Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-29 / 26. szám

papírba, a kabátja alá rejtve kivitte, s valamelyik néptelen utcácskában a csatornába hajította. Másnap az egekig magasztalta a szerencsétlen öregasszonynak, s szinte vérzett a szíve, látva, hogy ragyog a szeme.

A feleségem egy pillanatra félbeszakította a mesélést, hogy lélegzetet vegyen, s mi megpillantottuk, milyen érzelmet tükröztek az öregasszony szemei, amikor az egekig magasztalták a mákos tésztáját, az egyetlen varamit, amivel kivehette a részét a szent háborúból.- Mígnem egy bizonyos este - folytatta a feleségem -, amikor az unkafivérem az újságpapírba csomagolt mákos tésztával kilépett a házból, olyan sűrű köd ereszkedett a városra, hogy pár lépésnyire sem lehetett látni. Kuzinom körülnézett, mint szokta, sehol egy lélek, kivette a felöltője alól a csomagot, és bedugta a csatomanyílásba. Amikor felegyenesett, valakinek a kezét

érezte a vállán. Hátrafordulva látta, hogy egy londoni „bobby“ áll mellette.

„Elnézést - mondta a rendőr. - Megkérdezhetem, mit hajított ki?“

^kkor az én kuzinomnak elveszett a szava. Villámgyorsan számot vetett vele, hogy bármi, amit mondhatna, ostobán és értelmetlenül hatna, hogy semmilyen szavak nem képesek kifejezni tettének indítékát, hogy épeszű ember fel nem fogja, hogy amikor a londoniak a legkisebb parkba is krumplit ültetnek, valaki a csatornába dob egy hatalmas tányér mákos tésztát csak azért, mert nem akar fájdalmat okozni egy idős nőnek, akinél fűtetlen szobát bérel.

„Ha így - mondta a bobby, hasztalan várva a magyarázatra -, akkor szíveskedjék velem jönni.“ Bekísérte az unokafivéremet a kapitányságra, s ott kimerítő jelentést adott az őrmesternek.

„Tehát megtagadja a választ arra a kérdésre, mit dobott be a csatornába?“ - kérdezte az őrmester, őszülő halántékú, idősebb férfi.

Kuzinom szomorúan és tanácstalanul mosolygott. Mit modhatott? A helyzet, amelyben találta magát, olyannyira ostoba, hogy sírhatnékja támadt.

„Hát, szemre, őrmester úr, újszülött lehetett“ - mondta a bobby.

Az őrmester gyanakodva nézett az unokabátyámra. „Vagy még rosszabb - tette hozzá. - Azt mondja, valamilyen papírok?“

Az unokabátyám libabőrös lett. Hirtelen átvillant rajta, hogy háború van, ő pedig külföldi, idegenben, kémektől és diverzán- soktól óvó plakátokkal teleragasztott helyen van, hogy a szája tele azzal az átkozott mákos tésztával, amit gyerekkora óta utál, ha megmondaná is az igazat, egyetlen szavát el nem hinné senki, hacsak be nem citálnák a kapitányságra az öregasszonyt, de

mind között ez volna a legrosszabb, ami érheti, inkább csukják le azonnal, mintsem az öregasszony előtt valljon be mindent.

„Jól van - mondta az őrmester. - Ebben az esetben akcióba lépünk.“ - Határozottan odament a falon függő térképhez, berajzolt rajta valami négyszöget, felvette a kagylót, és elrendelte a riadót. Megparacsolta, hogy zárják le a csatomakivezetőket az egész szakaszon, kutassák át, keressék meg az újságpapírba burkolt jókora csomagot, tegyenek jelentést a lebonyolításról, s ha keresett tárgyat meglelik, vigyék oda.

