Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-29 / 26. szám
Uasärnap 9 19 90. VI. 29. a Madách faluján is végighömpölygó Sztregova-patak völgyén át déli irányba túrázunk, Mulyad község fölött érünk egy újabb völgykatlanba. A Nógrád északi hegyeiből errefelé siető sebes patak itt ömlik az Ipolyba. Ez a folyó egyik legfestóibb szakasza; szűk, de „bájos völgytorok“, ahol a Cserhát és a Korponai-hegyvidék nyúlványai már-már érintik egymást. Északon az Őr-hegy, délen pedig a Kö-hegy a legmagasabb kiemelkedés. Ezek néznek szembe egymással ősidők óta békésen és barátságosan. Az Ipoly menti katlan szűkülete nem hosszú, s több patak is torkollik itt e keskeny völgybe. Felőlünk a már említett Sztregova-patak s az Ópatak, a túloldalról pedig a Nógrád- szakáli- és a Dobroda-patak. A völgykatlanban - akárcsak a Vág vagy a Garam mentén több helyütt is - szorosan fut egymás mellett az országút, a folyó és a vasút. Az utóbbi már magyarországi területen. A Mulyad környékén záruló keskeny völgyben hajdan Nógrád megye három - a Balassagyarmati, a Losonci és a Szécsényi - járás határa találkozott. A Szécsényi járás a reformkorban még sokkal nagyobb és népesebb volt, mint a századforduló táján. A múlt század elején még 73 falu és 48 puszta tartozott ide, ahol összesen 58 000 ember élt. Századunk elején a 90 218 kataszt- rális holdnyi területen 26 048 lakost számláltak. Ennek 94,7 százaléka magyar, 4 százaléka pedig szlovák nemzetiségű volt. Az egykori Szécsényi járás 36 községe közül hét esik a mai Szlovákia területére. Valamennyi az Ipoly jobb partján, a mostani Nagykürtösi járás délkeleti peremén van. Rárósmulyad község az imént említett hangulatos völgyszúkületben fekszik. A hajdani parasztporták egészen az Ipoly partjáig terjednek. A másik oldalon, közel a folyóhoz, a szécsényi-ipoly- tarnóci országút vezet. Erre járt valamikor a Szécsény irányából losonc felé siető postaszekér is, mely a Rárósmu- lyaddal szemközti Nógrádsza- kálon is megállt, hogy aztán a rárósi hídon át folytassa tovább az útját, s meg se álljon Gácsig. A vonat is elrobog naponta a mulyadi kertek alatt. Ez Balassagyarmat és Ipolytarnóc között közlekedik. A mulyadiak azonban csak bottal üthetik a nyomát, mert a kertek alatt felszállni arra nem lehet, lévén itt az országhatár. Pedig áthalad erre olyan járat is, mely Nagykürtös és Losonc között közlekedik, igénybe véve az 1896-ban épült túloldali vasútvonal közel húsz kilométeres szakaszát. A mulyadiaknak tehát, ha Losoncra akarnak vonattal utazni, vissza kell menniük a szomszédos Bussára, itt jegyet váltani, aztán mehetnek a házaik mögötti vasúton tovább, Kalondáig meg sem állva, mert itt érnek újra csehszlovák területre. Ilyen járata is csak egy van ennek az országnak. Rárósmulyad határának keleti része az Ipoly teraszain húzódik. Az északi rész elsősorban andezittufából álló tagolt dombvidék. A középkorban még két önálló falu volt itt: Rárós és Mulyad. Az előbbit Bornemissza Pál, az utóbbit Lipthay Jánosné birtokolta. Az 1548-as adóösszeírásokban is külön szerepel még a két falu. 1770-ben Balogh János és Boros József a helység ismertebb urai. A Boros család kúriája is itt épült fel hajdan. A kőrá- más ablakú úrilak még ma is áll a falu dombos részén. A századforduló táján ez Körfy Rudolfé volt. Azé az úriemberé, akinek alapítványából 1918-ban felépült a község szecessziós temploma. A mulyadi templom az első vasbeton szerkezetű egyházi épület volt a történelmi Magyarországon, Medgyaszay István (1877-1959) építész 1910-ben készült tervei alapján épült. A híres vasbetonter- vezó alkotásaiban a népi, elsősorban az erdélyi építészet formakincseit használta fel. Kiemelkedő munkája, a rárós- mulyadi is őriz ilyen elemeket, például a torony kerengójén. Mulyad község határában már a múlt században vastartalmú vízforrásokra bukkantak. A kutak mellé később fürdőépületet