Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-15 / 24. szám
Hasárnap me lyek akkor tették színesebbé és gazdagabbá az életemet, amikor az ipolysági gimnázium 3. számú, Szent Imre - czerkészcsapatának tagja voltam. Ez a cserkészcsapat fiúcsapat volt, Ipolyságon akkoriban leánycserkészek nem voltak. Az a tény, hogy iskolai cserkészcsapat voltunk, természetesen nem azt jelentette, hogy - a pionír- és SZISZ- szervezethez hasonlóan - az iskolában, a tantermekben gyűléseztünk, hiszen tevékenységünk fő részét nem az örökös gyülésezések és jegyzőkönyvirások alkották, amint azt fiataljaink az említett két szervezetben megszokták. A mi összejöveteleink jóval nagyobb tanteremben - a természetben folytak. Aki rádiókészülék, lemezjátszó hanglemezekkel. A csérkészotthon naponta nyitva volt a délutáni órákban, este nyolc óráig. Volt, aki csak azért jött el oda, hogy az egyik csendes sarokban készüljön a cserkészpróbákra és a különpróbákra. A cserkészpróbák afféle vizsgák voltak mindazokból az elméleti és gyakorlati ismeretekből, melyeket a cserkészeknek tudniuk kellett. A négy cserkészpróba négy nehézségi fokozatot jelentett, az olyan cserkész, aki mind a négy próbán sikeresen átjutott, szinte fehér hollónak számított. Viszont a „négypró- bás“ cserkész tekintélye igen nagy nyűnkre, bár a népdalok, néprajzi ismeretek ugyanúgy a cserkészek tevékenységéhez tartoztak, mint a népi hagyományok ápolása. A nyári szünidőt mi, cserkészek, mindig sokkal jobban vártuk, mint a többi diák. Nekünk ugyanis a nyári vakáció a nyári táborozást is jelentette. A városhoz közel, ám néha távolabb is alkalmas táborhelyet kerestünk, lehetőleg erdő és kis patak közelében, szép, csendes környezetben, s ott vertünk sátrakat a parancsnokunk, a rajvezetők és az őrsvezetők utasításai szerint. A tábori élet igen természetesen az a csapat lett, amelynek a játék végén több „élő“ harcosa volt. A táborban sok vidám percet átéltünk. Az ipolysági gimnázium cserkészcsapatában eltöltött esztendőkre máig is mindenkor szívesen gondolok vissza. Hogy a közel négy évtizednyi, számos nehéz és idegölő körülmény által nehezített pedagógiai pályafutásom során olyan ember tudtam maradni, aki A sajtóból örömmel értesültem arról, hogy megalakult a Csehszlovákiai Magyar Cserkészszövetség. Alábbi írásommal szeretném megnyerni magyar nemzeti kisebbségünk fiataljait, lányokat és fiúkat e nagyszerű ifjúsági szervezet támogatására, arra, hogy ahol csak lehet, iskolákban, falvakban és városokban létesítsenek cserkészcsapatot. Rögtön leszögezem, hogy nem a rossz emlékű pionír- vagy SZISZ-szer- vezetekhez hasonló, bürokratikus és adminisztratív irányítású, a fiatalok érdeklődését, fizikai és szellemi adottságait figyelembe nem vevő ifjúsági mozgalomról van szó. Az alakuló hazai magyar cserkészmozgalom - remélem- a fiatalok igényeire és adottságaira építő igazi ifjúsági szervezet lesz, amely sajátos eszközeivel és munkamódszereivel az emberek és a természet szeretetére, védelmére, őszinte hazaszeretetre, a csehszlovákiai magyar nemzetiség öntudatának olyan ápolására fog törekedni, hogy kisebbségi létünk ne elkülönülést, hanem a többi nemzetekkel és nemzetiségekkel való együttműködést jelentse. Most pedig - kedvcsinálásnak- beszámolok egykori élményeimről, / szereti es jól ismeri a természetet, csak az a megmondhatója, hogy az valóban csodálatos tanterem, melyben a tanárt, a szemléltetőeszközöket maga a természet helyettesíti. Nyilvánvaló tehát, hogy a természet volt az egyik fő éltető elemünk. Ahol megfordultunk, erdőben, mezőn, hegyen, völgyben, megismertük a természet ezernyi szépségét, a madarakat, a többi állatot, a fákat, a növényeket, a természeti jelenségeket, s még az apró fűszálakat is. Akár az egész cserkészcsapat, akár csak egy-egy raj vagy őrs kirándult a természetbe, távozásunk után nem hagytunk szemétdombot magunk után. Nem rongáltuk a fákat, nem bántalmaztuk az állatokat és a növényeket. Azt akartuk, hogy a természet szépségeit mások is élvezhessék. A cserkészek tevékenysége nem csupán a természetjárásban, a