Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-04 / 18. szám
Kordokumentumok Brezsnyev hitszegő „sztálini-politikája“ • A reformpolitikusok gyengülő pozíciói • Bilak - a szürke eminenciás • Husák nacionalista demagógiája • Grecsko marsall fenyegetőzése^ Prágában A hatvannyolcas reformpolitikusokat az elmúlt évek folyamán kétfelöl érte bírálat. Az 1969 áprilisát követő hivatalos politika képviselői (Fojtik, Kojzar, Bak, Bou- dová, Matous és mások) az ország megszállása utáni időszakot az „egészséges“, a valóságban aneo- sztálinista erők összpontosított, egységes fellépéseként jellemzik. Ezzel szemben az ún. jobboldali erőket, tehát a reformpolitikusokat a párton kívül szocialistaelleneseknek, a párton belül pedig revizionistáknak bélyegzik meg. Az emigrációba kényszerült és egyes hazai szerzők viszont a reformpolitikusok és főképp Dubőek szemére vetik, hogy tevékenységükben elsődlegesen nem a nép soraiban és a párt tisztségviselői aktívájában uralkodó tömeghangulatra támaszkodtak, hanem a külföldi és hazai nyomásnak engedve pasz- szivan meghátráltak. Felróják nekik, hogy nem dolgozták ki a konstruktív defenzív intézkedések tervét, amelynek megvalósítása később folyamatosan lehetővé tette volna a céltudatos offenzív lépéseket. a „szalámiméból“ nem egyszerre, hanem folyamatosan kellett levágni egy-egy szeletet. Mai szemmel nézve a novemberi plénum eredményei túlságosan is ellentmondásosak voltak. A legnagyobb pozitívuma az volt, hogy 1969 áprilisáig - májusáig tovább lehetett fejleszteni a gazdasági reform elveit, folytatódott az ötvenes évek áldozatainak rehabilitálása, a Cseh és a Szlovák Nemzeti Tanács tovább fejleszthette autonóm jellegű munkáját, sikerült megőrizni (a moszkvai megállapodás értelmében ugyan alaposan megnyirbált) sajtószabadságot, az embereket nézeteikért nem csukták le, nagy sikerek születtek a társadalomtudományokban, az irodalomban és a kultúrában (főképp a filmművészetben) stb. A Nemzeti Front keretében tovább működhettek a nem kommunista pártok és érdekképviseleti szervezetek, az újonnan alakuló Cseh Nemzeti Tanácsban még az 1968-ban alakult, lés elnöki tisztségéből. Husák, akárcsak Moszkvában a vysoőanyi kongresszus érvénytelenítésének kérdésében, most is Brezsnyev leg- hübb segítőtársának bizonyult. Azzal a követeléssel állt elő, hogy az újonnan létrejött Szövetségi Gyűlés élére szlovák elnököt kell választani. S az ellen formálisan aligha lehetett valakinek is ellenvetése, hogy a három legmagasabb alkotmányos szerv egyike élén szlovák álljon. A CSKP Központi Bizottságában új koalíciós csoportosulás alakult ki: az egységes szlovákiai csoport és a cseh konzervatívok a cseh progresszívokkal szemben. Husák óhajára a KB szlovák tagjai egységesen szavaztak, akkor még nem sejtve, hogy néhány hónap múlva sokukat a csehekkel együtt zárják ki a CSKP és az SZLKP Központi Bizottságából, s viselniük kell majd a vele járó súlyos egzisztenciális következményeket is. demagógiával a két nemzet „objektív érdekeit“ figyelmen kívül hagyó, törtető cseh nacionalistának bélyegezve mutatta be öt a kevésbé öntudatos vagy dogmatikus szlovák párttagoknak és pártonkívülieknek. Ezen kívül Smrkovskyt „szovjetellenes“ elemnek tüntette fel, aki még Brezsnyevvel is szembefordult. Brezsnyev „szalámitaktikájában“ a következő szelet levágása Dubőek eltávolítása volt. E fő