Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-27 / 17. szám

T

öbb mint egy évig kerestem ezt az embert. Valójában azt is mondhatnám, hogy NDK-szerte nyomoztam utána - ha nem úgy állt volna a dolog, hogy meglehetősen gyakori utazásaim során kerestem.

Mindamellett Dómra nehéz volt rátalálni, végtelenül nehéz: a nyom régi - több mint húszéves.

Mégis rátaláltam, Buetzow, Wall- strasse... Számtalan várost és városkát láttam Közép-Európában, mégis, ilyen utcát valóban ritkán lát az ember: kör alakú, voltaképpen az egész óvárost körülvevő házak szoros gyűrűje, a maga idejében a védősánc szerepét töltötte be.

Ez a ház, beszorítva a többiek sorába, meghökkentően különbözött Dömék ottani házától. Rosszul mondom - a csodálatos kerttel körülvett kúriától, közvetlenül a tóparton. A kert nemcsak a kertészeti szépségápolás mintapéldánya volt, hanem egszersmind ritkaságok gyűjteménye is, a Dorn família barátai csodálatának tárgya több nemzedéken keresztül. Húszegynéhány évvel ezelőtt különlegességnek számított. Néhány perc múlva én leszek furcsaság a Dorn família számára.

Berlini rendszámú szolgálati Tátrával jöttem, a Wall- és a Stoertebeckerstras- se sarkán parkoltam le. Pontosan a sarkon - mint azt Dornék szomszédai az ablakon kikukkantva nyilván leszögezték. A szomszédok talán csodálkoznak a nem mindennapi látogatáson. Hát hogyne, hiszen nem ismerik a húszegynéhány évvel azelőtti történetet...

Ezerkilencszáznegyvenegyet írtak. A tehervegon a Standard Szcecinski-i állomás egyik mellékvágányán vesztegelt. A német parasztokra jellemző zekét, zöldes kalapot viselő, bricsesznad- rágos férfiak csoportjának felkínált „áru“ a nem éppen friss szalmán feküdt. Az „árut“ tízegynéhány „szabad“ férfi és nő képezte, meg egy család: középkorú anya, négy gyermekével.

A nap már magasan állt, mire a vagon majdnem teljesen kiürült. Majdnem - csak az asszony maradt, és az apróságok. A nap egyre erősebben tűzött, a gyerekraj nyugtalanul fészkelödött, inni szerettek volna. Az asszony azonban nem törődött a gyerekekkel. Kitartóan bámulta a szemközti embert. A testes férfi vagy negyedórája leült a sorompóra, és az „árut“ mustrálta. Késve érkezett Stargardba, a vagon már csaknem kiürült. A következő Ostarbeiter-transzpor- tot csak egy hét múlva ígérték, s május vége lévén, a szénakaszálás az ő rétjein is elkezdődött. Az asszony jól jönne - még fiatalnak látszik. De mihez kezd a porontyokkal? Donnerwetter! Mit tegyen? Hedwigtől fejmosást kap, ha... Az asszony meg csak bámulja, bámulja. Mint kutya a csontot.

Az asszony nem is bámulta a férfit, hanem szinte esdekelt, pillantásával küldözgette egymás után a kéréseit - az egyik gyerekért, a másikért, a harmadikért, a negyedikért. Tizenöt perce néznek tarkasszemet. Nincs vesztenivalója; tudja, hogy a Bauerek által kiselejtezett árut tovább irányítják - Hannoverbe vagy Brémába. Ott valami félmanufakturális gyárakban a gyerekeket is munkára fogják. Az ismerősei első leveléből szerzett róla tudomást, akiket korábban deportáltak. Hannover vagy Bréma mégiscsak nagyváros, az pedig éhezést és bombázást jelent.

A férfi tétovázását vagy az törte meg, hogy az anya kitartóan bámulta, vagy a lelkiismerete lett úrrá a Hedwig szitko- zódása feletti félelmén - azon a szép májusi napon nem lehetett megállapítani. Később - évek múltán - igen. Különben nem volnék most itt, Buetzowban.

Bementem az évszázados házba. A homályos kapualjban valaki mozgolódott.- Itt lakik Dorn úr?- Az az ajtó! - Az idősebb, nagyon sovány, simán hátrafésült hajú nő megvillantotta a szemüvegét, kezében vödör csörrent.

