Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
MIRCE JULIAN SZEMJONOV 1. Julian Szemjonov azon szovjet prózaírók közé tartozik, akik publi- cisztikus indulattal és történelmi hitellel nyúlnak a közelmúlt érdekes eseményeihez, személyiségeihez. A riporter című regényében a legfelső vezetés maffiaszerű összefonódását leplezte le. Megíratlan történetek című munkájában, amely a leningrá- di Neva folyóiratban jelenik meg folytatásokban, az elmúlt fél évszázad történelmének epizódjait idézi fel. Tényeinek, történeteinek hitelességéhez aligha fér kétség. Édesapja jó néhány évtizedig fontos posztokon dolgozott, többek között Buharin titkára is volt, találkozott szinte az összes szovjet vezetővel, s később végigjárta a koncepciós perek és üldöztetés poklát is. írása részlet a történelmi novellafüzéréből. ... Sztálin utolsó beszédét a párt XIX. kongresszusán mondta, amikor az összoroszországi Kommunista (bolsevik) Pártot a Szovjetunió Kommunista Pártjává keresztelték át — a bolsevizmus, mint az orosz forradalmi gondolkodás eszmei áramlata, formálisan megszűnt létezni, történelmi közkinccsé lett. Sztálin, mint mindig, ezúttal is csak nagy ritkán pillantott bele a szövegbe, amely mindössze három oldalnyi volt. Különleges, nagybetűs írógéppel készült: a generalisszimusz nem kívánt szemüveget felvenni. A vezér szokott képének változását kihasználhatják ellenfelei, ráadásul a szovjet emberek is elégedetlenek lesznek - nem kedvelik az effajta változásokat -, örökre olyannak kell hogy maradjon, amilyen volt huszonnégyben, amikor arcképeit közölni kezdték a lapok... Lassan olvasott, gyakran tartott hosszú szüneteket, mintha élvezné a termen eluralkodott, nyomasztó csendet. Valójában ez már egyáltalán nem érdekelte, régóta hozzászokott, hogy amint beszélni kezd, mindenütt halotti csend és figyelem veszi körül. Ám mivel a teremben ott ült Mao, Thorez, Enver Hodzsa, Togliatti, Gottwald, Bierut, Rákosi, Pieck, Gheorghiu-Dej, Ho, Kim Ir- Szen, Ibárruri, félt, hogy észreveszik öreges selypítését, hörgő lélegzetét s azt, hogy nyelve gyakran megakad. Saját hívei bármilyennek elfogadják, Oroszország az öregeket jobban tiszteli a fiataloknál, megérni az öregkort - ez azt jelenti, hogy elérted az öröklétet, a fiatal politikusokat könnyen elfelejtik, mert egy nevet meg kell szokni, örökösen hallani kell, akár a miatyánkot... Sztálinnak jelentették, hogy az utóbbi prágai perek után, amikor agyonlőtték Slánskyt, a kommunista párt főtitkárát s vele együtt a KB tagjainak többségét, zsidókat, akik az internacionalista brigádokban harcoltak és végigjárták a Hitler- ellenes illegális harc iskoláját, nyugaton kampány indult, természetesen a Joint szervezte, s azt harsogták, hogy ő, Sztálin, minőségileg új antiszemita politikába kezdett. A generalisszimusz megkérte, készítsenek fordításokat a nyugati, elsősorban európai újságok legagresz- szívebb cikkeiből. Sztálin töprengve és lassan olvasott, ceruzájával megjegyzéseket tett a papír szélére Kézírása könnyű és gyors volt, szinte nem is nyomta meg a ceruzát. Tizenkilencben, amikor meggyőződött, hogy minden határozata, feljegyzése és megjegyzése a dokumentumokon örökre megőrződik az archívumokban, és történelmi érték lesz, ami pedig nem más, mint az öröklét, néhány napig gyakorolt: korábban megengedte az élesebb megjegyzéseket, gyakran még a ceruza hegyét is eltörte, amikor ingerülten aláhúzta az egyik vagy másik mondatot: mindenütt szükség van önfegyelemre; a logikára és nem az