„Maga pedig - fordult a rendőrhöz, aki a kuzinomot bekísérte kísérje be az idős hölgyet, akinél ez a gentleman lakott. Lehet, hogy tőle valamivel többet megtudunk.“

Kuzinom kis híján azt kívánta, bárcsak bűntény vagy árulás bizonyítékát találnák a csatornában, mialatt a beidézett öregasz- szonnyal egyetemben várakozott. Az idős hölgy természetesen nem tudott felvilágosítást adni, hiszen esze ágába sem jutott volna, hogy mindez valamiképpen összefügg az egekig magasztalt mákos tésztájával, ennélfogva nemigen aggódott, egész idő alatt vigasztalta a kuzinomat, hogy ez valami félreértés, nemsokára szerencsésen tisztázódik.

„Még szerencse, hogy előbb megette azt a tányér tápláló mákos tésztát“ - mondta.

Az őrmester felfigyelt. Kuzinom olyan ábrázatot vágott, mintha már a villamosz- székben ülne, és a következő pillanatban jószerivel elájult, amikor belépett a rendőr, és letette az őrmester elé az asztalra az újságba csavart csomagot, ami nem tartalmazhatott mást, mint amit tartalmazott. Kuzinom akkor első ízben vetett számot az élet kegyetlen oldalának létezéséről.

Az őrmester megemelte a csomag szélét, s arcára egy pillanatra kiült a megdöbbenés. Aztán rámeredt a kuzinomra, majd az öregasszonyra, azután ismét a csomagot, majd újfent az öregasszonyra, végül felállt, megragadta a csomagot és belehajította a szemétkosárba.

„Csak öreg újságok - mondta. - Elnézést kérek a félreértésért, ön szabad. Bocsássa meg nekünk, de hát ön is érti.“

Kuzinom semmit sem értett.

Az őrmester egész az ajtóig kísérte az öregasszonyt és a kuzinomat, jó éjszakát kívánt, s mikor már távozóban voltak, eszébe jutott:

„Az iratai!“

Kuzinom visszament az irataiért. A felügyelő átnyújtotta, és a kosárra mutatva azt ' mondta halkan, de olyan halkan, hogy kuzinom sosem volt benne biztos, vajon nemcsak képzelődött-e: „Én is utálom...“

Unokabátyám ezután karonfogva az öregasszonyt, hazament. Útközben az öregasszony azt mondta, ne bánkódjon a rendőrség otrombasága miatt, az évről évre rosszabb, és megígérte, hogy következő vasárnap ismét főz neki mákos tésztát. Ku- zinom akkor első ízben döbbent rá, hogy az élet kegyetlen és jó oldalai mennyire összefonódnak.

Kopasz-Kiedrowska Csilla fordítása

xy,

at.

k,

ak.

yyad,

•d,

i.

'sy.

í.

megállók.

ilatőr.

' Beletojnál? ’ Visszér?

e leülj!

KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELE

A gondolat, amelynek a megvalósításáról itt szó lesz, úgy látszik egészen angol, mert valóban praktikus és mert az egész világot átfogó. A jövő év júliusának a végén kongresszusra fognak összeülni a világ minden emberfajtájának a képviselői. Az európai kultúmemzetek képviselői mellett ott lesz ezen a kongresszuson a török, az arab, a perzsa, a kínai, a japáni, az egyiptomi, a hindu, az amerikai indián és

CHOLNOKY VIKTOR

a dél-amerikai keverékfajok egy-egy képviselője, de ott lesz a haiti-i rabszolgából felszabadult néger és a délafrikai szabad néger is, meg a zulu- kafferek külön képviselettel. Ahogyan a program jogos dicsekvéssel mondja, több mint húsz külön kultúra fog összetalálkozni ezen a kongresszuson. És a résztvevők névsorának a tekintélyesen hosszú betűfolyamából lehetetlen itt ki nem ragadnom egy pár érdekesebb nevet. Kínát például Vu-Ting-Fang,-a volt washingtoni nagykövet fogja előadással is képviselni. A hinduk egyik képviselője és egyúttal a kongresszus legelső előadója - valószínűen a korára való tekintettel - Brazsendranat Szil lesz, aki a kucsbehári maharadzsa által a fővárosban fenntartott egyetemnek a rektora. A dél-afrikai benszü- lötteket egy Tengő Jabavó nevű úr fogja képviselni, aki természetesen femolendtfekete, de amellett - lap- szerkesztő is. Az egyetlen bántu nyelven megjelenő újságnak, az „Imvo Zabancsundu“-nak a szerkesztője. A másik nagy afrikai népet pedig, a zulukaffereket, egy kikeresztelkedett zulu fogja képviselni, névszerint Mangena Alfréd, aki meg szintén meglepetésszerűen, ügyvéd Londonban. Az indiánok képviselője szintén érdekes ember lesz: dr. Eastman Charles, író.