természet csodálatában és védelme- zésében nyilvánult meg. Cserkész- csapatunk kibérelte egy magánépület három helyiségét, ez volt a cserkészotthon. Az egyik teremben pingpongasztal, sakkasztalkák, társasjátékok voltak, a másik kettőben könyvtár sok könyvvel és folyóirattal, volt. A cserkészpróbák anyaga a cserkészszövetség által kiadott, ízléses kiállítású és gazdagon illusztrált könyvekben volt összegyűjtve. A négy nagy cserkészpróbán kívül voltak a különpróbák. Ki miben jeleskedett, abból tehetett kü- lönpróbát. Így pl. volt turista, rádiós, fényképész, szakács, tűzoltó, horgász, bélyeggyűjtő és sok-sok egyéb különpróba. Azok, akik a kü- lönpróbákon megfeleltek, szép, kerek alakú szövött próbajelvényt és hozzá igazolványt kaptak, s a próbajelvényt vagy jelvényeket a cserkészing ujjára varrták fel. Akadt cserkész, akinek tucatnyi próbajelvénye volt. A cserkészfoglalkozásokon sok hasznos dolgot tanultunk meg, pl. a morzejeleket, tájékozódást a természetben iránytű segítségével vagy anélkül, nyomolvasást, sípjeleket, elsősegélynyújtást, főzést, sátorverést, tábortűz előkészítését és temérdek egyéb hasznos és a mindennapi életben is szükséges ismeretet. Persze a szellemi tevékenységről sem feledkeztünk meg, sok szép verset, cserkészdalt és népdalt tanultunk. Az az őrs például, melynek magam is tagja voltam, 140 (!) magyar népdalt tudott elénekelni. Büszkék is voltunk erre a teljesítmévidám volt. Ismerkedtünk erdővel, mezővel, fákkal, virágokkal, gyógy- füvekkel, madarakkal és az erdőből arra vetődő állatokkal. Kisebb-na- gyobb gyalogtúrákra mentünk, gombázni jártunk, éjjel-nappal kettenketten őrséget álltunk, s volt olyan alkalom is, amikor sikeresen segédkeztünk az erdőtűz oltásában, melyet természetesen nem mi, hanem fegyelmezetlen turisták idéztek elő. A táborozás folyamán többször játszottunk számháborút, az egyik csapat piros, a másik kék színnel festett számokat viselt a cserkészsapkáján, s aki olyan ügyetlenül rejtőzött, hogy az „ellenség“ leolvasta a számát, az „elesett“ a csatában, tovább nem folytathatta a játékot. A győztes emelt fővel nézhet szembe mindenkivel, azt a szüleimtől kapott nevelésen kívül a cserkészmozgalomban eltöltött éveknek is köszönhetem. Cserkészként megtanultam, hogy az életben félmerülő nehézségek elől nem szabad elmenekülni, hanem becsülettel és kitartással le kell győzni azokat, elérhető célokat kell magam elé tűzni, s azokat erős akarattal el is kell érni. Minden körülmények között szeretni kell az embereket és a végtelen természetet. Mint pedagógus sajnálattal tapasztaltam, hogy az elmúlt évtizedek ifjúsági szervezetei távolról sem közelítették meg a mindenkori helytállást és emberséget igénylő cserkészmozgalmat. Fenti visszaemlékezésemet azért vetettem papírra, hogy nemzeti kisebbségünk fiataljait meggyőzzem: jól választanak, ha a cserkészmozgalom mellett döntenek. Sági Tóth Tibor Cserkésztörvények A cserkésztörvény tíz pontja a következő: A cserkész egyeneslelkű és feltétlenül igazat mond; híven teljesíti kötelességét; ahol tud, segít; minden cserkészt testvérének tekint; gyöngéd másokkal, szigorú magával szemben; szereti a természetet, jó az állatokhoz, kíméli a növényeket; feljebbvalóinak jólélekkel és készségesen engedelmeskedik; vidám és meggondolt; takarékos; végül testben-lélekben tiszta. Bizonyos, hogy az az ifjúság, amely ilyen szabályok megtartásában növekszik fel, a jövendőben polgárnak és anyának egyaránt kitűnő lesz. A mi Gábri A ki Illává környékén járva belátogat a mojtíni plébániára, meglepődik bizony, mert az irodában, a szemközti falon, a felvételen is látható, nagyméretű olajfestményt pillantja meg. Ha a látogató elsőként a színhatátst méltatja, a plébános úr készségesen tájékoztatja: a képet JozefBo- zetech Klemens festette, 1857- ben, a bécsi katonai helytartó kívánságára, mégpedig ceruzarajzos vázlat alapján. Ha viszont a látogatót az érdekli inkább, hogy kit ábrázol a festmény, rendkívül lelkesen kezdi magyarázni:- Falunk szülötte ö, Gábris, a huszár. Az anyakönyvi bejegyzés szerint