Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-17 / 33. szám
ÚEUJBSEfl Igyi, gyevuska! Archívumi felvétel *^8. augustus »* «■'*■* K edd, szerda, csütörtök, péntek volt? Nem emlékszem. Utána kéne néznem. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy 1968. augusztus 18-át írtuk, sütött a nap, sóvárogtuk az esőt, és alig vártam, hogy elhagyjam a szerkesztőséget. Akkoriban miniszoknyát' hord- tunk, nem tudom, miért, de Dénes Ferenc főszerkesztőm előtt mindig szégyelltem ezt a divatot. Amint délután háromkor kiléptem a Gorkij utca 10-ből, miniszoknyában, épp beléütköztem. Ott sétálgatott a ház előtt, délcegen, komoran. Találkozásunkat a véletlen művének véltem, csak sokkal később jöttem rá, hogy - várt.- Elvtársnő - így szólított az utcán, a szerkesztőségen kívül is. - Vigyázzon! Tévútra akarják terelni. Ne hagyja magát félrevezetni. Szarka elvtárshoz csapódjon, az a biztonság. Három napon belül itt vannak a szovjetek... - Még valamit mondott, de már nem nagyon figyeltem szavaira. Néhányszor még Szarka elvtársat emlegette, és hangsúlyozta, hogy az ő hívei túlélik a rossz időket is. Bevallom, huszonöt éves fejjel a felét sem értettem a hallottaknak. Sőt, szégyen ide, szégyen oda, még meg is mosolyogtam: „az öreg gyagyásodik...“ Nem „gyagyásodott“. Pontosan tudta, mit mond. Ha élne, utólag hálámat fejezném ki azért, hogy védeni próbált. Mégsem fogadtam szót, mert Szarka elvtárssal azelőtt sem barátkoztam, és nem láttam okát, hogy ezen változtassak. Másnap tudatták velem, hogy Prágába kell mennem helyettesíteni a szabadságoló kollégát. Ennek nagyon megörültem: vissza a fővárosba, ahol szép egyetemi éveimet töltöttem, oda, ahol élni szerettem. A férjemmel 20-án keltünk útra. Hivatalánál fogva Mladá Boleslav- ba kellett mennie egy Skoda autóért. Kapóra jött a közös szolgálati út. Alig hároméves lányunkat a nagymama vállalta. Afféle sokat áhított kirándulásnak tartottuk a megbízatást... Kirúgtunk a hámból. Augusztus 20-án bárba mentünk. Táncoltunk és pezsgőt ittunk. Háromkor, utolsó vendégként a szállodánk felé vettük az utunkat. A csillagos ég nyugalmát repülőgépek motorjainak moraja zavarta meg.- Figyelj csak, mi lehet ez? ... - kérdeztem nyugtalanul. Hirtelen Dénes elvtárs szavai jutottak az eszembe. Ám azonnal el is hesse- gettem őket, gondolván, hogy férjemnek tán igaza van, amikor úgy véli, éjjeli járatok indulnak nyaralókkal a tenger felé... Hajnali ötkor keltünk. Boleslav- ba hat előtt indult az autóbusz. Amikor leértünk az Óváros térre, felfegyverzett katonákat láttam. Ott álltak Hús szobra körül. Az volt az érzésem, hogy filmet nézek. Vagy álmodok. Nem hittem, hogy itt vannak a szovjet katonák, hogy üres a tér, hogy az emberek százai, ezrei úgy veszik körül, mint a gyúrú negyedik ujjúnkat. A katonák és a munkába indulók farkasszemet néztek egymással. Mély volt a csend és a felkelő nap békésen szemlélte a levegőben vibráló vihart... Ismét vallomással tartozom. Nem fogtam fel az eseményeket. Mikor láttam én katonát? Polgár- háborút? Háborút? Harckocsikat? Nem akartam elhinni, hogy a fegyver nemcsak dísz, nem filmkellék, hanem valóban ölni képes. Tán azért voltam olyan bátor, hogy kézen ragadtam a férjemet és át akartam vágni a téren. Egy tiszt megálljt parancsolt, s ha mégis elindulok - lőni fog. Elindultam. A tömegből néhányon utánunk kiabáltak, hogy álljunk meg, mert a tiszt valóban lőni fog. Az azonban merészségemtől annyira megrökönyödött, hogy meg sem mozdult. A keskeny utcákon lassan haladtak a tankok. A fáradt, piszkos katonák úgy csüngtek rajtuk, mint egy jóltermő szőlőtőkén a fürtök. Mladá Boleslavba