Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-26 / 4. szám
Négyszemközt Gombos Ilona színművésszel nek vissza a színházhoz azok a fiatalok, akik ebből a közösségből Jutottak be a színművészeti főiskolára?- Azért, mert feléjük sem köpünk! Senki sem törődik velük. A nyáron voltam Pozsonyban, találkoztam velük. Elmondták, hogy a kutya sem néz feléjük. A színházunk igazgatóságát nem érdekli, hogy melyikük hogy végezte el az évet, melyiknek milyen problémája volt az egyes szemeszterekben. Mondom, mi nem, de a szlovák színházak vezetői annál inkább felfigyelnek rájuk, szerződéseket kínálnak fel nekik - már most! ösztönzik, bátorítják őket, buzdítják, hogy jobban tanulják a szlovák nyelvet - hát csoda, hogy meginognak? Persze, velünk sem törődik senki. A Tháliától elpártoltak az újságírók, a költők, az írók, az értelmiségünk nagyobb része is. Most már annyira magunkra hagytak, hogy ki vagyunk téve dillettán- sok kénye-kedvének. Létünk-nem- létünk függ a hozzá nem értő emberektől.- Döbbenetes, amit mond, s most már értem, hogy amikor interjút kértem magától, keserűen jegyezte meg: „Én már úgy vagyok, mint a katonák, számolgatom hány nap van még hátra“. Hát valóban ilyen tragikus a helyzet?- Kilencvenegy április tizedikén betöltőm az ötvenötöt - addig ki kell bírnom...- Csak addig?- Mi lesz ezzel a színházzal?- Borzasztóan fájna, ha megszűnne! A magyar színháznak Kassán létjogosultsága van, csak élni, létezni kellene hagyni - persze önállóan és szabadon. Talán lesznek olyanok, akik tudnak tenni ezért valamit. .. SZASZÁK GYÖRGY a bajok?- Ott, amikor a színházba olyan emberek kerültek, akik nem szeretik sem a színházat, sem a színészeket - ráadásul nem is értenek hozzá, sőt nem is akarják megérteni, mert egyszerűen nem tartják érdemesnek, hogy megértsék, mi is valójában a színház. Nekik az a lényeg, hogy a terv teljesítve legyen, hogy megkaphassák a prémiumot. Milyen előadásokat tartunk? Az számukra nem fontos. Oda jutottunk, hogy ki merik mondani: „nem a színvonal a fontos, az előadásnak menni kell!“ Hát mivé lettünk? Hová jutottunk? Mi nem ilyen lovat akartunk! Mondják, hogy borzasztóan érzékények vagyunk. Igen, de ez nem is csoda, hiszen mi az idegeinkkel dolgozunk. Mi állandóan szem előtt vagyunk. Mi tessék-lássék módra nem dolgozhatunk. Mi szégyelljük magunkat a rossz munkáért. Mi tudtuk, olyan napjaink is lesznek, hogy délelőtt próba, délután kétszázhúsz kilométert utazunk, este meg előadást tarmegvásároltuk a lakásokat. A felszabadult több mint száznyolcvanezer koronához - ami a szövetkezetek adománya volt - senki sem nyúlhatott. Mivel ők nem vették vissza,' tíz évig volt zárolva a kulturális minisztériumban. Végül aztán mégis engedélyezték, hogy ebből a pénzből székeket vásárolhattunk a színházba. A lényeg persze az, hogy a praktikákkal megint hoppon maradtak, a lakásokat megszereztük, maradtak a színészek, maradt a színház is. Bekét mégis elüldözték, és a színház létébe sem tudtak belenyugodni. Jött is Krivosík István, hogy meg kell szüntetni a színházat, mert a létrehozására nem volt határozat, engedély nélkül pedig nem létezhet. Hogy hogy nem volt határozat? - kapott észbe akkor Lengyel Feri. Te már nem emlékszel arra a pártkongresszusra, ahol elhangzott, hogy Rozsnyón kell magyar színházat csinálni? Nem emlékezett rá, de ez a válasz meglepte. Végül is ebbe kapaszkodva mentettük meg a Tháliát. Az az igazság, hogy könyörtelenül nehéz volt ez a húsz év, és az egészben az a fájó, hogy az alkotó munkához még most sincsenek meg az igazi feltételek.- Mit gondol, miért nem jönképes volt úgy feltupírozni, hogy még az öreg színházi rókák szája is tátva maradt.- Melyik darabra gondol? tával kezdenek jelentkezni?