is emeltek. Még az első köztársaság idején is kitűnően üzemelt a fürdő, gyógyvize pedig a széles környéken keresett volt. Sajnos, az utóbbi évtizedek során teljesen elhanyagolták a fürdőt s a szép környezetet. A falu neve 1321-ben Ra- ros, 1484-ben Mulyad alakban fordult elő, 1773-ban pedig Rárósmulyadnak írták. A századforduló táján több mint 400 lakos élt itt. Csaknem valamennyien magyar nemzetiségűek voltak. Ma körülbelül 280 lakosa van a falunak, ami közel százzal kevesebb, mint húsz éve. Magyar tanítási nyelvű kisiskolája is megszűnt, s a faluból sokan elköltöztek. A közigazgatásilag Bussához tartozó községet a kihalás veszélye fenyegeti. Igaz, az utóbbi időben az elvándorlók helyébe több cigány származású polgár is beköltözött. A falu határában két pusztát is találunk. Hámor-pusztán hajdan - ahogyan a megye monográfiájában olvasható - vas- és ezüstolvasztó hámorok működtek. Szvircsek Ferenc ipartörténész derítette ki, hogy az egykori vashámor működéséről a XVIII. század végéről két érdemleges adat szól. Eszerint a falu egyik birtokosa, Boros József özvegye, Török Zsófia a rárósmulyadi „kalapáló műhelyében“ alakíttatta vassá a Tiszovnyík-patak jobb partján, Alsó- és Fel- sósztregova között, Tótkisfalutól nyugatra levő (Tót) Kele- csény határában fekvő Podlu- zsányban bányászott vasércet. A középkorban a mai Rá- róspuszta helyén volt Rárós község. Az Ipoly folyón 1945- ig kőhíd vezetett át. A 109 öl hosszú, hat boltíves hidat tő- rincsi kőből építették. Ezen a hídon vezettek át útjai Madách Imrének is, aki falujából időnként a Sztregova-patak völgyén át dél felé tartót. Gyerekkorában erre ment Vácra a gimnáziumba, hogy vizsgát tegyen a piaristáknál. Erre utazott Szécsény- be is többször barátjához, Szontagh Pálhoz. De Gyarmatra vagy Csesztvére is a rárósi hídon, illetve Szakálon át vezetett az út. Mert szemben a túloldalon már Nógrádszakál van. Meg-megállt itt többször Madách is pihenni vagy lovat itatni, de volt úgy is gyakran, hogy csak eddig utazott. Hogy miért, az már egy másik írás témája. Csáky Károly A VOLT RÁRÓSMULYADI KÖRFY-KASTÉLY Böszörményi István felvételei KIADVÁNY A SZLOVÁKIAI VASGYÁRAK MÚLTJÁRÓL Mária Sarudyová: Topográfia zeleziarní na Slovensku v 19. storoőí (A vasgyárak topográfiája a 19. században Szlovákia területén) A szerző elsősorban a szakembereknek ajánlja könyvét. De a laikus olvasónak is általános áttekintést nyújt a vasipar, valamint a vasgyárak fejlődéséről. Az olvasó tájékoztatást szerez a 19. század szlovákiai vasgyárairól. Továbbá e mű időrendben megközelíti a vasipar technológiai fejlődését az őskortól napjainkig. A vasiparnak nálunk százötven éves hagyománya van. Régen Szlovákiában a legfontosabb termelői ágazatokhoz tartozott. Századokon keresztül a vasgyártás fő területe Szlovákia volt. Nem hiába nevezték el a történelmi Gömör vármegyét „Vasmegyének“. Az országban itt gyártották a legtöbb és legjobb minőségű vasat, ezenkívül itt voltak a leggazdagabb vasérclelőhelyek. Ezen a vidéken egész munkásdinasztiák léteztek. A könyvben sok szép képpel illusztrált múlt századbeli vasgyárakat láthatunk. Különös atmoszférát nyújtanak a régi vasgyárak munkáscsoportjai, valamint a 19. század vasgyárainak korabeli postalevelezólapjai. E mű dokumentációs értékét növelik a régi nagyolvasztókat, ön- tészeti emlékeket ábrázoló felvételek. Némelyek máig is megmaradtak. Különösen vonatkozik ez a Garam, Szepesség és Gömör vidékére, ahol a látogató művelődéstörténeti honismereteit is kibővítheti. Azonkívül az olvasó bepillanthat a kassai Szlovák Műszaki Múzeum vas- kohászati gyűjteményébe is. A szakkönyvben régi kohászati berendezések rajzait találhatjuk, melyeket több szlovákiai levéltárban őriznek. E mű a kassai Szlovák Műszaki Múzeum tudományos munkatársa Sarudy Mária sokéves kutatásának eredménye. Gyurcsánszki Valéria a „bájos völgytorok“-ban
