Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-17 / 33. szám
TARDOSKEDDTŐL IZRAELIG Minden emberélet egy-egy regény. De hány regényt tenne ki annak az embernek az élete, aki megjárta a poklok poklát, akit a halál szele számtalanszor meglegyintett, mégis megúszta és túlélte azokat a borzalmakat, amelyeket sok-sok társa nem vészelt át. Eredeti neve: Schönberger Ernő Jelenlegi neve: Harnoy Abraham Eredeti lakhelye: Érsekújvár Jelenlegi lakhelye: Natanya (Izrael) Csutkaiékat is, és mindenkit, akik akkoriban segítettek rajtam. Fölkeresem őket, ha még élnek. Ha nem, akkor a gyerekeiket. Hamoy úr eközben megitta kávéját, s kihasználva a pillanatnyi szünetet, megkérdeztem tőle, ami kezdettől fogva nyugtalanított: mi volt ekkor a családjával, hol voltak a hozzátartozói, mit tudott róluk.- A családomat Auschwitzba hurcolták. Még június közepén gázkamS vajon mi fér egy ember életéből egy interjúba? Néhány papírlapra? Nem sok. Csupán az emlékképekben legerősebben megmaradt, s ezért felszínre kívánkozó mozzanatok. Azok a gondolatok és pillanatok, amelyek az ember emlékezetébe vésődnek, és sok-sok év múlva is úgy élnek benne, mintha csak a minap játszódtak volna le. A tardoskeddi születésű Hamoy Abraham ez év júniusában érkezett Izraelből ifjúkora színhelyére, hogy felkeresse régi ismerőseit, egykori jótevőit, akiknek életét köszönheti. Közös ismerősünk szervezte meg találkozásunkat, s bár tudom, hogy elsősorban az egykori ifjú Schönberger Ernő megmeneküléséről fogunk beszélgetni, mégis meglepődtem, amikor a ma már tisztes és rokonszenves úriember így kezdi elbeszélését :- Tardoskedden születtem 1925- ben. 1944-ben tizenkilenc éves voltam, amikor gettóba hajtották az újvári zsidó lakosságot. Megrendített, hogy születése után rögtön 19 évet ugrott, vagyis innen datálja életét, az elmondásra érdemes eseményeket.- Keményen elhatároztam, hogy engem bizony nem visznek sehová! A szlovák határon átszöktem Nyit- rára, majd egyenesen Pozsonyba. Ott lakott a nagybácsim, az ő segítségében bíztam. El is juttatott egy tanyára, ahol már legalább 20-30 Magyarországról átszökött zsidó volt a csendőrség, s minden bizonyai a belügyminisztérium tudtával. (Ez 1944. augusztus végén történt, az akkori szlovák belügyminiszter, Sano Mach már jól sejtette: a háborúból nem lehet sok hátra, ezért akit csak lehetett, megmentett.) Egy hétig lehettem a tanyán. Mindnyájan dolgoztunk, és futballcsapatot is alakítottunk. Egyik péntek délután a mi csapatunk még megmérkőzött a helybéli fiatalokkal, szombaton reggel nyolc órakor pedig már lövöldözésre lettem figyelmes. A padláson laktam. Kinézek, látom, hogy SS-katonák és szlovák csendőrök az egész majort körülzárták, és szedik össze a zsidókat. Pillanatok alatt döntenem kellett: gyorsan felöltöztem és menekültem... De az emeletről már lehetetlen volt lejutni. A szlovák csendőrség felé eső ablakon kiugrottam - abban a reményben, hogy ott inkább van valami esélyem. Meghúzódtam a fal mellett és összetett kézzel könyörögtem a szlovák csendőrnek, hogy hagyjon futni. Rám nézett, s intett. Mint ámokfutó rohantam vagy egy kilométert. Keresztülvágva a'földe- ken