Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
r 1990.1.19. I |mw mondják, a káröröm UQy a legszebb öröm. Szokásom ellenére magam is kár- örvendtem kissé a fiatalok helyzetéről szóló cikk olvastán. A létező szocializmus képviselői oly sokáig manipulálták a statisztikai adatokat, csak hogy bizonyíthassák az általuk szocialistának nevezett rendszer előnyeit és saját érdemeiket, hogy már-már igazságosztásnak tűnik, ha a statisztikai adatokat most valaki úgy értelmezi, hogy azok a lehető legrosszabb fényben tüntessék fel a korábbi irányítás módszereit, eredményeit (következményeit), vezetőit. Ezzel együtt szeretném, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba. A szerző megállapításával ellentétben a Ligetfalusi lakótelepen sem jut zsákutcába a házasságok több mint ötven százaléka (vagyis szűnik meg válással). Az igazság persze így is elég csúf képet mutat. A válások ezen a lakótelepen sokkal gyakoribbak, mint Szlovákia bármely más köz- igazgatási egységében. 1988-ban minden száz házasságkötésre 81 válás jutott. Ezt a válási indexet csak az esküvők számának ismeretében lehet értékelni. Valamivel kifejezőbb adat az, hogy minden ezer lakosra 3,9 válás jutott (összehasonlításként: ez a mutató a Dunaszerdahelyi és a Rima- szombati járásban 1,5, de például a Komáromi járásban már 2,3). A válások magas számát viszont ezen a lakótelepen a fiatalok szociális helyzetén kívül befolyásolja az is, hogy egyetlen más városban, járásban sem ilyen magas a fiatal házaspárok aránya, hogy számos fiatal gyökértelennek érzi magát a nagyvárosban, hogy hiányzik a hagyományos kisközösségi erkölcsi kontroll. Érzésem szerint ugyanígy nem ad objektív képet az első ötéves tervidőszak adatainak párhuzamba állítása az idei év első kilenc hónapjának statisztikai adataival (már ami gazdasági fejlődésünket illeti). A két adathalmaz nemcsak azért összehasonlíthatatlan, mert eltérő tartamú időszakokra vonatkozik (öt évre, illetve 9 hónapra), hanem azért is, mert a háború utáni gyors gazdasági fellendülést nem lehet elvárni egy viszonylag konszolidált népgazdaságtól, teljesen irreális elképzelés az, hogy egy ország gazdasága öt évenként 93 százalékkal képes növelni ipari termelését vagy 56 százalékkal nemzeti jövedelmét. A fiatal családok kedvezőtlen helyzetét taglaló írásban olvashattuk azt is, hogy Pozsonyban 1989 végén 17 ezer kielégítetlen iakáskérvényt evidáltak. Oe vajon hányán vannak a kérvényezők közt olyanok, akiknek éppen csak Pozsonyban nincs saját lakásuk, esetleg akik szüleik sokszobás, emeletes családi házából kívánnak a fővárosba költözni. Nem kívánok hangulatot kelteni ellenük vagy elmarasztalni őket, de tény az, hogy aki a fővárosban született és él, eleve kedvezőtlenebb helyzetben van, mint az (azok), aki vidékről érkezik. Az ismeretségek, csúszópénzek vagy a jogi szabályozás által szült fonákságok számjálára írjam-e, hogy azok, akik a közép- vagy főiskola elvégzése után úgy döntöttek, Pozsonyban maradnak, hamarább jutnak rendszerint lakáshoz, mint a város szülöttei? Jómagam 27 évesen jutottam lakáskiutaláshoz, akkor, amikor már évek óta saját családom volt, még ha nem is lakhattam velük egy lakásban. Gyermekkori barátaink így is rendkívül szerencsésnek tartottak minket. Főiskolai évfolyamtársaim többsége pedig már akkor saját lakásba költözött, amikor én még csak albérletet kerestem magunknak. Nekik ugyanis nem volt hol lakniuk, holott találtak itt munkát maguknak. Én azonban valóban szerencsés voltam, hisz oly sokan vártak 15-16 