érzelmekre kell hallgatni, még akkor is, amikor lapszéli megjegyzéseket teszel. Életében csupán néhányszor engedte át magát az érzelmeinek, ám mindenesetre a legapróbb részletekig emlékezett, s közben düh fojtogatta. Különösen keserű volt az az epizód, amikor 1920-ban szövetséget ajánlott Trockijnak. Szokásos modorában tette: célzás, mosoly, ösztönzés az együttgondolkodásra. A lengyelországi tragédia után történt, és ő, Sztálin azt várta, hogy Trockij bizonyára félreállítja és megszégyeníti őt, ám Trockijt a távolkeleti és kaukázusontúli helyzet kötötte le, s ami őt, Sztálint illeti, ezúttal eléggé korrektül viselkedett, nyilvánosan semmivel sem vádolta: „a háború már csak ilyen“. Sztálin valamiféle hálát érzett Trockij iránt, s néhány nap múltán, miután a helyzetet alaposan végiggondolta, a Politikai Iroda ülésén kis levelet küldött neki: azt javasolta, hogy találkozzanak, elemezzék a vereség okait, ez lecke lehet a jövőre nézve. Trockij végigfutott a kis levélen, de még csak Sztálinra sem pillantott. Valamit súgott Leninnek, elnevette magát, s csak azután kezdett jegyezni valamit noteszébe. Sztálin minden mozdulatát árgus szemmel leste; először a sértődöttség dermesztette lelkét, amikor látta, hogy Trockij milyen szórakozottan futott végig tekintetével javaslatán, melyben barátságot kínált, egy hülye is rájön, mit jelent egy ilyen kis cédula, nemhogy egy tapasztalt politikus. Trockij pedig hétpróbás diplomata volt. Amikor Sztálin látta, hgy Trockij mélyen az asztal fölé hajolva a választ írja, kissé felengedett, hiszen ez a Forradalmi Katonai Tanács válasza lesz. Trockijnak természetesen igaza van, miért kacsintgatnának nyilvánosan egymásra. Zinovjev és Kame- nyev ugyancsak lesték a Vörös Hadsereg vezérének minden mozdulatát. Nem kedvelték és irigyelték őt. Ők, Lenin tanítványai, akik tizenöt évig dolgoztak vállvetve vele (eltekintve az október huszonnegyedikéi kis epizódtól), most a harmadik, ha nem a negyedik helyre szorultak vissza, az pedig, aki örökösen Lenin ellen harcolt, most „második ember“ lett, s arcképe majdnem olyan népszerű az országban, mint Leniné... Sztálin türelmetlenül várta, mit ír neki Trockij, meg volt róla győződve, hogy Lev Davidovics meg fogja érteni őt, blokkjuk garantálja majd a KB megbonthatatlan egységét, mivel csak ők ketten, a két titán, képesek visszafogni a szenvedélyeket: Trockij kezében van a hadsereg, amely nélkül lehetetlen garantálni a rendet, míg Sztálin nemcsak az állami ellenőrzést, az összes népbiztonság felügyeletét látja el, de a köztársaság peremterületeit, a nemzetiségeket is felügyeli, márpedig ez, akárhogy is vesszük, mégiscsak Ukrajna, Belorusszia, Kaukázus és Tur- kesztán... Trockij azonban az első céldulát Kresztyinszkijnek, a másodikat Frunzénak lökte oda, akit a soron következő hadműveletek ügyében hívtak meg a tanácskozásra, melyek tervét az előző nap hagyták jóvá. Sztálin ekkor úgy érezte, mint akit nyakon öntöttek; rendszerint sápadt volt, ám most csak úgy lüktetett a vér az arcában. Trockij másnap felhívta „^‘-vonalon.- Mikor akar benézni hozzám, Sztálin elvtárs?- Sajnos - felelte Sztálin -, a helyzet megváltozott, egy csomó dolog szakadt a nyakamba.- Rendben - nevette el magát Trockij. — Majd ha lerázza őket a nyakáról, hívjon fel. Sztálin lassan, némi undorral tette vissza a kagylót a szarv alakú villára, és azt gondolta: „Erre aztán várhatsz!