elérkeztem egy tanyára, ahol már szintén több menekült volt, s ott egy kazalba bújtunk. Mivel gyerekek is voltak köztünk, féltem, hogy a csendőrök könnyen észrevesznek. Éjszaka visszamentem az előző helyemre, fölmentem a padlásra, összepakoltam a holmimat, s indultam lefelé. A lépcsőn egy szlovák csendőrrel találkoztam. Rámvilágí- tott, és megkérdezte, mit keresek ott. Elmondtam, hogy egy szlovák csendőr, igazi, humánus ember kiengedett, legyen ő is ilyen. Mondtam, hogy a szabadban fázom, ezért jöttem melegebb ruháért, takaróért. Végül ő is elengedett. Ezután Galgócra mentem. Akkor már volt keresztény személyi igazolványom. Szeptember 13-án felszálltam a vonatra Zbehy felé. Aranyosmarót környékén már partizánok voltak, oda akartam jutni. Zbehyig öt igazoltatás volt a vonaton. Csendőrök, detektívek, SS-ek. Minden erőmet összeszedtem, hogy hidegvérrel mutassam föl a hamis személyazonossági igazolványomat. Szerencsésen megúsztam. A vonaMinden nap hajszálon függött az élete 0 A határ mindkét oldalán voltak emberséges segítők 0 Az egyenruhák nem mindig jelentenek kérlelhetetlenséget 0 Végre szabad kapcsolatok lehetnek 0 Újra végigjárja szenvedéseinek útvonalát tot végül leállították, így Nyitráig utaztam tovább. A nyitrai állomáson vagy 20 Hlinka-gárdista volt. Éppen azon a napon fogták el a nyitrai rabbit és a vele rejtőzködőket, úgyhogy minden menekültet azonnal lelőttek. Én erről semmit se tudtam. Elmentem egy Prikryl nevezetű kisiparoshoz, őt ugyan nem ismertem, csak a feleségét: érsekújvári zsidó lány volt. Prikrylné nem akart hinni a szemének, amikor meglátott.-Jaj, Istenem, hogy került ide? - kérdezgette. Talán két percet lehettem ott, amikor betoppant két Hlinka-gárdista, s érdeklődtek kilétem felől. Azt hittem, lebuktam. De Prikrylné bevitte a gárdistákat egy másik szobába, ott ettek, ittak még daloltak is, én meg közben megléptem. Aznap Nyitrán megismerkedtem valakivel, aki pénzért átcsempészett embereket a határon. Azt mondta, ötezer koronáért átvisz Érsekújvárba. A Prikryl család ezt a pénzt minden további nélkül letette az asztalra! Az idegennel útnak indultunk. Örménynél átestünk a vizsgálaton. A határtól még elvitt vagy háromszáz méterre, aztán megmutatta, melyik irányba menjek tovább. Bár az egyezség úgy szólt, hogy Újvárig visz, nem tartotta meg a szavát. Mit tehettem, nekivágtam gyalog, a csillagok szerint tájékozódva. Reggel öt óra felé érkeztem meg. Érsekújvárban voltak nagyon jó ismerőseink, akiktől azelőtt tejet vásároltunk: a Csutkái család. Hozzájuk indultam. Úgy ötszáz méterre a házuktól nyilaskeresztes jött velem szemben. Megint úgy éreztem: mindennek vége. Jól ismertük egymást, együtt töltöttük éveinket. Nem tehettem mást, hidegvérrel elmentem mellette. Csutkaiéknál nagy volt a meglepetés, amikor beállítottam, de örültek is, hogy élve látnak. Egész karácsonyig bújtattak. Karácsonykor az orosz hadsereg elérkezett a Nyitra folyóig. Itt egy hídon jöttek volna át a németeket üldözve, de maroknyi, talán öt SS-tiszt gránátokkal visszaverte az oroszokat, erre a már menekülő németek mind visszafordultak, s az oroszokat egész Komáromig