évet is lakásra csak azért, mert volt hol lakniuk, még ha szűkösen, egészségtelen lakásban is. Ök voltak az élhetetlenek, akik nem úgy választották meg munkahelyüket, hogy mielőbb lakáshoz jussanak, s egyes esetekben a családalapítástól is óvakodtak, ismervén lakáshoz jutásuk esélyeit. Voltak, akik inkább vidéken vállaltak munkát, mert ott hamarabb juthattak munkahelyhez és nem utolsósorban lakáshoz is. És volt, aki a családjával együtt külföldön maradt, s bár ötödmagával lakott egy szobában, a bíróság a bűnösséget kimondó Ítéletét azzal indokolta, hogy cselekményével voltaképpen elárulta az országot, amely „mindent megadott“ neki. S ha már a válásokról is szó esett, olyan embereket is ismerek, akiknek házassága éppen azon futott zátonyra, hogy a szülőkkel, testvérekkel együtt két-három szobában szorongva, állandó konfliktusos helyzetekből adódó veszekedések közepette romlott meg a viszonyuk (ezek a válások azonban nem a legfiatalabb kerület statisztikáit rontják). Tudom, látni kell az érem másik oldalát. Azért igyekszik mindenki a városba, mert saját lakóhelyén nincs elég munkalehetőség, nincsenek mozik, színházak, könyvtárak, egyszóval - kulturális élet. Itt azonban „áz anyagi javak megszerzéséért folyó hajszával“ találják szemben magukat. Kultúrára sem idejük, sem pénzük nem marad. Idézőjelet használok, mert az anyagi javak megszerzéséért folyó hajsza sokak esetében nem a színes tévé, autó, külföldi utak megszerzésére irányul, egyszerűen csak az alapvető létszükségleti cikkek beszerzésére. Az anyagi javakat többnyire csak a szülők bőkezű támogatásával tudják elérni. Inkább kivételesnek számít az is, ha valaki a jövedelmét munka után egyéb forrásokból tudja kiegészíteni. Kivételesnek számít a teljesítmény szerinti bérezés is (ha egyáltalán létezőnek tekinthetjük), és sajnos kivételszámba megy az a fiatal is, akinek tudását és képességeit saját értékelése szerint kihasználják munkahelyén, aki elégedett lenne azzal, amit végez. Sokan panaszkodnak arra, hogy a jó munkákat, feladatokat az idősebbek (gyakran nyugdíjaskorúak) veszik el tőlük, végzik el inkább rutinnal, mint tehetséggel, s ezzel megakadályozzák őket képességeik kibontakozásában. A nyugdíjaskorúak pedig azzal védekeznek, hogy rendkívül alacsonyak a nyugdíjak, nekik dolgozniuk kell, nem utolsósorban azért is, hogy támogatni tudják anyagilag a gyermekeiket. Bűvös kör ez is. Éppen ezért úgy vélem, a fiatal családok helyzetét nem lehet megoldani anélkül, hogy ne gondolkodnánk el az idős emberek helyzetének megoldásán is. ANORÁSSY SÁNDOR Buszos történeteket gyakran közlünk, hiszen sokan ingázunk, és naponta szemtanúi lehetünk néha mulatságos, gyakrabban inkább bosszantóeseteknek. Úgy látszik azonban, hiába pellen- gérezzüjr ki a ,,negatív jelenségeket“, buszügyben ez nem segít. Úgy gondolom, mégis írni kell arról az esetről, amelyről nemrég hallottam.- Igaz, hogy egy hónapja történt ez az eset, december 12-én a Dunaszerdahely-Pódafa -Hegyété vonalon 15.45-kor, de először úgy gondoltam, utánajárok magam, egyedül is meg tudom oldani. De nem így alakult - tudtam meg ismerősömtől. - Kisfiam iskolából hazajövet a megállónál le akart szállni a buszról, de a sofőr az orra előtt becsukta a ajtót, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy a fiú keze az ajtószárnyak közé szorult. Hiába kiáltott oda a vezetőnek, hogy le akar szállni, az ügyet sem vetett rá. Több felnőtt utas is figyelmeztette: odaszorult a gyerek keze. de a sofőr csak a következő megállónál volt