Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-17 / 33. szám

Egy tudós politológus - nemrég még az uralkodó pártkorifeusok fülbesúgója - az összeomlott rend­szer romjain bukdácsolva ezt a magvas helyzetértékelést fogal­mazta meg: 1989. november 17-én történelmi vereséget szenvedett a kommunista párt. Kár volt évtizedekig koptatnia az iskolapadot, ha szellemi erejé­ből csak ennyire futotta. Kár volt pályafutása során bizalmas, csak a legmegbízhatóbb kevesek szá­mára hozzáférhető dokumentu­mok bogarászásával töltenie az idejét. Kár volt továbbképzésre Moszkvába járnia. Kár volt... Mert nem tud különbséget tenni az ok és az okozat között. A rendszer novemberi összeom­lása csak logikus következménye volt a hazai és a nemzetközi bolse- vizmus egy igazán nagy és igazán történelmi vereségének. Ennek dá­tuma: 1968. augusztus 21. A hely­szín: Csehszlovákia. Ezt azonban 20 évig egyetlen hivatalos agy se merte megállapítani. Mind a tankok megindítói, mind az öt „szövetségesünk“ fegyverei által megmenekített hazaárulóink ezt a vereséget teljes húsz eszten­deig győzelemnek kiáltották ki. Ugyanúgy, ahogy a hasonszőrűek Lengyelországban is tették azt kö­vetően, hogy 1981-ben Jaruzelski tábornok fegyverekkel próbálta pacifikálni a Szolidaritás vezetésé­vel kialakult nagy népi egységet. A Prágai Tavasz eltiprása és Jaru­zelski diadala is ugyanolyan „győ­zelemnek“ bizonyult, mint amilyet 1956-ban arattak a szovjet tankok Magyarországon, illetve ková­csoltak a szilárd bolsevik maghoz tartozók Kádár vezetésével. Tény, hogy szuronyokkal sok minden elérhető. De szuronyok hegyén ülve egyetlen lényeges probléma sem oldható meg. A „konszolidálás“ húsz eszten­deje alatt legfeljebb abban a masa- ryki tételben fogódzkodhattunk meg, amelynek az a lényege, hogy az igazság hosszú távon, végül is győzelmeskedik. Számunkra ez a hosszú táv több mint két évtized­ben mérettetett ki, és most nem tehetünk mást, mint hogy össze­gezzük, mit nem tudtunk végrehaj­tani abból, amire 1968 januárjában vállalkoztunk. Elsősorban is le kell számolnunk egy illúzióval; az a rendszer, ame­lyet a Prágai Tavasz jegyében meg akartunk reformálni, lakhatóvá próbáltunk tenni, nem reformálha­tó meg és nem tehető lakhatóvá. A bolsevizmus teljes mértékben és világviszonylatban csődöt mon­dott, alkalmazhatatlannak bizo­nyult. Egyetlen országban sem volt képes az emberiség nagy kérdései­nek megválaszolására. Több euró­pai országban is voltak kísérletek emberszabásúbbá tételére, ezeket azonban fegyveres erővel mindig, úgyszólván csírájukban elfojtották. Ezek a fegyveres beavatkozások — noha ideig-óráig hozzájárultak a rendszer fenntartásához - tulaj­donképpen a bolsevizmus veresé­geinek bizonyultak. Az első világháború utáni idő­szakban tucatnyi sürgős megvála­szolásra váró kérdés merült fel az iparilag fejlett világban. Európában két olyan irányzat alakult ki, amely mindmáig fennmarad és érvénye­sül. Az egyik a szocialista és a szo­ciáldemokrata pártok mozgalma, a másik pedig a keresztényszocialis­ta mozgalom. Mindkettő jelentős eredményeket ért el a dolgozó em­berek életében felmerülő kérdések -megoldásában. Történelmi téve­désnek bizonyult, hogy a szociál­demokrácia kettészakadt és tragé­diának, hogy a radikális, a bolsevik irányzat számos országban oly nagy népszerűségre tett szert, majd a második világháború után Kelet-Európábán számos helyen állampártként kezdett működni, és a minden hatékonyságot nélkülöző szovjet gyakorlatot honosította meg. Most, két évtizednyi késéssel, végre hozzáfoghatunk dolgaink rendezéséhez, életünk szabadabb formálásához. A fejlett Európához viszonyított lemaradásunk több­szöröse az 1968-ban mért fejlődés­beli különbségnek. A hazaárulók konszolidációjának időszakában mérhetetlen erkölcsi és szellemi kár keletkezett, amelynek elhárítá­sa talán hosszabb ideig tart, mint a gazdasági talpraállás. Most mégis van ok a derűlátásra, mert egészen megváltoztak a viszonyaink, és szándékaink megvalósításában már nem gátolnak bennünket nagyhatalmi determinációk. Most már valóban rajtunk múlik, hogy merre haladunk. Kegyes volt a sors azokhoz, akik a jóhiszemű és tiszta lelkű, radiká­lis változásokat áhító, nagy-nagy anyagi gondokkal küzdő régi mun­kásemberek közül nem érték meg a rendszer összeomlását. Nem kel­lett látniuk a hatalmukkal visszaé­lők szánalmas mesterkedéseit a csehszlovákiai bolsevizmus ago- nizálásának utolsó esztendeiben. Kegyes volt hozzám a sors, hogy megérhettem augusztus 2Í-énck első szabad évfordulóját. Tóth Mihály 1968. AUGUSZTUS 21. PRAGA 1968 augusztus

Next

/
Oldalképek
Tartalom