az autóbusz időben elindult. Búcsút intettünk egymásnak, én meg a Rudé právo épülete felé vettem utamat, ahol az Új Szó fiókszerkesztősége székelt. Félúton a járókelőktől hallottam, hogy a rádió épületét megszállták. Úgy gondoltam, ott a helyem, onnan tudósítok majd. Még mindig naivan azt képzeltem, hogy csak a fővárost szállták meg, és mekkora újságírói fogás lesz az egyedülálló híranyag! A rádió épületébe minden gond, igazoltatás nélkül bejutottam. Volt osztálytársam keresésére indultam, akit meg is találtam, de alig válthattunk néhány szót. A fegyverropogás és a lángok elől a háztetőn keresztül menekültünk. Akkor már én is komolyan vettem az eseményeket... De tán mégsem elég komolyan, mert a Rudé právo épületébe mentem. Tudósítani akartam. Az átélt esemény mélyen megrázott, tudatni akartam a szerkesztőséggel, az olvasóval, mi zajlik Prágában. Még mindig azt hittem, hogy csak Prágában ... A távíróhoz ültem. Ekkor szólalt meg a hangszóró:- Kollégák. Hagyják el az épületet. Engedelmeskedjenek a katonáknak... És felcsendült a himnusz. Aztán ismét ugyanaz a felhívás, a himnusz. Körbe-körbe. Egymás után jó párszor. Mindezeket távírón tudattam a szerkesztőséggel, de a tervezett beszámoló megírására már nem maradt időm... Hirtelen kicsapódott az ajtó, és egy csapzott, nálam minden bizonnyal sokkal fiatalabb katona rám szegezte a géppisztolyát:- Igyi, gyevuska! Hogy szavának nyomatékot adjon, fegyvere csövének hegyével piszkált fel a székről. Kikapcsoltam a gépet és kiléptem a folyosóra. Szinte abban a pillanatban, amikor a többi ajtóból is katonák kíséretében ugyanezt tették, a többi szerkesztőség munkatársai. Egy civil, egy katona, egy civil, egy katona, így kígyózott lefelé a lépcsőkön a végeláthatatlan sor. A Rudé právo kis zárt udvara hamarosan megtelt velünk. Falhoz állítottak bennünket, és ránk szegezték fegyverükj^Mindez szó és ellenállás néllrffortént. Aztán valamelyik tiszffrek eszébe jutott, hogy a kezünket is a fejünk fölé emelhetnénk. Szerencsém volt, mert falhoz kerültem és így a vakolatra támasztottam egyre fára- dóbb karjaimat. Egy tisztes, ősz öregúr állt mellettem. Észrevettem, hogy figyel. Bátortalanul rámosolyogtam. Eltelt vagy fél óra, még mindig nem történt semmi. A hangszóró bömbölt és a himnuszt sugározta... Aztán hirtelen elnémult. Az utcáról fegyverropogás hallatszott.-Olyan éhes vagyok... - súgtam csendesen az öregúmak.- Van egy nápolyim - súgta vissza és belenyúlt volna a zsebébe, de a három lépésre álló katona rászólt. Meddig ácsorogtunk az udvaron, nehezen tudnám megmondani. Végtelennek tűnt az idő. Egyre arra gondoltam, hogy a szerkesztőségben várják a beígért tudósítást, hogy merre járhat a férjem, és mi van Zsuzsa lányommal. Elhatároztam, hogy szüleimnek el sem mondom, mi zajlott Prágában. A tűző napon teljesen elcsigázódtam. Gondolataimból az öregúr zökkentett ki.- Figyelje csak, milyen buták. Bennünket itt tartanak a falnál, a hátuk mögött meg teherautóval hordják ki a nyomdából az újságot ...-Mh... Ezután következett az, amire egyikünk se számított. Kinyitották a nagykaput és kitereltek bennünket az utcára. A járdák peremén úgy állt a tömeg, akár Tnájus elsején. Csak éppen nem éljenzett. Időnként „fúúúj“-t meg „menjetek haza“-t kiáltott valaki. Két vagy három tank állt az épület előtt, csövük a homlokzatra irányult. A legrövidebb úton a Paríz- skára vezettek bennünket, ahol az újságíróklub székelt. Az járt a fejemben, honnan tudhatják a szovjet tisztek, hol van az újságíróközpont. Fel se tudtam fogni, hogy ilyen helyzetben akadhat valaki, aki „megbízható információkat ad“, aki „nyomra vezet“. Akadt. A mellettem tipegő öregúr a Celet- ná utca közepén így szólt hozzám:- Kislány, lépjen meg. Maga még nagyon fiatal. Rohadt egy dolog lenne, ha itt, semmiért kellene kiköpnie a fogát... Majd falazok, összeesek és kész. Maga meg fusson be egy kapualjba...