-A bajok azzal kezdődtek, hogy a komáromi vezetés a kassai társulat létrejöttének egyáltalán nem örült, sót kezdettől fogva meg akarta szüntetni. A Tháliát Beke Sanyi hozta létre, * érthető, hogy a támadás elsősorban ellene irányult. Azt gondolták, ha Bekét likvidálják, megszúA kassai Thália Színpadot húsz évvel ezelőtt életre hívó színművészek közül ma már igen kevesen - Várady Béla, Lengyel Ferenc, Gombos Ilona és Kövesdi Szabó Mária - játszanak a színháznál. A Thália jubileumi előadásán Gombos Ilonát a közönség sajnos nem is láthatta színpadon, noha alighanem éppen ö az egyik legmarkánsabb egyénisége ennek a színháznak. Katartikus élményt adó nevetésére Záhradník Kinek üt a toronyóra című darabjából, bizonyára ma is sokan emlékeznek, hiszen olyan megrázóan felkavaró nevetésre ő is csak ott, akkor, abban a jelenetben volt képes. De sorolhatnánk számos más nagy alakítását Sarka- di Elveszett paradicsomától Ibsen Kísérte fékjén át a Nóráig, nem feledkezve meg önálló vállalkozásáról, az Árva Bethlen Kata című monodráma bemutatásáról sem. De hát ml történt vele, miért nincs a színpadon?- Én most azért vagyok feketelistán, mert kétszer megbetegedtem és betegen nem voltam hajlandó tunk. Mondom: tudtuk, hogy többet kell majd dolgoznunk, de ezzel számoltunk, hiszen a színházművészettel Nagykapostól Nagykürtösig kell jelen lennünk. Mindez rendben is van, de az már nincs, hogy az irodában azt mondják, nincs ledolgozva a napi nyolc és fél óránk! Tudja, mi ez? Olyan, mintha maga kimenne riportot csinálni, és azt mondanák a szerkesztőségben: ez a riport három flekk, ezt maga két óra alatt megírta, tehát hiába volt kint tizenkét órát, aznap csak két órát dolgozott! Hát normális ez?! Bennünket gyakran reggel fél hétkor kihajtanak, éjfélkor jövünk haza és azt merik mondani, nincs meg a nyolc és fél óránk. Az előadásra három, a felkészülésre egy órát számolnak, tehát maximum négy órát dolgozunk, mert az utazás nem számít bele! De beszélhetnénk másról is. Kit érdekel például az, hogy tudunk-e mi valahol kosztolni! Falun nem kapunk enni, mert ugye hol? A kocsmában mi van? Konzerv? Igen. De, aki már tönkre ment? Aki már nem ehet konzervet? Istenem - az piskótán él! Hát erről csak ennyit. Nem panaszkodnék, ha legalább a színpadon kárpótolna az öröm, de ha egy szezonban nekünk két darabunk lebög - ez rettenetes! A vezetők hozzá nem értése lassan már a színészek lelkét is tönkreteszi. Itt már mindenki elkeseredett. Hivatásos színház vagyunk, de nekünk nincs rendezőnk. Semmilyen rendezőnk nincs - szóval még csak egy rossz rendezőnk sincs! És ez évek óta így tart. Valamire való dramaturgunk, díszlettervezőnk sincs. Még sorolni is rossz! Mindennek a tetejé- Lovicsek Tüzvirágjára, vagy akár a másik darabjára, az Alattunk a város, fölöttünk az égre, de ehhez sorolhatnám Záhradník Toronyóráját is, amitől nem voltunk elragadtatva, amikor elolvastuk, viszont olyan előadást csináltúnk belőle, hogy a bemutatón maga a szerző azt mondta: „Nem is tudtam, hogy ebben a darabban ennyi minden van“. Szóval Beke a darabból és belőlünk is ki tudott hozni olyan pluszokat, ami még az írót is meglepte...- Pedig neki sem volt könnyű, hiszen akkor is voltak kezdő színészek, tehát nem csupán kiforrott egyéniségekkel dolgozott.- így igaz, voltak kezdők akkor is - és mély vízbe lettek dobva! Csakhogy Beke kiprovokálta belőlük azt, amit el akart érni velük. Neki erre millió fortélya volt. Persze, a peda- gogizálásra azért neki sem volt túlságosan sok ideje, de hát ez érthető is, hiszen előadásokat kellett produkálnia - és nem is akármilyeneket! Mikor megvált az együttestől, egy kicsit visszaestünk, mégpedig azért, mert a színészeink nagyobb része nem tanult meg gondolkodni a színpadon, megszokták, hogy volt, aki gondolkodott helyettük. Mikor olyan rendezőkkel kezdtünk el dolgozni, akik megvárták, hogy a színész maga kezdje, a mulasztásaink bizony felszínre kerültek.