Tulajdonképpen rögtön felismerhettem volna, de abban a pillanatban valami más hökkentett meg: az annak idején jól ismert fehér névtábla az ajtón. Végre értelmet kapott. Annak a kúriának az ajtaján ama „Familie Dorn“ felirat a német pedantéria abszurditásba vitt megtestesítését jelentette. A kúria magányosan állt a falun kívül: sok kilométeres körzetben - ha a birtokot nem is -, de legalább Dornék nagy malmát mindenki ismerte.

Bekopogtam. A túloldalról, valaki a „szabad“ ingerlő megfelelőjét mormolta. A fotelból egy puffadt arcú aggastyán nézett föl, térdéről lecsúszott a lepedőnyi Bauerecho.

Nem ismert meg. Persze hogy nem.

Az a Hans tízéves volt, és többet tartózkodott a határban, mint otthon. Egyébként is, a birtokon tízegynéhány keletről érkezett munkás dolgozott, köztük néhány fiatalkorú is. Csaknem valameny- nyien egyforma, szürkéskék zsávolyru- hét viseltek, egyforma facipőt, s szinte valamennyien megtanultak jól-rosszul németül. Dornék kiterjedt gazdaságának pontjaira állított statiszták voltak, vagy a mezsgyére odacövekelt robotok, amikor a krumpliszedő gép kiment a földekre.

. - Minket keres az úr?

Harminc múltam, most mégis furcsán hangzott számomra az úr megszólítás; annak idején az Ostarbeiterekkel szemben nem volt szokás. Habár, mintha rémlene, hogy Dorn...- Bizonyára nem ismer meg.

Amikor a rostocki útról letértem Buetzow felé, legalább a beszélgetés első mondatait megpróbáltam előkészíteni. Nem fogalmaztam meg pontosan g gondolataimat, de szándékomban állt megszabni a dialógus hangnemét, amely kezdetben enyhén ironikus lesz, aztán esetleg némi érdeklődést színlelek a mesélése iránt, hogy végül elcsépelt válaszaimmal kissé fölényeskedő legyek, s egyúttal hangsúlyozzam világunk különbözőségét, ma, húszegynéhány év múltán is. Világosan észre kellett volna vennie a közel negyedévszázadnyi események feletti „Scha- denfraudemet“. Így terveztem, mégis lemondtam róla, mert az adott helyzetben elvetemültségnek tartottam, de mindenesetre gyermetegnek. Az ördögbe! Végtére is nem ö kutatott utánam! Én kerestem Dorn nyomát mániákusan,- szinte megszállottan, attól kezdve, amikor egy véletlen találkozásból arra következtethettem, hogy Dornék nem települtek át az Elbán túlra. Szükségem volt erre a szembesülésre az emlékirataimhoz, az NDK-ban töltött évekhez, amikor ott éltem és dolgoztam. Élő szembesülésre volt szükségem, múltjuk ismeretében nem mint az ország jelenlegi lakosainak folytatólagos összehasonlítására. Az efféle névtelenség az összehasonlítást természetszerűen megfosztja a szuggesztivitástól.

Egyszóval az érzelmi meggyőződést kerestem - nem az értelmit. A racionális meggyőződés nyilvánvaló - erről tanúskodik ittlétem, ennek az országnak a lakosai között.- Kiedrowski vagyok. Jan... Hans Kydrowsky. - Elég hamar úrrá lettem magamon. Hiszen öreg, a képzettársítási reakciói már nem lehetnek túl gyorsak.

Visszahúzódott a fotelba, dereka megfeszült, püffedt arcának izmai megrándultak. Hosszú ideig csak nézett, nem mért végig tetőtől talpig, nem kereste arcom ispnerős vonásait - egyszerűen úgy éreztem, mintha felületes, merev tekintet tapadna az arcomra. Csak egy kis idő múlva csillant fel a tekintete, s azon nyomban felfedeztem széles ábrázatán a szkepticizmust.

Abban a pillanatban ismét a májusi nap sütötte sorompón ülve láttam.- Jézus Maria! Hans? Valóban Hans vagy? Hedwig! Donnerwetter! Gyere ide azonnal! Donnerwetter, micsoda vendégünk érkezett!

Mi az ördögnek kell mindjárt behívnia? Külön-külön szeretném őket szemügyre venni: kényelmetlen egyszerre tanulmányoznom mindkettőjüket.

Az asszony bejött a szobába, figyelmesen végigmért, szinte futólag - és lehuppant a kanapéra. Ennek ellenére észrevettem, hogy a meglepetés kevésbé hatott rá. Persze, az is lehet, hogy csak én láttam így, a mozdulatai mindig hevesek voltak. A hirtelen reakciói határozták meg létének folytonosságát. Ami abban az időben rettenetes volt számunkra: Ela húgom és az én számomra is, mert mi voltunk Dornnéhoz a legközelebb. Emlékszem, egy téli hajnalon, amikor el kellett takarítani a havat a kerti ösvényről, kettőt sem érkeztem suhintani a lapáttal, amikor valahonnan előbukkant Dornné. Megragadta a nyelet, s az ügyetlen fogású bádoglapát csak úgy suhogott a levegőben.