Gábris Ladislau Skul- téty, és 1738. június 27-én született. Alig múlt 13 éves, amikor 1751. őszén toborzó huszárok jöttek a falunkba, s a magasra nőtt gyerekember rávette a bírót, mondja öt tizenhatnak, mert egyetlen, nagy álma, vágya, hogy huszár lehessen. A verbuváló huszárok parancsnoka pedig úgy tett, mint aki hisz a bíró szavának. így a mi Gábrisunk néhány nap múlva a trencséni huszárlaktanyában magára ölthette a megálmodott egyenruhát. Talán még ö sem gondolta akkor, hogy nyolcvan éven át, élete végéig viselni fogja. Egyébként a festménynek is Vecny vojak, vagyis Az örök katona a címe. x Csak ennyit mondott a plébános úr. Bizonyára neki se volt tudomása a részletekről, amelyekről viszont pontos és hiteles tájékoztatást Budapesten, a Hadtörténeti Intézet munkatársától kaptam: -Az ezredparancsnokság korabeli kimutatása szerint már ab- oan az évben havi 12 krajcár zsol- dot kapott, mint ezredtrombitás. Két év múlva a helyőrség századosának tisztiszolgája, az akkori szóhasználat szerint pucér, csicskás. Huszonegy esztendős amikor a századosával egyidejűleg Drezdába vezénylik. A minősítése kiváló. írni, olvasni nem tud, de anyanyelvén kívül jól beszél németül, magyarul. Jól lovagol, kardforgatása, puskakezelése mesteri. Feletteseit tiszteli, megbízható. Életsorsának alakulását azonban már másik archívumban követtük nyomon, mert 1760-ban a drezdai ezredből a köznemesi családból származott tábornagy, Hadik András ezredébe került.- Napi zsoldja ekkor már hat krajcár, hadi állapot esetén hét- jegyezte meg az intézet munkatársa, majd hozzáfűzte: - Saját naplójába pedig a mi Gábrisunk neve mellé azt írta a Csallóközben született tábornagy, hogy földim, talán azért mert mindketten jól beszéltek szlovákul... Az ezredkrónikás feljegyzései egyébként hitelesen tanúsítják: Sebesülése után a hadikórházban is meglátogatta öt a tábornagy és egymással szlovákul beszélgettek. Huszonnégy évi szolgálat után ugyan, mert feltétel volt, hogy németül, magyarul írni-olvasni tudjon, 1775-ben Hadik András adta neki a káplári rangot. És miután az Ober Aschwedeldorf melletti ütközetben Rakovszky Pál kapitány életét megmentette, 1779-ben is Hadik András tűzte mellére a „ Wirtute et exemplo“ (Bátorság és példa) feliratú, császári kitüntetést.- És most következik a meglepetés - hallottam a figyelmeztetést- mert ismét újabb archívumban kell nyomon követnünk a mi Gábrisunk életútját, ugyanis a császári hadsereg Laudon ezredébe került, káplárként, századparancsnoknak, nak. A feljegyzések zöme a század ide-oda való áthelyezéséről tanúskodik. És arról, hogy a századparancsnok első ízben, egyben utoljára is, 1808-ban, tehát 70 esztendős korában jelentette be szándékát: szép vagyont gyűjtött a zsold- jából, földesúrként gazdálkodni szeretne.- Lebeszélték, meggyőzték, hogy az ő élete csak a katonák közt elképzelhető - közölte az intézet munkatársa, mert lámcsak, az utolsó feljegyzés: a századparancsnok 1831. augusztus 19-én, 94 esztendős korában, az aradi laktanyában elhunyt. A történészek számadást is szerkesztettek Gábris káplár katonai pályafutásáról: négy uralkodó idején szolgálva 22 háborúban, 256 ütközetben vett részt. A harcok során franciákkal 12, poroszokkal 7, törökökkel 2 alkalommal került szemtől szembe. Részt vett Berlin megszállásában is. Háromszor sebesült, de csak egy ízben súlyosabban, amikor két hónapig feküdt a lipcsei kórházban. Fekvő beteg, kivéve életének utolsó másfél hetét, sohasem volt.-Ami pedig a festményt illeti - fejezte be tájékoztatását - elkészítésére a bécsi, katonai helytartó, báró Kempen János tábornagy adott utasítást. Arról volt szó annak idején, hogy majd az iskola falára kerül. x Azóta már többször is hallottam Vág mentéről származó barátaimtól a szólásmondásként hangzó figyelmeztetést: Búd’ trpezlivy ako Gábris! - Légy türelmes, mint Gábris! A mondás eredetét megmagyarázni egyik sem tudta. Nekem viszont meggyőződésem, hogy akik a nevét elsőként emlegették szólásba foglalva, csakis reá gondoltak. Hajdú András A szerző reprodukciója 1990. VI. 15.