- Köszönöm, ne fáradjon. Az igazság az, hogy gyáva voltam. Féltem, hogy rám lőnek, lelövik az öreget. Meg mit tudom én, még mi mindentől féltem. Betereltek bennünket a klubba. A pincérek szinte megrémültek, hogy egyszerre ennyi vendégük lett, elég szék se volt. Szakadatlan melegítették a virslit és csapolták a sört. Kínálták a szendvicset meg a gulyást, persze, csak addig, amíg volt mit és amíg fel nem fogták, hogy ők is fogságba estek. Mert onnan aztán se ki, se be. Még a pincéreknek se. Kezdetben valamennyien a rádióhoz bújtunk, néhány óráig hallgattuk is, aztán a szovjet tiszt kikapcsolta, és attól a perctől fogva fogalmunk sem volt róla, mi zajlik az utcán, mi történik Prágában, az országban. Estére már nem volt se enni-, se innivaló. A legillemtudóbbak is letelepedtek a földre, ülve szunyókáltak vagy gátlástalanul a padlóra feküdtek. Egyszerűen nem volt miről beszélni. Nem tudtuk, mi zajlik kint, és velünk mi lesz... Csak a géppisztolyok tompa ropogása zavarta meg a dermedt társaság látszólagos nyugalmát. Hajnalban nagy robajjal két tiszt érkezett. Magukhoz parancsolták a bennünket őrző néhány katonát. Valamit susmusoltak, aztán az egyik tiszt felénk fordult, és csak annyit mondott:- igyitye— Minden további magyarázat nélkül. Mégsem mozdult senki. Mintha nem akartuk volna elhinni, hogy szabadok vagyunk. Szabadok? Ifi tudja, mi vár ránk kint? Hiszen huszonnégy óra alatt sok minden történhetett, amiről nekünk ott bent sejtelmünk se lehetett. A tiszt erélyesen ránk szólt:- Nem hallják, menjenek, menjenek ... - az igyitye szót ismételgette, míg az utolsó ember is el nem hagyta a klubot. Kiléptem az utcára. Nem akartam hinni a szememnek. A járda szélén egy szál ingben, vacogva ült a férjem. A történet itt véget érhetne. Ám volt még folytatása. Eldöntöttük, hogy hazamegyünk. Megállunk a szállodában a holminkért és máris indulunk... A hotelbe a katonák már nem engedtek be bennünket. Egye fene. Gyerünk! Gyerünk, amíg lehet. Ez azért nem volt olyan egyszerű, mert a vadonatúj Skoda tartályában alig volt két-három liter benzin. Mégis elindultunk. Mondanom sem kell, hogy nem a főúton, amelyre egyre özönlöttek a tankok, hanem a „kertek alatt“, olyan utakon, amelyekről tulajdonképpen nem is tudtuk, hová vezetnek. Csakis az emberek jóindulatán múlott, hogy hazajutunk-e. A benzinkutak és az éttermek zárva voltak. A szükséges üzemanyagot úgy kunyeráltuk össze egy-két literenként. Egy szövetkezetben 10 litert kaptunk. Nem hittem volna, hogy tíz liter benzin olyan nagy örömet szerezhet. Az egyik faluban sokszoknyás néni vajaskenyeret és paprikát adott. Soha olyan jót nem ettem! Hiszen akkor már 48 órája egyikünk sem evett! így jutottunk el egy nap és egy éjszaka alatt Pozsonyba. Ismét hajnalodott. A pozsonyi utcákon is tankok voltak... Katonák cirkáltak. Mégsem tartóztatott fel bennünket senki. Annak ellenére, hogy akkorra már kijárási tilalmat rendeltek el. Megkezdődött a konszolidáció. Még akkor sem kaptam észbe, nem „csapódtam“ Szarka elvtárs mellé, aki mit sem tudott ezekről az eseményekről, hiszen - nyaralt. Aztán meg káderezett. És így került sor arra, hogy ugyan más szavakkal, de ugyanazt mondta, mint az az ismeretlen katona: „Igyi, gyevuska.“ Nem puskacsővel piszkált ki, csak néhány leírt szóval... az átigazoló bizottság tagjaként. Ozorai Katalin 1990. Vili. 17.
