Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-26 / 4. szám
T alán nem túlzás azt mondanunk, hogy a Madách Kiadónak meghatározó szerepe volt abban, hogy a magyar kisebbségi irodalom a konszolidáció éveiben is felfelé ívelt, nem tört meg a hatvanas években megkezdett „felszálló“ ága. Ezek az évek a Madách „gyermekévei“ is voltak, a felfutás esztendői." Nem véletlen, hogy a korszak végére a megjelenő müvek száma és példánya is rekordmennyiséget ért el. Kivételt jelentett ez az intézmény a tekintetben is, hogy (minden ellenkező „elvárás“ ellenére) a kiadó személyi állománya változatlan maradt, - akaratán kívül - senki nem kényszerült e szellemi műhely elhagyására. Megőrizte az irodalom- és műközpontú gondolkodást, mégha egy-két kvázi-kötet megjelentetését nem is tudta elkerülni. Az elsők között volt, ahol a „letiltott“ írók műveit kiadták, mégpedig minden nagyobb késedelem nélkül. Saját hibáján kívül két kézirat kiadásával nem tudott megbirkózni (Mács József: Magasság és mélység, Janies Kálmán: A hallgatás évei), azonban a kényszerű visszakozások dacára és az ármánykodások ellenére is - a szellemi élet műhelye maradt. Azonban csak részben tudta kivédeni azokat a politikai abszurdumokat, melyek a közös könyvkiadásban megjelent alkotókat (Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Mészöly Miklós, Czine Mihály stb.), valamint a világirodalom kiváló képviselőit sújtották (Aragon, Moravia, Steinbeck, Böll, Krleza és mások). Elég volt egyetlen újságnyilatkozat a csehszlovákiai konszolidációról, hogy az illető író „kegyvesztetté“ váljék. A kiadói tervek „tisztaságát“ féltette a „hivatal“ a világirodalom nagyságaitól. Ebben a kispolgári álradikalizmusban, mely az irodalom fejlődését is torzította, a kiadó gyakran került a „pálya szélére“, ismételten és megrözgötten szállítva a „gyanút“ az eszmei „konszolidálódás“ alapvető hiányára. Ma már minden pótlólagos bölcsesség nélkül mondhatjuk, nem a hősi póz vagy a csoportérdekek vezették a munkatársakat a közösségi társadalom érdekei és az értékek hierarchiájának követésében, hanem az emberi mérték követése, az alkotószellem tisztelete és kisajátíthatatlansága. Ahhoz, hogy a színképvonalak finom szerkezete feltáruljon, szükségesnek tartottuk a „háttér" kontúrjaira is utalni. Bizonyítva ezzel azt is, hogy a valóságos szerkezet nem írható le a politikai modellekből kiinduló módszerekkel. Márpedig az elmúlt hónapok gyakran sommás ítéletei mögött ilyen jelenségek is meghúzódtak. A hetvenes évek egyik meghatározó jelenségének tartjuk, hogy jelentkezett az az új nemzedék, mely másként akarásával és tehetségével hívta fel magára a figyelmet. Nekik is, akárcsak elődeiknek, meg kellett küzdeniük azokkal a fenntartásokkal, melyek a „hagyománytisztelet“ ürügyén akarták megkérdőjelezni harsányságukat, másságukat. Az a sajtóvita, mely az Egyszemű éjszaka című antológia megjelenését követően bontakozott ki, aligha kedvezett az irodalom (amúgy is megosztott) légkörének. Hasznos volt azonban abból a szempontból, hogy a „polgárpukkasztó“ belépő után a bizonyítás kényszerét is tudomásul vették, s tehetséggel gondolattá és művészetté formálták a bennük szunnyadó energiákat. Velük is úgy történt, mint a korábbi nemzedékkel, hogy nem a jó szándék, hanem a tehetség fogadtatta el őket és költészetüket. Tóth László költészete kötetről kötetre merészebb magaslatok felé ívelt (Hangok utánzata, 1971; Ithakából Ithakába, 1975; Átkelés, 1977), s mellette Kulcsár Ferenc erőteljes mondanivalója (Napkitörések, 1972; Édennek neveztem, 1975; Krónikatör redék, 1979) követelt magának illő helyet költészetünkben. Az intellektuális líra és a bátor kísérlet jegyei találhatók meg Varga Imre köteteiben (Crusoe-szaltók, 1976; A medve alászáll, 1977; Boszorkányszombat, 1980). Mikola Anikó kötetei is az ígéret erejével hatottak (Tűz és füst között, 1971; Fák és hajók a szélben, 1976; Madárnak lenni, 1979), csak sajnálni lehet, hogy az elmúlt években elhallgatott. A „nyolcak“ nemzedékéből Tőzsér Árpád kötete (Érintések, 1972) nemcsak minőségi gazdagodást jelentett, hanem későbbi művében költészetének eredetét is szondázta (Genezis, 1980). Cselényi László kifejezés- és formakeresése ebben az időszakban produkálta a Krétakor című kötetet (1978), melyben válogatott és új versei is megjelentek. A hatvanas évek közepén induló Gál Sándor költői útját a későbbiekben a Kőlapok (1973), illetve a Folyó című kötete (1978) jelzi. Határozott előrelépést látunk ezekben a közösségi es sorsKerue- sek irányába. A megújulás és a korszerű költői kifejezés nem hagyják érintetlenül az alapozó nemzedéket sem. Dénes György kötetei (Az idő börtönében, 1970; Szemben a mindenséggel, 1976; Fényárén boróka, 1979), Ozsvald Árpád mívesen megformált költészete (Szekerek balladája, 1971; Vadvizek, 1978), valamint Veres János új kötete (Homokóra, 1972) erőteljesebbé tették azt az utat, melyet a hatvanas években felvállaltak. Zs. Nagy Lajos költészete inkább tematikailag bővült ezekben az években, eszközei jobbára változatlanok (Üzenet a barlangból. 1971; Isapur dalai, 1977). Ez utóbbi kötetében már megjelenik a szarkasztikus, önironikus hangvétel, mely majd a későbbi köteteiben teljesedik ki. A hetvenes évek végén indult a kisebbségi prózairodalom legsikeresebb írója, Grendel Lajos. Már első kötetével, novelláival, egyértelmű elismerést és megbecsülést szerzett (Hűtlenek, 1979). Regényíróként a nyolcvanas években mutatkozott be. A hetvenes évek vége felé formálódott az a nemzedék, mely a Főnix-sorozatban lépett a közönség elé (Barak László, Cúth János, Fülöp Antal, Finta László, Soóky László, Vajkai Miklós stb.). Reményekre jogosító volt ezekben az években Kovács Magda debütálása (Én, a csillagbogár, 1978). Könnyed mesélő készség, szín és ötlet a kötet, kár hogy nem lett folytatása. ígéretesen indult Bereck József is (Viharí előtt, 1974; öregem, az utolsó, 1977), itt is megkésett aztán a folytatás. Ezekben az években jelentkezett Ardamica Ferenc, akinek témaválasztását élményei adják, eredetisége azonban minden vitán felüli (A rokon cseléd, 1970). A prózairodalom „belterjességét“ mindenekelőtt az jelezte, hogy megnövekedett az érdeklődés a kisebbségi sorsproblémák iránt. Ezek ugyanis a hatvanas évek közepétől megszűntek tabutémák lenni, így a félmúlt is egyre izgatóbbá vált a prózaírók számára. A maradandó irodalmi teljesítmények között tartjuk számon ezekből az évekből Dobos László regényeit (Földönfutók, 1970; Egy szál ingben, 1976; Hólepedő, 1979), Duba Gyula műveit (Vajúdó parasztvilág, 1974; ívnak a csukák, 1978), illetve Rácz Olivér kisprózái alkotásainak kiváló darabjait (Álom Tivadar hadparancsa, 1975). Az idősebb nemzedék képviselői is felfigyeltetö alkotásokkal lepték meg az olvasókat. Dávid Teréz regényei (Ifjúságból elégtelen, 1970; Lidércfény, 1976), Ordódy Katalin művei (A keskenyebb út, 1971; Kiküldetés, 1977), valamint Egri Viktor kötetei (Égő föld, 1972; A hallgatás évei, 1980) kétségtelenül gazdagították prózairodalmunk folyamát. Mács József munkásságából két regény foglalkozik a szülőföld és a hazavágyás problémájával, valamint a beilleszkedés gondjaival egy idegen környezetben (Kétszer harangoztak, 1978; Szélfúvásban, 1980). Az Adósságtörlesztés című kötettel (1968) ez utóbbiak hármaskönyvnek is felfoghatók. Gazdag, értéktermő időszak volt a hetvenes évek prózairodalma. Az egyetemes magyar irodalom is elismeréssel fogadta ezeket az alkotásokat. Az a szemlélet- és müfajváltás, mely a hatvanás évek végén elkezdődött, ezekben az években is folytatódott. Ott van ebben a „mezőnyben“ a hagyományos, realista próza, mely elsősorban élményeiben ragadja meg a múltat, közte a második világháború élményeit és a kitelepítés tragikus időszakát. Ez a próza nemcsak megörökíti az események, megpróbáltatások egy-egy szeletét, hanem val- lomásos jellegével a kisebbségi éthosz erejét is növeli. Erősíti azt egy olyan korszakban, amikor az emberi értékek átmentése, éppen