De neki megvolt az előnye, hogy mindössze tízegynéhány másodpercig hadonászott a lapáttal, rám azonban a behavazott ösvények labirintusa várt.- Mein Gott! Vendég jött! Onnan! Talán járt arrafelé? Mi a helyzet ott mostanában?

Vártam egy kicsit, még újabb szó- özönt zúdít rám, de elnémult. A kanapén ült, még hellyel is elfelejtett kínálni, csak fürkészett a szemüvege mögül. Mintha a közeli Schwaanból vagy Guestrowból jönnék, akit vagy egy éve nem látott. Nem érdekli, honnan pottyantam ide, csak az ottani hírek után sóvárog. Hiszen ott van Czerna. Az Ina mentén ugyan megmaradt tízegynéhány, a háborút épségben átvészelt ház, de a falu

már nem létezik. Két éve Czernában töltöttem a szabadságomat. A híd felöl új épületsor fehérlett, illetve nem is fehérlett; sok ház már erősen megszürkült a tízegynéhány ősz esőzéseitől.- Nos, járt arrafelé?

Bevallottam, hogy szabadságom két

nyugodt hetét töltöttem Czernában. Mit csináltam? Gombát szedtem, s rossz időben a régi iskolai könyvtárban böngészgettem. Akkor tudtam meg, hogy Czerna már több mint nyolcszáz éves.

Legyintett, lehet, hogy valóban így van, mondta, de őt akkor sem érdekli. Ő Schwarztalban született, ott született az apja, a nagyapja is...

Mit felelhettem volna. Tartsak előadást a Piastokról? Ezt tudhatta, hála Istennek - ezt húsz év alatt elolvashatta a német újságokban, a német könyvekben. Végül is megtehette!- Hedwig, hiszen valamikor olvastam neked a Pyrzyceiekról. Puerizer szláv volt. Emlékszel arra a históriára a fuvarozók lázadásáról.

Évek óta dolgoztam már az országban. Nem volt idegen számomra sok német ismerősöm háború utáni sorsa. De hát az övéké... hiszen ez Dorn! Ismertem a vagyonát, talán ahhoz képest, ahogy mi, lengyelek a junkerséget elképzeljük, nem túlságosan nagy, mégis módos birtokát a hat lóval, a teli istállót, a traktorral, a virágzó malommal, a fűrészteleppel, amely mellett állt a garázs s benne a szürke Opel.

Mielőtt Dorn felé fordultam, vártam egy kicsit, hogy ne lássa csodálkozásomat. Elővettem a tollat, és a Bauerecho szélére gót betűkkel felírtam: Czernya. Dorn föléhajolt, hosszú ideig görnyedt

számíthatott gazdaságra, márpedig Dorn nem bírt elszakadni a földtől. A környéken csellengett, újságot olvasott, töprengett és mind türelmetlenebbül várta „őket“. Egy őszi napon végre megérkeztek. Dorn az igazsághoz hűen tájékoztatta őket, mit hagyott az Odera túloldalán, miért nem ment az Elbán túlra és hogy mit vár „tőlük“. Megerőltetés nélkül talált tanúkat is, mivel rokonságának szegényebbje ugyancsak nem sietett a túloldalra, mert ők is a földreform kezdeményezőire vártak.

Ők szintén figyelmesen olvasták az újságot. A Német Kommunista Párt már negyvenöt júniusában meghirdette a programját, s ez a földreformot is jelezte. A megszállási övezetben számukra az különösen ígéretes volt, mivel addig a megművelt föld közel egyhar- mpda a nagybirtokosok tulajdonát képezte. Ha a hétezerkétszáz földbirtokoshoz hozzáadjuk a kisajátított gazdaságok meglehetősen nagy százalékát, azt a négy és fél ezer gazdálkodót, akik a háborús bűnösök listájára kerültek, reményeket táplálhatott az ember, hogy a földből az áttelepülőknek is jut. És valóban: a hárommillió hektárból, ami a szovjet megszállási övezetben földreform alá esett, a több mint kilencvenezer, keletről áttelepült számára is kika- nyarították egy-egy középnagyságú gazdaságot.

