Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-27 / 17. szám
1990. április 27. XXIII. évfolyam Ára 2 korona 17 Könözsi István felvétele Éljen május elseje! A dolgozók ünnepe! Éljen! Éljen! Éljen! Aztán ledobáltuk a zászlót, transzparenst, s szinte menekülve leléptünk. Olykor már az elején oldalaztunk, lapítottunk, lestük az egérutat, merre tágasabb, hogyan lehetne kimaradni a nagy kollektív cirkuszból. A vezérek bacchanáliájából, ahol a boldog dolgozók ajkán lecsorgó kolbászzsír, az ünneplő öltönyre pottyantott mustár jelezték: a gasztronómia felséges régióiba tologatott ünnep véglegesen kiürült. A papírmasék, a dögnehéz zászlók, feliratok néha már a tribünök utáni első utcasarkon eldobáltattak, vagy egyszerű-* en, be az első kapu alá, egy-két család örömére. A chicagói munkások kiontott vére cinikus egykedvűséggel hullott a kapu alá, be a sárba, a bokrok közé. De hát kit érdekelt a chicagói munkások vére? Gyengéd erőszakkal, módszeresen nevelték bennünk a cinizmust, a történelem skizoid meghazudtolását. Diákok voltunk, a rendszer boldog, mosolygós gyermekei, miénk volt a jövő, a virslievés, a jelen... A jelen/ nem tudni, kié volt. Egy-két elvtársé. Aztán katona bácsik lettünk, s egy szál gatyában, dideregve, átkozódva cipeltük a papírmasét, a dögnehéz zászlót, feliratot, két őrség között, talán még mosakodni sem volt időnk. Beöltözni, kivetkőzni, mosolyogni, cipelni, egy-kettő, bal-jobb, fel a teherkocsira, őrségbe, védeni az elvtársak hazáját. A dolgozó nép együgyű, gondosan sterilizált álmát. Aztán felnőttek lettünk, s két munkaegységet kaptunk a zászlócipelésért, a nagy összefogásért, a kollektív balgaság nagy meneteléséért, vagy egyszerűen parancsra, főnökök szúrós szemétől terelve tettük ugyanazt, egyre fáradtabban, fásultabban, reményteleneb- bül. Nagy ritkán, olykor megszöktünk, beteget jelentettünk, azt hazudtuk, hogy másutt vonulunk, de felvonulunk, tessék elhinni, mi szófogadóak vagyunk, engedelmesek, úristen, meddig tart még ez a tartalmatlan őrület... De hát az egész dolgozó nép nem szökhetett meg. Országok ürültek volna ki május elsején. Pedig az egész világon megünneplik május elsejét. Kövesdi Károly Az eltévedt jogállamiság Uj nemzetiségi alkotmánytörvéhyt Napjaink forradalmi vajúdása a jogállamiság visszaszerzését készíti elő, mint az „európai ház“-ba való visszatérés eszközét, ne tévesszük azonban szem elől, hogy az elmúlt negyvenöt év alatt két nemzedék a gottwal- di légkör agymosásának sugal- mazásai között vált felnőtté. így az elmúlt közel fél évszázad nem vitte közelebb a társadalmat a huszadik század nagy jelszavaihoz, elsősorban az emberi jogokhoz, de még ennél is ismeretlenebb maradt egyes korszakok valósághű történelme. Ezért hallottuk örömmel az április 9-i pozsonyi csehszlovák-magyar megnyilatkozást: „Mindkét fél elutasítja az 1945-ös kassai kormányprogramban is lefektetett kollektív bűnösség elvét“. Joggal. Meghökkenhet az olvasó, hogy egy negyvenöt évvel ezelőtti, háborús jellegűnek tekinthető megnyilatkozás alakjában és erkölcseiben túlélte a történetírás ítéletét, nem az elmúlt idők torz jelenségei közé sorolják, hanem megmaradt a társadalmi magatartás eszményi jelszavának. Nem csodálkozhatunk, ha a kassai kormányprogram Vili. fejezetének állandó jelenléte csendül ki a magyarellenes nacionalista értelmiség gondolkodásából. Az időszerűtlen támadó indulatok nem véletlenül születnek, elég rámutatni arra, hogy szlovák pedagógusok számára 1977-ben 9850 (kilencezernyolcszázötven) példányszámban adták ki a szlovákiai iskolák számára a kassai kormányprogramot, egyben a tanszemélyzetet az 1945-ös eszmék oktatására kötelezték, mely szerint: „A csehek és a szlovákok szörnyű tapasztalatai a német és a magyar kisebbségekkel...