csapás eredményeképpen azt a politikai célt szándékozott elérni, hogy a központi bizottságban és az államhatalom szerveiben már fölényben levő sztá- linisták-brezsnyevisták a katonai megszállást „testvéri segítségnek" ismerjék el és fenntartás nélkül elfogadják a Brezsnyev elképzeléseinek megfelelő normalizálás koncepcióját, felszámolják a január utáni megújhodási folyamatot, kivéve az alaposan megnyirbált, összegabalyított jöttek a jégkorong-világbajnokság keretében a szovjetek fölött aratott csehszlovák győzelmet követő események. A győztes mérkőzés után a hazai szurkolók örömmámora viharos tüntetéssé fajult. A szovjetek inkább május elsején vagy május 9-én számoltak hasonló szovjetellenes tüntetésekkel. S itt igennel kell válaszolni arra a sokszor felvetett kérdésre, vajon akkor is sor került volna-e Dubőek leváltására, ha az említett események nem lettek volna. ÚJABB AGRESSZIÓ VESZÉLYE A társadalom és a pártvezetés progresszív részének tovább tartó egységét bizonyítja az a tény, hogy a reformpolitika vereségét csupán új MILOS JAKES ÉS VASIL BILAK, AKIKET NEMRÉG KIHALLGATTAK A SZÖVETSÉGES CSAPATOK BEHÍVÁSÁVAL KAPCSOLATBAN. (Archívumi felvétel) Ezek a bírálók nem veszik figyelembe a megszálló hadsereg erejére támaszkodó óriási külső nyomást, továbbá a vezetésben bekövetkezett bomlást, amit természetesen kellőképp kihasználtak a moszkvai megállapodás értelmében magas tisztséget betöltő, egyre jobban aktivizálódó, brezsnyevi vonalat képviselő párt- és állami vezetők. A KOPONYEGFORGATÓK IS TAKTIKÁZNAK A Fojtíkhoz hasonló bírálók szándékosan elhallgatják, hogy az 1968. évi novemberi plénumon nem csupán a később kizártak, hanem még a közben már köpönyegüket fordító reformátorok (Husák, Colotka, Strougal, Koreák, Kempny, Erban stb ), sót azok is az Akcióprogram mellett tettek hitet, akiknek a moszkvai forgatókönyv szerint 1968 augusztusában tervezett munkásparaszt kormány magját kellett volna képezniük (Indra, Bil'ak, Kolder, Ja- keé, Hoffman és mások). Valótlan az a propaganda célzatú állítás, miszerint az 1968. évi novemberi plénum a „marxista erők“ számára lehetővé tette a további „szocialistaellenes“ fejlődés meggátolását és az egységes platformon történő összefogást, amit az állandó válságoktól kimerült társadalom többsége állítólag üdvözölt volna. Ezzel szemben tény, hogy a novemberi plénumon a párt progresz- szív erői - ha rövid ideig tartó sikerrel is megkíséreltek ellenállni a moszkvai megállapodást is megszegő szovjet követeléseknek, valamint a konzervatív neosztálinista csoportok nyomásának a központi bizottságban és rajta kívül is. KÍSÉRLETEK A FÜGGETLENSÉG MEGŐRZÉSÉRE A novemberi plénum folyamán a párt és az állam függetlenségének visszaállítását követelő határozatok ezrei érkeztek a pártvezetéshez. Erre nagyon szomorú, de sokatmondó válasznak nevezhető az a tény, hogy a plénum határozatának jóváhagyása előtt Dubóeknak, Cerník- nek és Husáknak Varsóba kellett utaznia konzultációra Brezsnyev- hez, aki ott a szovjet küldöttség élén a kongresszuson vett részt. A szovjet pártvezér egyetértését fejezte ki a határozati javaslattal, ami bárcsak ideiglenesen, valósággal lefegyverezte a központi bizottság konzervatív tagjait, így az Akcióprogramot támogató javaslatot egyhangúlag hagyták jóvá. Ám Brezsnyevnek ez csupán további hitszegése volt, mert a kitűzött taktika