a bácsiból, amit a ruha összetartott, aztán értem szaladtak és nekem kellett lapáttal, meg kőműveskanállal felvakarni a padlóra sült maradványokat... a legtöbb munkát a vörös haja adta, ami úgy belegyökeredzett a linóleumba, mint amikor az országúton egy sündisznót gázol el a teherautó.“ Mire elsírnád magad, jön a feloldás és nevetned kell. S ami külön öröm számomra: Hrabal mindenkit „felemel“. Nála nincsenek kivételek, nála minden ember: Ember. Szabó G. László * A Kis Verával szinte berobbant a filmgyártás nemzetközi élvonalába, s nemcsak önmagát tette híressé, hanem sztárját is, Natalja Nyegodát Épp ezért kísérte óriási érdeklődés Cannes-ban Vaszilij Pi- csul új filmjét, a Sötét éjszakák Szo- csibant, mely ugyan versenyen kívül, de versenyfilmnek kijáró érdeklődés közepette került vetítésre, s azóta is sokat olvashatunk róla a nemzetközi sajtóban. Egyébként nem véletlenül. A huszonnyolcadik évében lévő Picsul szinte teljesen új hangvétellel mutatkozott be a szovjet filmvilágban. Most mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon egyszeri - véletlen - sikerről van szó, vagy egy valóban - hazájában - újszerű hangon szóló alkotóról. Ami már biztos: Vaszilij Picsul továbbra is ragaszkodik témaválasztásában a köznapi emberek világához. Míg a Kis Vera hősei szorgalmas munkásemberek voltak, addig a Sötét éjszaka Szocsiban főszereplői szellemi foglalkozásúak: orvos, színigazgató, diáklány szerepel a filmben. Ennek ellenére a film meghatározó személyisége egy szélhámosságokra is hajlamos spekuláns, Sztyepanyics (Alekszej Zsarkov). Sztyepanyics a szovjet ellátás teljes áruhiányából él, lakástól kolbászig, autótól vodkáig mindent meg tud szerezni, mindent kínál, s miközben óriási pénzek fordulnak meg kezén, nemegyszer be is csapja az embereket. Styepanyics már nem tizenéves, felnőtt fia van, s bőkezűen csapja a szelet egy fiatal eladólánynak, akinek filmrendezőként mutatkozik be. Már ebből rengeteg leleplező, szatirikus helyzet születik, de ez még csak a kezdet. Az eladólány ugyanis végül kikosaVaszilij Picsul filmjének nagy előnye a legtöbb szovjet filmmel szemben az, hogy a rendező, szinte az amerikai film normái szerint, ragaszkodik a jellemek és helyzetek mindent megmagyarázó megindoklásá- hoz. Léna vágya a gondtalan hétköznapok után, édesanyja sorsából érthető. Az édesanya (Anasztazija Vertyinszkaja alakítja nagyszerűen) elvált, anyagi gondjai vannak, szabad ideje javát a bevásárlás rabolja el, s bár keres, nem talál neki megfelelő társat. A Sztyepanyics környezetében felbukkanó figurák (még a legjelentéktelenebb is) pontosan megrajzoltak: mindenkiről tudjuk, érezzük, miért és mit keres a spekuláns társaságában. A rengeteg szereplő ellenére, a cselekményvezetés kristálytiszta, az események pedig szigorú logikai kapcsolatban következnek be. KONDAKOV ÉS LÉNA - ALEKSZANDR MIRONOV ÉS NATALJA NYEGODA razza a szélhámost, méghozzá éppen Sztyepanyics fia kedvéért Az ilyesmit nehéz túlélnie egy önmagában végtelenül biztos „üzletembernek“, akinek fejében az eladólányra költött kiadások végösz- szege is rögződik. És bizony nem kis összegről van szó. Sztyepanyics tehát vigasztalódni akar. Addig keres partnereket, míg végül Lénára, a diáklányra (Natalja Nyegoda) bukkan. Léna céltudatos mai lány, aki túl azon, hogy lelkiismeretes munkával diplomát akar szerezni, „jól“ akar férjhez menni, hogy napi gondoktól mentesen élhessen. Kondakov, a fiatal, mindig jókedvű rendőr udvarol neki, akit Léna is szeret, de akinek az oldalán bizonyosan nem élhetne gondtalanul. Ezért elfogadja Sztyepanyics közeledését Ez a találkozás, akaratlanul is, a fiatal rendőr halálát okozza, így elvben „szabaddá" válik az út Sztyepanyics előtt, akinek végül sikerül egy szállodai szobába csábítania Lénát. Amikor azonban el akarják hagyni az átmeneti „szerelmi fészket", a kulcs csak forog a zárban, de nem nyitja az ajtót... Mindez persze csak kerettörténete a filmnek, melyben a mai szovjet élet jellegzetes figuráinak sora vonul fel. Valamennyiüknek közük van a főhősökhöz, de önálló alakok is, akik rövid, gyakran bohózatnak ható jelenetekben bukkannak fel. Picsul éles szemmel, gyakran csípős, sót vaskos humorral ábrázolja hőseit, s mindegyikük pont annyi ideig marad a szemünk előtt, ameddig szükséges, ameddig érdekes. Ami a figurák mélyén van, az a dezilluzionáló szovjet valóság. Nemcsak a gazdaság, a társadalom félresiklásáról van szó, hanem az értékek és érzelmek félresiklásáról is. Picsul mindenkit megért, de nem ért egyet senkivel sem. A kulcs a végén nem nyitja a szállodai szoba zárját, azaz Picsul olvasatában a helyzet, a már-már riasztó társadalmi helyzet, megoldhatatlan. Ez új hang a mai szovjet filmművészetben, de nem új az orosz irodalomban. Gondoljanak csak - mondjuk - Csehov Három nővérére vagy Gogol Revizorára... Fenyves György 14 1990. Vili. 24. iiBsárnap