Ez volt a nagy lehetőség, amelyet azok vártak, akik tiszta kezükben bízva nem siettek az ElDán túli falvakba.

Dornné apja forogna a sírjában, ha tudná, hogy a lánya meg a veje a kommunisták - egyébként a már fél éve a szociáldemokratákkal egyesült Német- Ez Louis. Természetesen nei gozott Ramkeéknél, de amikorc* hette, eljött, hogy segítsen a növ nek. Korát meghaladó munkát v erején felül dolgozott.

Dorn tekintete újfent az arcon padt. Ráncos homloka értetlenséi jezett ki, vagy az emlékezetét erő Végül a feleségére nézett.

Újra a fényképre pillantottam, és Louis nem Ramkeék portáján képezkedtek le, Dornék öreg fúré: pe előtt álltak. Jól emlékszem az e Anyámnak segítettem a sivító mellett a fahasábokat rakni. Éppi kor jött a kézbesítő. Dorn kinézet részporhégy mögül, kikapcsolta tort és átnyújtott az anyámnak ei pírt. Az iskola igazgatója figyelm< az anyámat, hogy a fia, Hans, isk teles korban van, s ezzel kap< ban... Anyám büszkén ránézett a hordóra és kijelentette, nem < a fiút. Az öreg Moldenstein me< a vállát, hiszen két másik lengyel i is jár iskolába, mondta, sót, valar land lányka is, majd elment. Akko jelent Dorn mellettünk. Rápillantó vatalos iratra, eltűnődött, majd ígi „Legyen okos. Ha a fiú iskolái nem kell elszámolnom az Ortsle a fia munkaóráival.“- Hedwig, hallod, mit mond? R ék valóban ilyen könyörtelenek v<

Frau Ramke Dornné testvén Hetente néhányszor találkoztak, ben Dorn ritka vendég volt F Grossbauernél. A sógornője sen velte. A látszat szerint azért, mer nem adott a birtoknak utódot, d volt az igazi ok. Ramkené egys;

az újság fölött, végül elnevette magát, és odanyújtotta a feleségének.- Mi az? - hadonászott az asszony a szemüvegével.- Hans felírta neked. Valamikor így hívták a szlávok a mi Schwarztalunkat.- De hiszen ez németül van írva, a mi ábécénkkel.

Dorn elmosolyodott, megkérdezte, miért állok még mindig, majd a feleségéhez fordult, hogy készítsen valami harapnivalót. Egy darabig kettesben hallgattunk. Hirtelen felugrott, a szekrényhez lépett, és elókotort egy tömött dossziét. Észrevettem, hogy a vászonkötés erősen megrongálódott, gyakran forgathatták. Dorn türelmetlenül bogozta ki a megfakult szalagot. Sejtettem, mit őriz az irattartóban. Jobban szerettem volna, ha később mutatja meg, hát megzavartam.- Beszéljen nekem egy kicsit azokról az évekről.

Hát, éppenséggel nem vidám dolog. Amikor azon a hajnalon útnak indult az Oderán túlra, nem sok reménye volt rá, hogy elmeneküljön az oroszok elöl. Hiszen a szovjetek akkor már Stargard alatt voltak. Bizonyára ismerem azt a híres történetet az orosz tankkal: Stargard tele volt német katonasággal. Az oroszok az Inán túlról ágyúval lőttek, amikor az óvárosi piactérre nagy sebességgel befordult egy orosz tank. Óriási riadalom támadt, a hitleristák a homokzsákok mögé ugrottak, valaki felordított, hogy ágyúval lőjenek, de senki sem hederített rá. A tank megkerülte a teret, és eldübörgött arra, amerröl jött. A németek csak álltak, bámultak, mint a birka, néhányan lehorgasztották a fejüket zavarukban: tisztán hallották a pattogó dallam visszhangját, amelyet valamelyik láthatatlan tankista játszott.

Nos, nem sok reménye volt rá, hogy elmeneküljön a front elől. A traktor mégse ló, s a kényelmes, meleg „cigánykárévá“ átalakított pótkocsi nem létíás- szekér. Egész nap ment, és másnap éjszaka már messze Nyugat-Meklen- burgban járt. Csak akkor állt meg, amikor kiderült, valami más front húzódik előtte. Angolok voltak. Akkor letért az útról, leállította a traktort, s az elkövetkező néhány hétben kissé viharos életet élt.

Amikor a szövetségesek kiigazították a demarkációs vonalat, és egyesek az angolok után indultak, Dorn nem ment az Elbán túlra. Azon az oldalon nem

Kommunista Párt - felé nyújtották ki kérő kezüket.