szellemében nem engedélyezett szervezeteknek is lehetett képviselőjük, tovább folytatódott a tolerancián alapuló egyházpolitika. A párt az Akcióprogram értelmében a „káderplaforn“ megszüntetését szorgalmazta. A novemberi plénum ugyanakkor határozott eltolódást is jelentett a szilárd reformpolitikusok rovására. Beláthatatlan időre elodázták a XIV. kongresszus második ülésszakának, valamint a Cseh Országrészek Kommunista Pártja kongresszusának összehívását. Megmaradt ugyan a jobbára progresszív erőket képviselő huszonegy tagú, de a valóságban már korlátozott jogkörű elnökség, amelyet nyolctagú szervre szűkítettek, s ebben a progresszívak közül már csupán Dubőek és Smrkovsky maradt. Még inkább meggyengült Dubőek pozíciója a központi bizottság apparátusában. Távozott Zdenék Mlynár és a titkárságba került Hetteé, Kempny, Fene, Strougal és... Bilak, aki a csehszlovák vezetésből a legközelebb állt Brezsnyevhez, s rövid időn belül kiderült, hogy ő az apparátus „szürke eminenciása“. „POLITIKAI HARAKIRI" ÉS „TESTVÉRI SEGÍTSÉG" A reformátorokat a legjelentősebb szervekben védekezésre szorították. Ezt Brezsnyev kihasználta taktikai elképzeléseinek megvalósítására. December elején Svobodát, Dubce- ket, Öerníket, Husákot és Strougalt „vadászatra“ hívta meg Kijevbe, ahol félreérthetetenül - ha nem éppen ultimatívszerúen követelte Josef Smrkovsky leváltását a NemzetgyűA cseh közvélemény, tudatosítva, hogy a reformirányzat legjelentősebb politikusának a fontos állami tisztségből történt eltávolítása moszkvai parancsra történt, kedvezőtlenül reagált e további felháborító diktátumra. Egyes emigráns és hazai szerzők kifogásolják, hogy Smrkovsky köny- nyen megadva magát távozott posztjáról. Ezzel szemben tény, hogy csak akkor vonta vissza jelölését, amikor megállapította a külföldi és a hazai sztálinisták túlsúlyát, s amikor Husák ügyes nacionalista cseh-szlovák államszövetségi elrendezést. Mindezt még a kommunista és munkáspártok 1969 júniusára tervezett értekezlete előtt kellett volna tető alá hozni. Általában kevésbé ismeretes, hogy ezen az értekezleten Husák, bizonyára a közvéleményre és valószínűleg a sok, főképp nyugati résztvevő nézeteire való tekintettel, még nem mondott köszönetét a „testvéri segítségért", csupán elismerte, hogy a szövetségeseknek bizonyára megvolt az okuk a beavatkozásra. Ugyanakkor azt állította, hogy elég erőnk volt problémáink megoldására... DUBCEK SZÁLKA A SZOVJET VEZETÉS SZEMÉBEN Smrkovsky alkotmányos tisztségéből történt távozása után Dubőek és mások még mindig veszélyes ellenfélnek, tűntek, akik a fokozódó nyomással szemben képesek kiváltani és irányítani a csehszlovák társadalom ellenállását. A brezsnyevi nyomással szembeni ellenállás egyik megnyilvánulása volt az ötvenes évek politikai pereinek felülvizsgálásával és a felelősök megállapításával megbízott ún. Pillér-bizottság jelentésének napirendre tűzése is a KB valamelyik plénumán. Ugyanis a politikai perekben vagy előkészítésükben diszkreditált központi bizottsági tagoknak távozniuk kellett volna tisztségükből. A szovjet vezetés 1969 februárjától, de március elejétől már egyre erőteljesebben keresi Dubőek eltávolításának lehetőségét. E szovjet szándékok valóra váltására kapóra szovjet katonai beavatkozás kilátásba helyezésével lehetett kikényszeríteni. Grecsko marsall Szemjonov külügyminiszter-helyettessel 