“, majd megemlíti a kormányprogram, hogy az üldözötteken és a fegyverrel harcoló antifasisztákon kívül: „A többi német és magyar nemzetiségű polgár elveszti csehszlovák állampolgárságát". A súlyos döntés alapján a magyar lakosság 99 %-a vált gyakorlatilag földönfutóvá, a velejáró teljes kulturális blokáddal egyetemben. Feltör a mélyből a kérdés: mit várhatunk, mennyi megértést, milyen igazmondást azoktól, akik a kormányprogram igéinek szellemében váltak értelmiséggé, történelemtudományuk megreked a valóság át- szerkesztésében, vagy éppenséggel kizárólag Klement Gott- wald hagyatékából táplálkoznak. Még szerencse, hogy vannak, akik az iskolai tananyagnál többet tudnak a történelemből. Az 1948-as május 9-i alkotmány nem foglalkozik a nemzeti kisebbségekkel, de a bevezetésben (preambulumban) szláv nemzeti állam megalakulásáról beszél, a nem szláv kisebbségeket úgy határozza meg, mint „idegen telepesek ivadékait“. Napjainkban - az új állam- szerkezet kialakulása idején- két éven belül esedékes lesz a nemzetiségek alkotmányos jogainak rendezése, ezért már az összefüggések miatt is, szükséges az 1968-as demokratizációs kísérlet nemzetiségi politikájának értékelése, az akkori alkotmánytörvény viszontagságainak pontos ismertetése. Annak bevallásával is tartozunk az igazságnak, hogy 1968 első heteiben nem ismertük fel a demokratizáló mozgalom történelmi súlyú elindulását, hozzászoktunk a párthatározatok semmibevételéhez, de ami kedvező tartalmú és hangvételű volt, az sem számíthatott hitelre, a magyar társadalom is a januári határozatot a Novotny-rendszer ígérgetéseivel azonosította. Március elsejétől az Új Szó hangja bátrabbá vált, 10-én Szabó Rezső cikke az „Újult reménnyel“ már pontokba szedte a magyar nemzetiség követeléseit, március 15-én pedig a Cse- madok tette közzé Állásfoglalását, mely nemcsak a magyar fásultságot rázta fel álmaiból, de elindította a lappangó magyarellenes gyanakvás hosszú lejáratú támadó hadjáratait is. A támadás nem volt általános, a Csemadok állásfoglalásának akadtak szlovák támogatói, magáévá tette a pártszervezet, mégis szembe kellett nézni egyes értelmiségiek makacs visszautasításával, akik rendületlenül hittek az 1945-ös örökség igazában. A Csemadok javaslata igényt tartott a teljes egyenrangúság elismerésére, a kulturális önigazgatás jogának alkotmányos kimondására,, központi és járási nemzeti bizottságok létrehozására, a járások területi átrendezésére és az arányos képviseletre a választott szervekben. Egyben szükségesnek tartotta az 1945 óta hozott diszkriminációs határozatok felülvizsgálását. Ez utóbbi javaslat nem jutott el a megvitatásig, ezzel is lehetővé vált, hogy Klement Gottwald hitleri módszerekre emlékeztető tétele: „Állampolgár csak az lehet, aki tagja a nemzetnek“ sikerrel érte meg az 1990-es évet. A Csemadok javaslatainak lényeges alapelvei bekerültek az akkori kommunista pártnak áprilisi akcióprogramjába, melyből- tekintettel az 1990-es negatív jelenségekre - Idézünk: „Szükséges, hogy a nemzetiségek számarányuknak megfelelő mértékben legyenek képviselve politikai, gazdasági, kulturális és közéletünkben, választott és végrehajtó szerveinkben. A nemzetiségek aktív közéleti részvételét az egyenjogúság, valamint annak az elvnek a szellemében kell biztosítani, hogy a nemzetiségeknek joguk van az őket érintő ügyekben önállóan, az önigazgatás keretében dönteni.“ Ma is korfordulóhoz érkeztünk, mely arra kötelez, hogy (Folytatás az 5. oldalon)