“ 2. ... Sztálin a nyugat-európai sajtó reakcióját figyelve, mely minden lehető módon igyekezett kihasználni azt a tényt, hogy a kelet-európai kommunista pártok agyonlőtt vezetőinek többsége zsidó volt, olyanok, akik ott álltak pártjuk bölcsőjénél, kezdetben úgy döntött, hogy Rákosi, Kaganovics és Mehlisz aduját játssza ki. Valóban, Magyarország vezetője a zsidó Rákosi Mátyás maradt, itt Moszkvában Kaganovics a Politikai Bizottság tagja, míg régi segítőtársa, Mehlisz lett az állami ellenőrzés minisztere; ugyan miféle antiszemitizmusról lehet akkor szó? Ám mindazok fényében, amire a következő, ötvenhármas esztendőben készült, Sztálin rájött, hogy ez csupán taktikai válasz nyugat-európai opponenseinek, ő viszont gondosan stratégiai tervének kiindulópontjaira - sok-sok évre, pontosabban századokra előre gondolkozott. Sejtette, hogy amit az elkövetkező évekre tervezett, nem lesz könnyű. Nem sokkal korábban nézte át újból a KB elnökségére tett javaslatot, a tagokat, akiket másnap újra kellett választani. Az emlékek őrzőiből, az öregekből csupán Molotov, Vorosilov és Mikojan maradt. Mások lelke - sötét verem, nevetséges lenne azt hinnie, hogy Molotov elfeledkezett arról, hogyan dolgozott együtt Kamenyevvel, Rikovval és Kresztyinszkijjel, emlékszik rá, hogyne emlékezne... És Vorosilov? Elfeledte volna, hogyan dicsőítette a „Vörös Hadsereg vezérét“, Trockijt? Ami Kaganovicsot és Mehliszt illeti, a kérdést másképp oldja meg, mindent végiggondolt és mérlegre tett... Nem, éppen hogy most, a XIX. kongresszuson kell új magatartást tanúsítania Nyugat-Európa felé, nem szabad reagálni a kibontakozó, őt, Sztálint antiszemitizmussal vádoló kampányra... A szószék karfájára nehezedve elmondta a legfontosabbat, amit a vasfüggönyön túli politikusok, munkások egyaránt meg kellett, hogy értsenek:- A polgári-demokratikus szabadságjogok zászlaját Európa jelenlegi urai elhajították... Ki más vehetné fel, mint Nyugat-Európa kommunistái.. .? (Mellesleg, vajon nem innen kell számítanunk az „eurokommuniz- mus“ kezdetét?) Az írás második, befejező részét lapunk következő számában közöljük. No ver, találkí egy fii a Hím egy ro Micsoi de am míg bt amíg i amíg i amíg t amíg s negyet sértett megsz Uram ezeket a szer harcol Tt Védj meg a rokonsz akik hajlá a reveren a paplantt a hárfahú, a saját né most ami1 s nincsent sem libáir, csak nagy A lig oszlott szét a totális felhőzet, a demokratikus égbolt éppen csak kitisztult a fejünk felett, s az irodalmi láthatáron máris újabb felhők mutatkoznak és gyülekeznek. Kezdetben éppen csak láthatók, kicsik és gyapjasok, mint a mesebeli bárány, szelíd játékos bárányfelhők, majd növekedni és sötétedni kezdtek. Már jól megfigyelhetők és nyugtalanítóan valóságosak. Arra utalnak, hogy az irodalomnak a demokrácia sem lesz maradéktalanul nagyszívű gazdája, babusgató és nevelő dajkája, kinek emlőjéből mohón és korlátlanul szívhatja majd az életadó táplálékot. A közeledő felhők egyre markánsabbak, csalóka ingerkedésük fokozatosan elutasító haraggá komorodik. A dolog lényege a következő! A múlt tervrendszere minden közös jövedelmet összeharácsolt és egy (társadalmi) kalapba dobott, majd azt mondta - tegyük fel - az irodalomnak: itt van ennyi meg ennyi millió, több nincs, mert nem jut, ha kevés, az a te bajod! A vajúdó új rend nem mond ilyen hagyományos és kemény dolgokat! Valahogy így beszél: engem sem vet fel a pénz, szegény vagyok, a piacból élek, szabad versenyben keresem, amim van, keress te is magadnak (irodalom), ahogy lehet! Abban nem akadályozlak, hogy annyit keress magadnak, amennyit tudsz! Azonban