1969. március 31-én érkezett Prágába. A köztársasági elnöktől és a kormánytól ultimátumszerűén követelték, hogy nem érzik elég erősnek magukat, vagy nem hajlandók az ellenséges erők elfojtására, kérjék a szovjet hadsereg beavatkozását. Alexander Dubőeknak pedig feltétlenül távoznia kell legmagasabb párttisztségéből. Könnyen elképzelhető, hogy a „külső realitás“ és hazai kiszolgálói ebben az ügyben szorosan együttműködtek. Egy feltevés szerint Bil'ak felettébb érdekelt volt a javasolt megoldásban, mert közvetlenül a szovjet látogatást megelőzően Moszkvában járt. Szemjonov a szovjet jegyzék átnyújtásakor kijelentette: „A szovjet vezetés nem talál szavakat a Csehszlovákiában kialakult helyzet miatti felháborodásának kifejezésére. Itt rosszabb a helyzet, mint augusztusban volt." Arra a megállapításra jutottak, hogy a tárgyalások időszaka véget ért. Grecsko a CSSZSZK területén tartózkodik és kiadja a szükséges parancsot. A helyzetet, amelyet a csehszlovák vezetés nem oldott meg, a szovjetek maguk megoldják. A szovjet csapatok addig nem távoznak Csehszlovákiából, amíg területén nem biztosítják a szocializmus építését és a második világháború eredményeinek megőrzését ... íme, ez volt a prágai megújhodási folyamat vége és a húsz esztendei normalizálás sötét korszakának a kezdete. Amikor Jurij Borijev két szovjet folyóiratban részieteket közölt Sztálin magánélete cimű könyvéből, sok levélíró tiltakozott a közlés ellen. Külföldön a könyv több országban is megjelent, tavaly decemberben Lengyelországban. A szerző negyven évig gyűjtötte a történeteket és anekdotákat Sztálinról, s bár a szájhagyomány útján terjedő történetek színesednek, nem kétséges, hogy a legtöbbnek - sajnos - véresen komoly a valóságalapja. Sztálin Lenin halála után ragadta magához a hatalmat, de Lenin halálának körülményei is homályosak, mert 1932-ben Sztálin írók társaságában kijelentette; Lenin egyszer rossz lelkiállapotban lévén, megeskette őt, ha mérget kérne tőle, adjon neki. Később Sztálin a központi bizottsághoz fordult, hogy oldja fel esküje alól, de a Lenin-Sztálin-méreg háromszög még ma is sokakat foglalkoztat. 1927-ben Vlagyimir Behtyerev orvos több betegség között paranoiás tüneteket állapított meg a népek atyjánál. Az eredmény - az orvost megmérgezték, a családját meghurcolták. BIZALMAS Sztálin magánélete Legközelebbi munkatársait nem vette emberszámba. Hrus- csovnak gopakot kellet előtte táncolnia, Mikojannak pedig a baráti ivászatokra plusz egy öltönyt kellett vinnie - mivel vagy százszor eljátszották azt a mókát, hogy pohárköszöntö alatt tortát tettek a székére, s Mi- kojan beleült. Azt sem tudni pontosan, ki volt a népek atyjának apja. Hárman „pályáznak“ a büszke címre: Visszarion Dzsugasvili foltozóvarga, a férj, Egnataszvili herceg és Mikoiaj Przewalski lengyel utazó. Annyi biztos, hogy Przewalski Sztálin világra jötte előtt járt Goriban, s az is biztos, hogy bizonyos összeget adott Sztálin anyjának, mert Przewalski lévén precíz ember, mindent feljegyzett. Állítólag van némi hasonlóság kettejük között. A gorí múzeum háromszor elküldte Sztálinnak Dzsugasvili cipész fényképét, hogy ó-e az apja, de választ nem kapott. Sztálinnak volt egy apró testi hibája: a lábán két ujja össze volt nőve. Grúziában az a legenda járja, hogy a négy lábujj az antikrisztus jele. (kiedr) 1990. V. 4. Q i/asärnap