hajlandó az ajtókat kinyitni. Mikor a fiam hazajött kivörösödött kezét fájlalva, nagyon felháborodtam, nemcsak azért, mert a gyerek nemrég eltört keze csak pár héttel ezelőtt gyógyult be, hanem mert nem értettem, hogy lehet valaki ennyire embertelen. Azonnal telefonáltam a buszállomás diszpécserének, mert szerettem volna megtudni a sofőr nevét, hogy panaszt tehessek a felettesénél, de azt a választ kaptam, hogy mivel a járat vezetőjét helyettesítették, fogalma sincs róla, ki volt az. Pedig tudtommal az induló buszokról és a sofőrökről nyilvántartást vezetnek. Felhívtam a dunaszerdahelyi autóbuszközlekedési vállalat igazgatóját is, hogy neki, mint a legilletékesebbnek, panaszoljam el az esetet. Az igazgató türelmesen végighallgatott, majd azt mondta, utánanéz a dolgoknak. Azóta nem történt semmi. Nem mintha bosszút akarnék, állni, viszont elégtétel lenne, ha legalább szemtől szemben megkérdezhetném a busz vezetőjétől, hogyan lehet ilyen embertelen. Neki talán nincs gyereke? Hiszen a fiamnak komolyabb baja is történhetett volna! Mikor lesz már, hogy nem azok lesznek buszvezetők, akik ,,csak“ jó sofőrök, hanem akik jó sofőrök és az emberekkel is tudnak bánni? Szerencsére én ilyenekkel is találkoztam már... P. E. Ha nem vallja is be - biztosan sok mindentől. A szigorú rendtől, az éjszakai őrségtől, a nagygyakorlattól, az éleslövészettől és a katonaélet megannyi megpróbáltatásától. Ezt gondolom naivul. A kiskatona azonban nem anyámasz- szony katonája. Szabadságról visszatérőben élményeit meséli bajtársának. Nem hódításait ecseteli, mással dicsekszik. Hogy a buliban mennyi bort ivott meg éjfélig, éjféltől reggelig pedig pálinkával öblögette a torkát. Elégedetten kijelenti: jól berúgtunk. A bajtárs megértőén bólogat, és érdeklődik:- Hoztál innivalót az útra? A kiskatona vadonatúj diplomatatáskájára bök és ajkbiggyesztve bólint:- Tizenegyes sört. De ettől félek a legjobban. ' K. Cs. Kirándulni volt a szomszédasszonyunk - életében először. Nem is akárhol, Észak-Cseh- országban! Nem csoda hát, hogy kíváncsian vártuk hazajövetelét. Gondoltuk, beszámol majd a cseh táj szépségeiről, csak győzzük hallgatni. Meg is érkezett Bözsi néni, megrakodva. Na nem élményekkel! Hatalmas táskákat cipelt, a bal kezében pedig két cirokseprú meredezett. Nem akartam hinni a szememnek, csak nem szuvenírként hozta?! Még aznap este fény derült a rejtélyre. Magamtól is rájöhettem volna. Mármint arra, hogy nálunk nem lehet seprűt kapni. (Nem tudom, mi az oka, de arról meg vagyok győződve, hogy nem a hirtelen fellángolt tisztaságszeretet és takarítási kedv. Az utcáink ugyanis az ellenkezőjéről tanúskodnak.) Mindebből világosan következik, hogy ott kell seprűt venni, ahol van. Akár kiránduláson is. Elvégre hiánycikk. Éppúgy, mint az alsóne- mú, a sampon, a fogkefe, a lakástextil stb. Bözsi néni az elmúlt hét alatt mindebből jókora készleteket halmozott fel. így hát az élménybeszámoló helyett azt hallgathattuk, melyik üzletben miért, mennyi ideig állt sorban?! Láthatóan elégedett volt a kirándulás „eredményével“. Azt már nem mertem megkérdezni, hogy ma- radt-e ideje pihenni is. Elvégre, nem is ó a hibás. Mert amíg lesznek hiánycikkek, addig az emberek kirándulás helyett inkább beszerző- kőrútra indulnak. Mindezeken sepergetés közben elmélkedtem. Bizony, a mi seprűnk is elég kopott már. Milyen jó lenne, ha a ,,seprúügyben“ illetékesek megtalálnák a megoldást. Mondjuk, több cirkot termesztenének. Esetleg több seprúkötőt foglalkoztatnának. VRABEC MARIE (Gyökeres György