Ezek mellett a valóban emberi szélsőségek mellett felesleges a kongresszus többi exotikus érdekességét is felsorolni még. Igazán a világnak a legtarkább gyülekezete lesz ez a kongresszus, amelynek célja az, hogy a modem tudás és a mai ismeretek fénye mellett vitassa meg azokat a vonatkozásokat, amelyek fennállanak Nyugat és Kelet népei között, az úgynevezett fehér és az úgynevezett színes fajok között, azzal a kifejezett céllal, hogy elősegítse köztük a jobb megértést, a barátságos érzületet és a szívből való együttműködést.

Nem lehet eltagadni, hogy minden csak kissé elgondolkozó ember előtt is szédületes perspektívát nyit ez a programm és ez a névsor. Talán Chavez a már fönt, a levegő jégrégióiban haldokló látott csak ilyen szemhatárt, talán csak ők, a tudományt és a haladást vérrel megpecsételő érezte meg ott fenn, a semmiség borzalmai között, hogy az egész földgömb csakugyan olyan nevetségesen kicsiny, hogy nem érdemes érte civakodni, mert hiszen van olyan nagy, hogy mindnyájan elférünk rajta.

Igen, ő bizonyosan meglátta, mert a halála előtti órákban minden hős látja a jövő vízióit, talán olyan képeket lát, aminöket csak lassan, nehézkesen tud kispekulálni előre a fontolgató emberi elme. De ennek a soha meg nem szűnő fontolgatásnak kétségtelenül egyik legérdekesebb eredménye lesz a londoni „fajok kongresszusa“.

Persze, a céljaikon is, a módszerükön is mosolyogni is lehet. Hiszen az interparlamentáris konferenciák, meg az öreg „tehetetlenek tanácsa“, a hágai békebíróság még éktelenül kisebb nemzetközi vonatkozásokban is kétségtelenül mosolygásra indítják az embert és egyelőre csak arra jók, hogy a világbéke megvalósításáról kétséget oltsanak a lelkek- be. Éppen úgy, mint ahogyan ma már köztudomású tény, hogy az uralkodó-találkozásokon mindig a békéről van szó és mi nép mégis folyton fegyverkezünk, ök a békéről beszélnek, nekünk pedig golyó van a hasunkban. Még pedig annál súlyosabb golyó, mert nem is úgy lőtték bele, hanem magunk vesszük meg a magunk ritka kis pénze árán, akár a Krupptól, akár a Skodáéktól

az már mindegy, mert még a patikában sincsen drágább pirula a ki nem lőtt ágyúgolyónál.

