Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-20 / 16. szám
< Z árójelentést ad a 20. századról - lemezen. Diagnózist egy beteg korról, tizenkét dalban. Arról, ami látható és arról, ami láthatatlan. A tévében: zsidó Júliáját féltő prágai Rómeó. A nap lovagja nagy reményű hírlapírója. Égető Eszter frontra induló kamaszfia. A Nemzeti Színház színpadán Dürren- mattból, Shakespeare-ből és Moliére-böl„felel“. Pembrok a János királyban, Aumerle a II. Richárdban, Valér a Tar- tuffe-ben. Nem játszik, nem alakít, nem „megold“ - embert ábrázol minden szerepében. Pontosan, lényegre törően, hitelesen. A Madách Színháznak már nemcsak színésze, hanem rendezője is. Joshua Sobol Gettó című darabját ó maga fordítja le németből és harminc színészt, tizenöt zenészt irányítva állítja színpadra. Mácsai Pál huszonkilenc éves. Nietschéről, Kantról, Schopenhauerről beszél és az elmúlásról. Aztán Mozartról, Rimbaud-ró/, József Attiláról és a művészet erejéről. Kérdéseket keres, párhuzamokat von, „hidakat“ épít. Elszántan, egyenes derékkal, rengeteg energiával. • Régi vágya teljesült a napokban. öt évvel azután, hogy elhatározta, színpadra viszi a Gettót, a Madáchban kapott lehetőséget a darab megrendezésére. Most, pár héttel a bemutató után, menynyire elégedett az előadással? Úgy sikerült minden, ahogy elképzelte?- Nem, nem egészen. Az ember dolgozni kezd, csinál egy színdarabot, s ebbe rengeteg tényező működik közre. Ha csak a színészeket vesszük: harminc egyéniség adja a szöveghez a maga igazságait, a maga habitusát, aztán adott a díszlet, a zene, a világítás, tehát egy csomó ponton egyszerűen olyanná válik a darab, amilyenné válni akár - szándékomtól teljesen függetlenül. Úgyhogy azt kell mondanom: bizonyos részeiben jobb lett az előadás, mint ahogy vártam, másutt pedig meg sem közelíti az általam megálmodott szintet. • Sobol művét a legjelentösebb nyugat-európai színházak mellett Los Angelesben és New Yorkban is hatalmas sikerrel játsszák; elsősorban, gondolom, mégsem emiatt szorgalmazta a darab budapesti bemutatóját.- Én 1984-ben, Nyugat-Berlinben láttam először a Gettót; s hogy miért akartam feltétlenül megrendezni? A zsidó-magyar sorspárhuzam miatt. Joshua Sobol izraeli író, a Gettó zsidó darab, de olyan morális problémák merülnek fel benne, amelyek azonosak a magyarság hagyományos erkölcsi kérdéseivel. Tehát nem arra figyelmeztet, hogy kire szavazzunk és hogyan, melyik úton induljunk tovább, hanem azt mutatja meg: hogyan játszik és küzd az életben ma-, radásáért egy évszázadok óta dresz- szúra alatt élő, elnyomott kis nép. Sobol művében a zsidóság ez a nép, s a magyar modell tökéletesen azonos ezzel. És ezt nem én fedeztem fel. Farkas András református prédikátor 1538-ban, tizenkét évvel a mohácsi vész után azt írja, hogy a zsidó és a magyar nép sorsa egy tőről fakad, ezért a két népnek segítenie kell egymást, mert mind a kettő egyformán hányattatódik és mind a kettő választott nép az Úr színe előtt. Az, hogy a nagyhatalmak szorításában egyformán vergődünk, tény. De az Ur színe előtt nincsenek választott népek, ezzel a megállapítással nem értek egyet. Ott mindenki egyenlő. A német is, a zsidó is, az orosz is, a magyar is, a cseh is, a szlovák is. Egyébként nemcsak Nyugat-Berlinben, Londonban is láttam a Gettót, ahol 1989-ben a krititam megkapaszkodni, hogy ez legalább egy rövid darab, és nem kell sokáig unatkoznom, amíg csinálom. Természetesen egyetlen