A földreform adta öt hektárjukon gazdálkodtak, mint a többiek. Évek múlva, amikor kezdtek megalakulni a termelőszövetkezetek, Dornék az elsők között beléptek. Nem! - nem a mezőgazdaság új struktúrája iránt táplált lelkesedésből. Nem voltak már fiatalok, gyerektelenek lévén a kis gazdasággal is nehezen birkóztak meg. Sietve beléptek hát, nem várva meg, mit tanácsol a nyugat-berlini rokonság. Onnan túlról egyébként évek óta egyre kevésbé értették meg Dornék új világát.

Amikor Dorn betöltötte a hatvanat, nyugdíjba ment. A szövetkezettől megkapta a járandóságát, ami a közösbe adott állományért megillette, így aztán életük őszét a Buetzowban vásárolt évszázados házban tölthetik.

A háziasszony párolgó edényekkel zsonglőrködve robbant be a szobába. Őszintén mentegetőzött a felmelegített ebéd miatt, hosszan szabadkozott, hogy esetleg nem ízlik majd, de csak azért, mert nem került bele minden, ami kelleje, hogy annak idején meglehetősen jól főzött, talán még emlékszem rá... Némán ettem, mit is felelhettem volna? Juttassam az eszébe, hogy nem engem, hanem öt csalja meg az emlékezete, hogy nem tudok hasonlóságot tenni, mert azokban az években egyszer sem volt alkalmam a kúriában ebédelni.

Dorn egy üveg almabort húzott elő, sietősen elém tolta a poharat, majd újra az irattartóért nyúlt. Rengeteg fénykép hullott ki belőle. Áthajolt az asztalon, ujjával a megfakult körvonalakon matatott, türelmesen és konokul próbálgatta az emlékezetemet. Gépiesen bólogattam, hogy ismerem, hogy emlékszem rá, de nem vettem részt a heves visszaemlékezésében. Titokban önmagamat figyeltem; rámeredtem az egyik fényképre, magamat fedeztem fel rajta. Kitartóan igyekeztem felidézni a megörökítés pillanatának körülményeit, feleleveníteni az előző napot meg az azt következőt, mégsem sikerült. Pedig oly tisztán emlékszem arra a májusi vasárnapra a stargardi mellékvágányon...- A nővéredet talán nem kell eszedbe juttatnom? De ezt itt mellette, nem ismerem. Hiszen Ramkeéknek nem volt Os- tarbeiterük.

nem tudta megbocsátani a sógo hogy benösülve a vagyonba, a választotta, nem pedig öt.

Az úrnője lehetett volna az apt nak, nem csupán Grossbauerin.- Nem tudom, Werner. Sosem tam a lányt panaszkodni, hogy R ék az erején felül dolgoztatják.

Az ám! - próbálta volna meg.

Dorn ujjai már nem matattak a F fényképeken. Megfogta a pohara' Hedwig hirtelen felemelkedett a péról és a harmadik pohár után m-Mondja csak... Nem intézhí nekünk a magánlátogatást? Csal nézni, hogy fest most ott a világ, csak nincs semmi rossz?

Végül is számíthattam ilyen ke Miért nem gondoltam rá, amikor tem a rostocki útról? Megkaptarr akartam. Rá kell gyújtanom, egyJ nyerek vele. Hát... végül is válasz kell.- Mert... tudja... értse meg születtem, pontosan negyven évig ott.

Egyszer a határban boronálta úttól az erdőig, az erdőtől az útig vissza... Tizenegy órája, már a kettediket kezdtem. Az erdő felől s dett, az út felöl a szürkület el a gyámfalat. Féltem, a félelem s: gáttá a tizenegy éves fiú képz A borona vasnyergén nem volt tá ték, a makrancos fiatal csikó csal volt hajlandó fordulni, felesleges k tettem hát, a megboronált föld n lassan szaporodott. Mégsem sz tam félbe a munkát, mert Dornné azt mondta: „Hatig csak végzel a nálással. Egyébként ma meg kí nálni.“

A bicikli lámpája már égett, kinézett hozzám. Nem tudta, r munkám van még hátra, de a I nyon már ott lógott az istálló Dornné figyelmesen megnézte ó odakötözte a kocsirúdra a lámpá fejeztem be a boronálást.

Hát mit mondjak most neki? t nálásról beszéljek, vagy az emb ott Czernában? Hogy megdöbl nek, aztán meg nyilván felhábo nak; hogy a nosztalgia igazán ne gén számukra, de ebben a kőnkre

Kövesdi Károly összeállítása