De azután lehet a dolognak mosolyogni a másik oldalról is. Mert például én egész komolyan elhiszem, hogy his excellency Vy-Ting-Fank egész érthetően meg tudja magyarázni a right honourable lord Wear- dalenak, hogy a felvilágosodottabb kínaiak részéről semmiféle sárga veszedelem nem fenyegeti Európát. Azt is elhiszem, hogy Eastman Charles úr, a híres Guggonülő Bölény egyenes leszármazottja érthetővé teszi például dr. Ferdinand Tönnies kiéli egyetemi professzor előtt, hogy a rézbőrűek éppen olyan kultúrára képes emberfaj, mint akár a kaukázusiak. De azt nem igen akarom elhinni, hogy a kingwilliamstowni fekete lapszerkesztő, Tengő Jabavó meg tudná értetni Arenberg Prosper herceggel, hogy felesleges fáradság a négernek a halántékán szúrni keresztül a puskavesszőt s úgy keverni fel az agyvelejét, mert az már úgy is mozog. Aziránt is táplálok kétségeket, hogy Zangwill Izrael, a kongresszuson a zsidó faj képviselője, bele tudja beszélni a „Jerikói Kürt“ szerkesztőjének a fejébe azt a képtelen badarságot és rosszhiszemű ferdítést, hogy Solymosy Esztert nem a zsidók használták fel rántásnak a laskába, valamint aziránt is táplálok valamelyes kétségeket hogy a magyar kongresszusi tagok (eddig nyolcán vannak felvéve a névsorba) valamelyike arra a meggyőződésre terelhető prof. Valerian Ursianut, a szenátort és a bukaresti egyetem fakultásának a dékánját, hogy ma már Magyarországon, tekintettel a tűrhetetlen húsdrágaságra, nem 1 esznek oláh gyereket a csendőrök.

Hogy a zulu meg a kanadai sziuin- dián-utód tökéletesen meg fogják egymást érteni, csak olyan természetes dolog, mint hogy a finn is, meg ma már a török is édes testvére a lovagias magyar nemzetnek. Persze hogy az, mert nincsen a fene közük sem egymáshoz. Akkor lett volna a török testvérünk, amikor Zrínyi Miklós megírta a török áfium ellen való orvosságról szóló csodaszép dolgát. Könnyű az örményt arra kapacitálni, hogy ne legyen antiszemita, de tessék a pózeni lengyelt bírni rá arra, hogy szeresse a porosz junkert. És te, olvasóm, a dél-afrikai háború idején bizonyára a búrok mellett lelkesedtél, a kelet-ázsiai háború idején pedig a nemes sárga fej mellett gyulladtál lángra. De kérdezd csak meg ' a hottentottát, hogy miféle ember is tulajdonképpen az a búr, váratlanul szenzációs feleletet kapsz rá és kérdezd meg a sanfranciscói yankeetől, hogy mi a véleménye az odaözönlő kínairól, ott is furcstr feleletet fogsz kapni. Csakúgy, mint akkor, ha a texasi angolt kérdezed meg a felszabadított néger rabszolgák utódairól. Az bizony vissza fogja őket kívánni a Bee- cher-Stove kisasszony kunyhójába.

Amíg érdekellentét nincs, amíg súrlódó felületek földrajzi, avagy gazdasági okokból nem támadhatnak, addig mindnyájan testvérei vagyunk egymásnak. Az etnográfia szerint való szélsőségek ölelkezésben találkoznak mindaddig, amíg a közös koncon, az érdekellentéten nem találkoznak össze. Az ugandai néger teljesen meg van elégedve a dél-amerikai kvarteron viselkedésével, ellenben a jövő nagy - talán legnagyobb — világállamában, Argentínában már is kész az ellentét a portugál, a kreol és a legújabban, de irtózatos szaporasággal bevándorló német között.

Ezeket az egészen természetes úton-módon keletkező ellentéteket aligha fogja elsimítani csak valaha is akármiféle kongresszusnak a mesterkedése. De ennek ellenére is tiszteletreméltó gondolat a fajok kongresszusa, mert valami ködlően távoli jövő perspektíváját tárja fel, valami nagyon pisla reménységet mégis csak élesztget. Hiszen ha nem hinnénk mindnyájan az egy akol és egy pásztor igéjében, akkor csakugyan jobb volna, ha megint Petőfinek lenne igaza és leásna valaki a föld közepébe.

1911

gr í • . £. :> var, vv v. jfc> ■■***';

NAGY LÁSZLÓ: KAVICSBÁNYA

I * A s £ « p / 1/ f i^ l lllkL'fl j L ' A