percig sem unatkoztam, mert tökéletesen belelovaltam magam és kikerestem benne mindent, ami a monumentalitás felé mutat, s hogy még nagyobb kedvvel dolgozhassak: átírtam a darabot, hogy szeretni tudjam. És attól a perctől fogva már csak a halálra készülő művész problémája izgatott. Egy megcsalt és mégalázott művész, egy óriási hérosz sorsa, aki akkor sem áll meg az útján, amikor a magánélete már rég holtvágányra futott. • Most, hogy rendezőként is sikereket könyvelhet el, bizonyára újabb célt tűzött ki maga elé. Legközelebb talán már a díszlettervezést sem bízza másra.- Már terveztem díszletet. A Rembrandt és a Kurázsi mama színpadképe az én fejemben született meg, a Gettóhoz pedig ötleteket adtam. A színház komplex műfaj. Hatásözön. Itt mindenhez érteni kell. A zenéhez is, a műszaki dolgokhoz is, a látványhoz is. • Az alapokat bizonyára otthon, festőművész édesapja műtermében kapta.- Az otthoni háttér sokáig inkább KÉRDÉSEKET KERES, PÁRHUZAMOKAT VON Mácsai Pállal a Gettó után FÁBRI ZOLTÁN GYERTEK EL A NÉVNAPOMRA! CÍMŰ FILMJÉBEN (Oláh Csaba felvételei) kusok szerint ez volt az év legjobb előadása. Persze, más az ottani siker lényege és megint más az itthonié. Az angol, ha van gyarmata, ha nincs, évszázadok óta győztes impérium, az angolok a Trafalgar Square győzelmi oszlopai között nőnek fel, és a sorsuk is erről szól, nekünk, magyaroknak viszont a folytonos kudarcról. • A Gettó előtt a Kurázsi mamát, azt megelőzően pedig Bródy Rembrandtját rendezte az Ódry Színpadon.- Most fogom kiábrándítani. Én egy nagyzási hóbortban szenvedő, fontoskodó, felfuvalkodott ember vagyok. Ráadásul hiú is, méghozzá nagyon. Tudniillik a művész eredendően hiú. Veszi magának a jogot és teremteni óhajt. Nem olyannak fogadja el a valóságot amilyen; ő azon változtatni, alakítani akar. Újra létrehozza, amit más már megteremtett, mert ő máshogy látja. A művészet embertől elrugaszkodott hiúság. És most vissza a nagyzási hóbortomra. Engem a nagy formák, a nagy terek, a nagy léptékek érdekelnek. Érzek én magamban tehetséget a miniatűrök irányában is, de a monumentalitás valahogy jobban izgat. A Rembrandtot rendezőszakos hallgatóként állítottam színpadra a főiskolán. Az volt a feladat, hogy egyfel- vonásost rendezzünk, és én az egy- felvonásost rettentően utálom. A Kurázsi mama harminc helyszínen negyven évet ölel fel, az nekem való, de a Rembrandt! Egy térben két szereplő - ezt nem nekem találták ki. Nem is izgatott a feladat. Heteken át csak azon töprengtem, hogy tudnám megúszni. Amikor rájöttem, hogy sehogy, abban próbálhátrányt jelentett számomra, nem pedig előnyt. Meleg vattában feküdtem, és én egyáltalán nem örültem ennek. Tudtam, ha benne maradok, sosem lesz korszerű személyiség belőlem. Meg is tettem mindent, hogy idő előtt otthagyjam a fészket. Nagyon komoly és felkavaró periódusa ez az életemnek; sok veszekedés és sok üvöltözés maradt meg bennem, nagy eltávolodások és nagy hazatalálások váltották egymást, hol egy kiélezett helyzet, hol valami mérhetetlen csend maradt utánam a házban. Meg kellett tanulnom konfron- tálni, konfliktusokban élni, rá kellett jönnöm, hogy az is lehet érték, amit otthon nem tartanak annak, és fordítva, nem biztos, hogy az az érték, amit a mi családunk tekint értéknek. Tehát én sem voltam előnyös helyzetben, hiszen rengeteg feszültséggel járt az otthoni létem, ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy ha baj ért, ha nagyon bevertem az orromat, akkor azonnal hazamenekültem. • Harmadéves főiskolás korában, amikor Shakespeare Rómeóját játszotta a Nemzeti Színházban, már kész, kiforrott színészként emlegették.