tőlem ne kérj! Ahol nincs, ott ne keress!, mondták okosan a régi bölcsek. A legutóbbi összejövetelünkön meg is beszéltük, hogy valamit tenni kell. A legjobb könyv sem jelenhet meg pénz nélkül, hát még a kevésbé jók! (Legfeljebb saját kiadásban a dilettánsok könyvei!) Tehát: pénzt kell szerezni! Azonban: honnan?! Kinek van pénze, ha az államnak nincs? Valaki szól: szponzor kellene! (Szponzor: mecénás, támogató). Ó, a szponzor! Bűvös szó, angyali egyéniség. Nagy humanista, aranyember és hazafi, aki önzetlenül segít. Ám sajnos nincs, nem jelentkezik. Végtelenül sajnáljuk, de nincsenek közöttünk - kisebbségi írók - szponzorok! Más ötlet merül fel, merész, fiatalos gondolat. Irodalmi kocsmát (klubot, büfét, kifőzdét, csehót, lebujt, tavernát vagy eszpesszót) kellene nyitni! Az ötlet nem rossz, ilyen intézmény aranybánya lehet. Azonban tőke kell hozzá! Alaptőke, mozgótőke, működő tőke, tehát: készpénzt! Kölcsönt veszünk fel, ad a bank! Telket szerzünk, helyiséget bérelünk, berendezzük és feltöltjük áruval - jóféle itókával -, majd szerződtetünk egy üzletvezetőt - menedzser típust -, aki felvirágoztatja az üzletet. Megszervezzük a pénz átgondolt körforgását: a kocsma nyereségéből kiadjuk könyveinket, majd a honoráriumot ismét elisszuk, mely által létrejön az egészséges akkumulációs folyamat, a javak • perpetum mobile-szerű vándorlása. Szokatlan ötlet - avantgarde-nak mondhatnánk s némileg posztmodernnek -, ám életrevalónak tűnik. Kocsma még nem ment tönkre, véli az irodalmi közvélemény. Az írótól sem áll távol, lévén a mámor az ihlet rokona, a modern író nem idegenkedig az italtól, a korszerű irodalmi hős pedig irodalmi presszóban vitadélután teket, verses matinékat, szerkes kus eszmecseréket lehetne ren csehó felpezsdítené a lankadt ir Nem elvetendő gondolat! Ső ségekhez képest túl szerény. - mafla kisebbség - nagyobbak Miért nem kávéház... nagyk kávéház a Fő utca első emeleté Nagykávéház. Lehetne a neve A jén pompás étterem: Vendégle A szuterénben az Anapestus b pincekabaré (orfeum) a Röhö§ nyíló helyiségében kiskocsma DUBA GYULA KISEBBSÉI amolyan hamisítatlan és vadri lezüllött (papírvágó)kés-dobáló röző A Bús Korrektorhoz. írod tömegízlésű olvasói pedig olc válogathatnának a Púpos Cenz Valutával rendelkező küföldie dalmi érdeklődésének a felkelti lámáik és vállalkozó kedvük : Rímszalont és Prózarózsa Pá Jakab Ferdítő Szaunát lehetne is: csehó helyett egy egész n< alapítanánk. A tervekből nyilvánvaló, hoj lémáinkkal meg akarunk birkóz ba kell fognunk, nagyvonalú, tő kovácsolnunk. Kicsire nem n tapasztalat, hogy nagy üzlet na pénzecske! A magam részéről 1 hogy a vendéglátó és szórakozt; tésében íróink is részt vennénel nak irodalmi jellege lenne és a \ sához a „mindenki tehetsége érdeme szerint“ elv értelmében nyerhetnénk. Az egyéni képessi tele elengedhetetlennek tűoik áttekintjük, mivel tudnának eg KÖLCSEY FERENC* Vad Óceánnak mély hullámain Vergődöm én, és küzdőm a szelekkel, S ah, képed minden este, minden reggel Felém leng a két hajnal szárnyain. Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain Mosolyogva jöttél lángoló szemekkel, De most borongasz barna fellegekkel, Mint búcsúzó hölgy férje karjain. Üdv néked így! ha mindent elvesztettem, Ha tengerhabként duzzad bánatom, Ne légyek elhagyatva, légy mellettem. lm újra vészek árján hányatom, Süvöltve röppen a vihar felettem, S remegve száll rád végpillantatom. (1816)-f 200 éve született a magyar líra klasszikusa TORZÓ Nagy László felvétele