visszaszorították. így a helyzet nagyon veszélyessé vált. Újvár környéke a németek kezében volt. Ha kiderült volna, hogy valaki zsidót rejteget, ez halált jelentett volna. Számomra is, Csutkaiék és az egész család számára is. Úgy gondoltam, tovább már nem tehetem ki őket ilyen nagy veszélynek, megpróbálok visszamenni Szlovákiába. Azonban a várost körülvették a nyilaskeresztesek. Éjnek idején, 20 fokos fagyban, körülbelül öt óra alatt úgy háromszáz méternyit kúsztam. Ezután a szlovák határ felé vettem az irányt, és el is jutottam közvetlenül egy határ melletti majorba, ahol szintén ismerős magyar család lakott. Agyonfagyva bementem hozzájuk, elmondtam, ki vagyok. A házigazda kikémlelt az ablakon, és látta, hogy jönnek a kakastollas csendőrök. Mit csináljunk?- Másszon föl a kéménybe! - utasított. Fölmásztam, kezem, lábam a kémény falának feszítve tartottam magam. Megérkeztek a csendőrök. Rosz- szabbak voltak a Hlinka-gárdisták- nál, s egyszerűen azt mondták:-Ide figyeljen, távcsővel figyeltük a házát, láttuk, hogy bejött ide valaki. Adja őt elő! A gazda tagadta. Azt mondta, ő‘ volt kint, nyulat akart fogni, de nem sikerült. Legalább fél óráig keményen vallatták. Az az ember a saját és a családja életét kockáztatta! Most akarom felkeresni, őt is, rába vitték őket. Egyik húgomat és a bátyámat kivéve. A szüleim, három kistestvérem, a nagyanyám, nagynénjeim, körülbelül húsz hozzátartozóm, mind odavesztek. A bátyámnak sikerült megszöknie, ő Pesten bujkált, a húgom túlélte, 1945- ben hazajött. Visszatérve a bujkálásokra: átjutottam Szlovákiába. Lefántra akartam menni. Ez 1945 januárjában volt. Nyitráról Lefánt felé mentem, s az úton - ki tudja, hogyan kerültek oda?! - magyar kakastollas csendőrök tartottak ellenőrzést. Éppen arra jött két kocsi, fafuvarozók voltak, Lefántra vittek fát. Felvettek, így simán átjutottam az ellenőrzésen. Lefánton öt családnál bujtattak. 1945-ben itt ért a felszabadulás. Visszamentem Érsekújvárba, úgy két hétre rá hazajött a húgom Ausch- witzból, egy hónap múlva pedig a bátyám Pestről. Köszönetként a Csutkái családnak elvittem két lányukat meg a húgomat Pőstyénbe és a Tátrába. Akkoriban nálunk összeszedték a magyar fiúkat, és elvitték Csehországba kényszermunkára. Csutkái Jóskát is. Elmentem utána és hazahoztam. így valamelyest kiegyenlítődött a számla, hogy Csutkaiék visszakapták a fiukat, bár tudom, hogy amit ők értem tettek, az sokkal kockázatosabb volt. Visszatérek még Sano Mach szlovák belügyminiszterre. Tótmegyeri nagybácsimmal együtt jártak iskolába. A bácsimat és állapotos feleségét bejuttatta egy pozsonyi börtönbe. Itt kellett volna átvészelniük a háborút. Ez 1944-ben volt. Szeptember 15-20-a körül a bácsimék kimentek a Zsidó utcába imádkozni, mivel szabad kijárásuk volt a börtönből. Akkor ott a zsidókat elfogták és elhurcolták. Őket is.- Mi történt közvetlenül a háború után? AUSCHWITZ POKLÁBÓL MEGMENEKÜLT GYEREKEK EGY CSOPORTJA (Archívumi felvétel)- A háború után annak szenteltem az életemet, hogy megmentsem a megmenekült, de árván maradt zsidó gyerekeket. Kárpátalján szedtem össze teljesen lerongyolódott, apátlan-anyátlan gyerekeket. Magyarországon keresztül juttattam őket Érsekújvárba. Aztán a JOINT világszervezet segítségével gyermekotthonokat létesítettünk, azok- Dan helyeztük el őket. Később, körülbelül 400 zsidó ifjút kijuttattunk Izraelbe, illetve akkor még Palesztinába.