- Hülyeség! A jó színész sosincs teljes fegyverzetben. A jó színész minden csatába fegyvertelenül meg/ és heroikus küzdelmet folytat minden újjászületéséért, minden szerepéért. A jó .színész védtelen. Abszolúte védtelen. Én most nagyon finom eszközökkel sok mindent el tudnék játszani, de az mindenképpen színészet lenne. Az pedig már érvénytelen. Egy jó rendezőnél nincsenek eszközök, ott élni kell a szerepet. Vannak persze, attribútumok, pillérek, mint például az érthető beszéd, de ahány szerepet kapsz, annyiszor kell hidat építened. Különben semmi értelme az egésznek. Ha örökké ugyanazon a hídon jársz, jobb, ha otthagyod a pályát. Színészek tömege teszi ezt; nagy nehezen összeizzadnak egy hidat, aztán azon mász- Jcálnak, amíg élnek. Számomra ez járhatatlan, ellenszenves út, kimondottan utálom magam, ha rálépek. • Kerényi Imrével nemcsak főiskolás korában, hanem a Nemzetiben is együtt dolgozott. Egyéniségére, játékstílusára hogyan hatott az ő művészete?- Mit válaszolhatok erre tízéves kapcsolat után? Mindent megtanultam, amit megtanulhattam tőle. Más, nagy kvalitású, nagy kaliberű rendezővel azonban nem nagyon találkoztam eddig, és ezt borzasztóan sajnálom. * • A Nemzetiben talán nem is úgy alakultak a dolgai, ahogy alakulhattak volna.- Igen, keveset játszottam. Sokkal több feladatra vágytam, ezért is szerződtem át öt év után a Madách- ba. Ascher Tamás hívott, hogy menjek Kaposvárra, mégsem mentem. Én nem bírom a magányt, én a működő kapcsolatomon belül is egyedül érzem magam, nekem szükségem van este egy hangra, tehát nem tudok elszakadni a gyökereimtől. És volt itt egy másik dolog is: egymás után tíz tévéjátékot és öt tévéfilmet forgattam; ha vidékre megyek, erről azonnal le kell mondanom. • A lemez hogy született? Kitől jött az ötlet?- Megismerkedtem Bornai Tiborral, és egy idő után rájöttünk, hogy egyformán gondolkozunk. Ebből a felismerésből született a lemez úgy, hogy ő hozta a dalokat, én pedig megírtam a szövegeket. De most van egy másik lemez, amelynek hasonlóképpen örülök. Hegedűs D. Géza nagylemeze, amelyen Petőfi Sándor verseit mondja, az én rendezésemben. Ha Hegedűs D. és Petőfi, akkor az ugye, a következő kép: Géza a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, kidagadt erekkel a nyakán szaval és bakizik. Erre felhív telefonon, hogy kapott egy lehetőséget a lemezgyártól, s menjek, rendezzem őt. Mondom, rendben, vállalom, de csak akkor, ha úgy szólaltatjuk meg az összes verset, hogy nem egy nemzeti fárosz, hanem egy gyötrődő, esendő ember, egy töprengő értelmiségi írta azokat. Nagyon izgalmas és nagyon tanulságos a lemez, érdemes meghallgatni, mert Géza akceptálta a kérésemet, és egyetlen vers kivételével minden költeményt finoman, visszafogottan mond el. Én ugyanis egy vézna, égő szemű férfit látok magam előtt, ha Petőfire gondolok, egy dohos szobában, gyertyafény mellett, összeszorított fogakkal író férfit, aki vergődik a benne levő kozmikusság és a körülötte levő sekély esség között. • Egyre többel dolgozik, egyre keményebb tempót diktál magának. Miért siet? Fél valamitől?- Igen félek. Az elmúlástól. S közben annyi, de annyi minden érdekel! A lét, a csillagos égbolt, a színház, az egész világ. Minden! Szabó G. László I 14 1990. IV. 20. itosúrnap