a konszolidáció miatt, rendkívül fontossá válik. Hisz a társadalmi konszolidáció ürügyén lényegében tovább éltetik azt a posztsztálinista rendszert, mely formális és deklaratív jogokat ismer, azok általános érvényét azonban (beleértve a személyi szabadságot vagy a nemzeti kisebbségek autonóm törekvéseit) nemcsak kétségbe vonja, hanem hatalmi eszközökkel korlátozza is. Az irodalom érzékenyen reagált ezekre a torzulásokra, és az általános emberi értékek felmutatásával próbálja az igazi értékeket átmenteni, érvényességüket a társadalmi pangás időszakában is meghosszabbítani. Nem kis szerepet vállalt e téren - a már említett művek mellett - a csehszlovákiai magyar kispróza. Bár a kispróza hiánya az elmúlt évtizedekben szinte állapotává vált kisebbségi irodalmunknak, egyes képviselői azonban öregbítették munkásságukkal a novella és az elbeszélés rangját. Duba Gyula (Ugrás a semmibe, 1971), Gál Sándor (Elsőosztályú magány, 1974), Egri Viktor (Eszter, Bella és a többiek, 1971), Rácz Olivér (Álom Tivadar hadparancsa, 1975) imponáló szinten művelte ezt a műfajt. A szociológiai fogantatású irodalom sikeres müveként, úttörő vállalkozásként tekintünk Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című kötetére (1974), melyben a paraszti világ változásairól ad hiteles, élménygazdag képet. Ez a kezdeményezés a nyolcvanas években talált folytatókra. Gál Sándor kötete (Mesét mondok, valóságot, 1981), majd a nyolcvanas évek közepén Zalabai Zsig- mond vállalkozása (Mindenekről számot adok, 1985; Hazahív a harangszó, 1986) a tényirodalom eszközeivel kutatja és vallatja a falu múltját, történelmét. A nemzeti kisebbségi sors változásainak nyomon követése érdekében is szükséges és kívánatos volna, hogy hasonló témájú irodalmi alkotások szülessenek. A hagyományos próza mellett - mely, persze maga is megújul, a változások hatására szemléletében elmélyültebb, idősíkjaiban összetettebb lesz - erőteljesen színre léptek a modern törekvések is. A Fekete szél című antológia (1972) már jelezte ezeket a törekvéseket. A fiatal, tehetséges novellisták felvonultatása egyfajta belépője is az új törekvéseknek. Duba Gyula, a kötet összeállítója szerint „kísérleti novellákról“ van szó, a kísérlet mögött azonban ott a szándék az irodalom megújítására is. Az „új hullám“, a modern próza útkeresésének első bizonyságait a csehszlovákiai magyar irodalom „harmadvirágzásában“ Dobos László (Messze voltak a csillagok, 1962) és Duba Gyula prózája (Szabadesés, 1970) jelentette. Az idősíkok szabadabb alkalmazása, a gondolati és intellektuális elemek tudatos kezelése a hetvenes évek végén programmá, alkotói magatartássá vált. A prózaírók közül a legimpozánsabb pálya éppen Grendel Lajosé. Művészi tudatosság, formabiztonság és árnyalt, kifejező nyelvezet jellemzi műveit. Bár igazán korszerű prózaírói hitvallását a nyolcvanas évek elején megjelent regényeivel bizonyította, izotópjai azonban ezeknek megtalálhatók a Hűtlenek című elbeszéléskötetének írásaiban is. Az áttételesebbé vált mondanivaló nemcsak a hagyományos keretet (cselekmény idősíkok egymásutánja) oldja fel, hanem gondolatiságának kötetlenségeivel, asszociációinak sokrétűségével, a groteszk és az irónia eszközeivel, esszéelemek és mitologikus vonatkozások beiktatásával stb. válik hitelesebbé. Az áttételesebbé vált prózában a fikció szerepe is megnövekedett, s erőteljesebben jut szóhoz a megtörténhető, a valóságos folyamatok hagyományos kezelésével szémben. Ez a módszer lényegében a nyolcvanas évek ifjú prózaírói nemzedékénél válik határozott törekvéssé, bár az esetek egy részében a meglevő modellek „követése“ sem kizárt, az egyéni ötvözés szuverén alkalmazása helyett. Ezek a törekvések és új irányok a kisebbségi magyar prózát nemcsak műfajilag tették 1 tagolttá, hanem'szemléletében is megváltoztatták. A hagyományok, a múlt és a félmúlt történései a modern prózai megnyilvánulásokból sem hiányoznak, s szóhoz jutnak a közös emberi gondok, erkölcsi felelősség, magatartás