- Hogyan tudta a gyerekekkel illegálisan átlépni a határt?- Például úgy, hogy Pesten fizettem egy teherautósnak, föltettünk 40-50 gyereket, elmentünk Mosonmagyaróvárig. Onnan gyalog mentünk át a határon. Akkor elbújtattam őket szalmakazlakban, kukoricásokban. Bejöttem Pozsonyba, a piacon fogadtam egy másik teherautót, összeszedtük a gyerekeket és behoztuk őket Pozsonyba.- A határon nem találkoztak őrökkel?- Ó, azt kilestem, merre nincs őrszem! Csakis így jöhettünk át. Egyszer észrevettem, hogy egy teherautósofőr nagyon nézegeti a házat, ahová elhozott minket. Amikor elment, a gyerekekkel egy másik helyre mentünk. Egy óra sem telt bele, jött a szlovák csendőrség.- Mikor és hogyan jutott ki a Szentföldre?-Teljesen legálisan. 1946-ban Érsekújvárból Ason keresztül Németországba mentem. Mentőmunkálataim elismeréseképpen kaptam egy certifikátumot, amivel kijuthattam az akkori Palesztinába. Átéltem három háborút. A fiaim kettőt, az unokám pedig éppen most vonul be. De elmondhatom, hogy minden, amit később megéltünk, már semmiség volt az itteni zsidóüldözéshez képest. Ilyesmi már Izraelben nem érhet bennünket. Soha! Ebben bjztos vagyok.- Mihez kezdett Palesztinában?- Apám pék volt. Gyerekként ellestem a szakmát. S kint már volt egy unokatestvérem, az ő férje pékséget vezetett, felvett magához - a bátyámat és engemet is.- Mikor nősült?- Még Budapesten. Az első fiunk Németországban született, a másik már Haifában, rögtön az első napon, ahogy megérkeztünk. A harmadik később, 1955-ben.- Miért szánta rá magát, hogy ennyi év után újra felkeresse azokat a helyeket, ahol a legrosszabb időket élte át?- Óriási belső energia fűtött hosz- szú éveken át. Azt hiszem, ezután majd sokkal nyugodtabb leszek. Célom, hogy minden helyet bejárjak, amelyiknek valami köze van a megmenekülésemhez, s mindenkit felkeressek, aki segített rajtam. Auschwitzba is elmegyek, ahol a szüleim nyugszanak.-Egyedül járja be ezeket a he- leket?- Egyedül. Feleségem nem tudta rászánni magát, hogy eljöjjön. Azt mondta: nem lenne hozzá ereje.- Mennyi időt szánt erre a nagy útra?- Körülbelül két hónapot. Ezelőtt Budapesten voltam két hetet. Amikor megérkeztem, a lábam öntudatlanul, akaratomon kívül vitt azokra a helyekre, ahol egykor jártam.- Tartotta valakivel a kapcsolatot az elmúlt több mint négy évtizedben?- Igen, érsekújváriakkal. Az ötvenes években citrom- és narancscsomagokat küldtem nekik. Csak ez akkoriban rájuk nézve veszélyes volt. Inkább megszakítottuk a kapcsolatot. • • • Ha másképpen nem, ez az ember megmentéiért való imáiban biztosan lerótta már háláját. A későbbiek során mégis mások megmentése éltette ót. Most pedig eljött, hogy felkeresse azokat, akikre mindig hálával gondolt. S még ezt sem tartja elegendőnek: beszélgetésünkkel is a közeledést reméli. Izrael és Csehszlovákia közeledését, ha csak egy milliméterrel is... Fiala Ilona 8 1990. Vili. 17. ilasárnap