- Már csak egypáran vannak a színházalapitók közül, a folytonos újrakezdést Csendes László sem bírta tovább elviselni, évekkel ezelőtt elment...- Megértem Csendest. Ha fiatalabb lennék, talán én is az ő példáját követtem volna. Hát csak gondoljon bele: ahány új ember jön a színpadra, nekünk annyiszor elölről kell kezdeni mindent. Mit mondjak - soha nem kapni egy végszót, amire úgy válaszolhatnék, hogy kettőt már előre tudok lépni. Rettenetes dolog! Az, hogy mindig egy sleppet húzni magam után - mert, ha nem húzom, ha nik a színházon belül az összetartás, azaz idővel megszűnik maga a színház is. Mikor Bekét leváltották és politikailag kinyírták, a színház még nem omlott össze. Ekkor egy újabb támadást indítottak: nekünk, színészeknek egyik napról a másikra ki kellett volna költözni a lakásokból. Mindehhez tudni kell, hogy mielőtt megalakult volna a színház, Beke Sándor, Schultz György tanár úr Dobos László, dr. Szabó Rezső lépéseket tettek annak érdekében, hogy Kassán, a megalakításra kerülő színház számára szövetkezeti lakásokat vásárolhassanak, hogy az ide költöző színészcsaládoknak legyen hol lakniuk. Tudni kell: ezeket a szövetkezeti lakásokat a színház gyűjtésből vásárolta meg. Az történt ugyanis, hogy a keletszlovákiai földműves-szövetkezetek túlnyomó többségében a tagság egy bizonyos összeget megszavazott a színház javára. Mondom, ezek a lakások a színházé voltak, és a baj az volt, hogy nem voltak a mi nevünkön. Ekkor hirtelenjében okosabbat nem lehetett tenni, mint azt, hogy egy nap leforgása alatt mindnyájan harmincezer korona kölcsönt vettünk fel a takarékpénztárból, és „Csak élni kellene hagyni...“ (Gyökeres György felvétele) nem. alkalmazkodom hozzá, akkor én sem élek meg, elfutok valahova, és ők ott maradnak, hát ez borzasztóan fárasztó.- A bajok tehát Beke távozkimenni játszani. Nem voltam hajlandó, mert tényleg nem tudtam menni. De ez csak az egyik ok. A fontosabb: én megpróbáltam megkövetelni, hogy ebben a nehéz helyzetben, amiben a színház van, próbáljunk megmaradni színháznak. Legalább valamit őrizzünk meg abból, ami színházzá teszi a színházat! A válasz? Rebellis vagyok! Nekem semmi sem jó! Hallgatnom kellett volna inkább, belenyugodni abba, hogy itt mindenki valaki, csak a színész kutya. De nem tudtam! Oda jutottam, hogy a múltkor már a fejükhöz vágtam: bocsássátok el a színészeket, akkor megoldódik minden problémátok, abban a szentséges pmanatban nincs probléma, mert nincs színész! Tudja - valamikor a parasztember, ha élni akart - borzasztóan kímélte a lovát. Jobban, mint a feleségét. Mert, ha a felesége meghalt, még megnősülhetett, de ha a lova megdöglött, az egész családja elpusztulhatott, mert akkor nem volt miből élni. Nálunk a színházban sem azt kellene eltaposni, amiből élünk...- Hol, mikor kezdődtek be az igazgató - akinek ilyen állapot kialakulását nem lett volna szabad engednie - cinikusan azt mondja nekem: „Tudja Hu, az az érdekes, hogy a körülményeik ellenére olykor egészen jó előadásokat produkálnak“. Alighanem az Ármány és szerelem színre vitelére gondolt, amiről mások is hajlamosak azt mondani, hogy jaj de szép előadás volt? Hát egy frászt! Ha ahhoz hasonlítjuk, amit ez a színház már tudott, akkor ez csak egy gyönge, közepes előadás. Legyünk őszinték magunkhoz! Ha mi ilyen előadásra jaj de büszkék vagyunk - akkor valahol nagy baj van...- Persze, nem volt ez mindig így.- Nem. Az indulásunk és az első tíz év gyönyörű volt. Ebből élünk ma is - legalábbis mi, idősebbek. Persze könnyű volt akkor, mert egy olyan rendezőnk volt, mint a Beke Sanyi, aki a gyengébb darabokat is Ibsen Nórájában Kövesdi Szabó Máriával és Gyurkovics Mihállyal (Bodnár Gábor felvétele) 1990.1.26. Jasúrnap