kérdései is. Az alkotó kreatív erejét teszik próbára az új törekvések, s az eredményről a művek sikere vagy sikertelensége tanúskodhat. Nem érdektelen szólnunk arról sem, hogy a hetvenes években megszaporodtak az irodalommal, történelemmel foglalkozó művek, tanulmánykötetek is. Olyan művek láttak napvilágot, mint Sas Andor több évtizedig kiadásra váró kötete (A koronázó város, 1973), Szalatnai Rezső (Kisebbségben és igazságban, 1970), Rákos Péter (Tények és kérdőjelek, 1971), Turczel Lajos (Portrék és fejlődésképek, 1977), Szeberé- nyi Zoltán (A vox humana poétája, 1973), Popély Gyula (A Csehszlovákiai Magyar Irodalmi és Művészeti Társaság, 1974), Zsilka Tibor (A stílus hírértéke, 1973), Tőzsér Árpád (Az irodalom valósága, 1970) és Koncsol László (Kísérletek és elemzések, 1978) kötete, melyek egyértelműen nyereségei szellemi életünkneic Az irodalomszervezés erényeire utalnak azok az antológiák is, melyek ezekben az években megjelentek. Az Egyszemű éjszaka (1970) és a Fekete szél (1972), valamint a Megközelítés (1980) című nemzedéki antológiák mellett az irodalom értékeit próbálta felsorakoztatni a Csallóköztől a Bodrogközig (1977), a Jelenlét (1979), a Rejtett ösvény (1980) vagy a gyermekirodalmi műfajt képviselő kiadványok (Tapsiráré tapsó- rum, 1978; Labdarózsa, nyári hó, 1979; Szól a rigó kiskorában, 1978). Ezek a kötetek egyértelműen az értékek népszerűsítését és az új értékek megteremtését kívánták ösztönözni. Említést tehetünk arról is, hogy a csehszlovákiai magyarság 1948 utáni történetében először jelennek meg képzőművészeti jellegű kiadványok, monográfiák (Lőrincz Gyula, Szabó Gyula, 1973; Kisgaléria, 1977), továbbá népművészeti* tárgyú kötetek (Ág Tibor: Édesanyám rózsafája, 1975; Kecskés László: Komáromi mesterségek, 1978; Kosa László: Rozmaringkoszorú, 1979) . És bár a kiadó évente megújuló küzdelmet vívott a létezésért, a talpon maradásért, hisz működéséhez az alapvető feltételek (elhelyezés, nyomdai kapacitás, papírkészlet, terjesztés stb.) hiányoztak, egymást érik azok a sorozatok, melyek az irodalmi értékek közhasznú terjesztését hivatottak szolgálni. A korábban alapított Magyar Könyvbarátok Köre (1950), valamint a Versbarátok Köre (1965) fenntartása mellett beindult a Csehszlovákiai Magyar írók sorozata (1977) , a Kiskönyvtár (1977), az Első Osztályosok Ajándékkönyve (1978), majd a Főnix-sorozat, illetve a Cseh Irodalom Könyvtára és a Szlovák Irodalom Könyvtára sorozat. Ekkor szerveződött az Uj Mindenes Gyűjtemény első kötete is, illetve a Műhely (1978) című évkönyv. Mintha csak megelőlegeztük volna Ajtmatov szavait, amelyeket a neves író egy évtized múlva így fogalmazott meg: „A nép halhatatlansága - nyelvében rejlik. “ Azt mondhatjuk, hogy a hetvenes évek irodalma egy, máig tartó fejlődés, tartalmi és formai kezdeményezésekkel, korszerűsödéssel övezett törekvés alapjait rakta le. Igazi értékteremtő korszak volt ez, mely feltehetően az idő távlatából is megőrzi értékeit és üzeneteit az utókornak. Ez az időszak az emberi magatartást, az erkölcsi bátorságot avatta elsősorban tanúvá, méghozzá egy olyan korban, amikor könnyű volt „besározódni“. Ennek is köszönhető, hogy a csehszlovákiai magyar írók a konszolidáció éveiben nem voltak szilenciumra kárhoztatva, s késedelem nélkül megjelentek azok az alkotások is, melyeknek alkotóit a korabeli politikai gyakorlat a társadalmi élet perifériájára szorította. így hát azokra a törekvésekre, melyek az elmúlt hónapokban sokszor elegáns köny- nyedséggel kérdőjelezték meg irodalmunk konszolidációs éveit, aligha lehet más válaszunk, mint a kiadott müvek. A politikának, - közéletnek s a „nyüzsgőknek“ lehet röstell- nivalója, az irodalomnak kevésbé. Nem marad hát más választás, mint a könnyedén kiosztott kérdőjeleket kiegyenesíteni. Mert ennek az időszaknak a legjobb alkotásai megérdemlik a figyelmet, sőt az alkotók a tiszteletet is. (1989 szeptember) FÓNOD ZOLTÁN A hetvenes évek és a csehszlovákiai magyar irodalom (M.)
