Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-06 / 14. szám
Bocsássuk meg a vétkeiket... A Vasárnap 10. számában olvastam Rúfuszné Gregor Anna zselizi lakos szomorú emlékezését családjának 1947-ben Csehországba történt kitelepítéséről. Megértem őt, nagyon fájdalmas emlék. Hasonló fájó emlék az is, hogy 1939 után szülőfalumból - Lontóról, egy szlovák majorból kakastollas csendőrök kíséretében szekéren motyóikkal vittek el embereket egy másik faluba (ma Nová Dedina), és két szlovák üzletesnek is távoznia kellett... Az anyám magyar, az édesapám szlovák, így mind a két nemzetet tisztelem és megértem gondjait. A szlovák állam idején Pozsonyban jártam polgáriba, ahol a gyerekek azért csúfoltak, hogy az akkor Magyarországhoz tartozó Lontón születtem. A polgári negyedik osztályát már Ipolyságon végeztem, ahol meg lontói születésem és magyar anyanyelvem ellenére is szlovák nevem miatt csúfoltak... A múlt fáj, megértem. De a „gyengéd forradalom“ megbocsátást hirdet... Csupán néhány gondolatot idéztünk Ondrej Plsko lévai olvasónk terjedelmes leveléből. Vajon mi adta kezébe a tollat? Bizonyára ugyanaz, ami idézett zselizi olvasónkéba is: a jövőféltés. A fájó emlékek idézésével nem valamiféle elégtétel vagy bosszú után vágynak. Ki is adhatna elégtételt és kit is akarhatnának megbosszulni? A nemzetiségeknek is sok szenvedést okozó politikai felelősök életkoruknál fogva is távozóban vannak. A fiatal nemzedékek lelkiismerete pedig mindaddig tiszta, amíg nem ismétlik elődeik hibáit. Levélíróink aggódnak, nehogy a múlt keservei, tragédiái megismétlődjenek. Mert lám, az emberek leikéből és emlékezetéből fél évszázad se tudta kitörölni az akkor még gyerekfejjel átélt megrázkódtatásokat. Életre szóló keserűséget hordoznak szívükben, lelkűkben. S félnek, vajon nem akadhatnak-e ma is a kegyetlen sorsuk előidézőihez hasonló emberek. De egyáltalán embernek nevezhe- tő-e az, aki lelkiismeret-furdalás nélkül döntött egész népcsoport elhur- coltatásáról szülőföldjéről? Volt-e szikrányi emberség abban, aki elrendelte, hogy a családokat, apró gyermekekkel, a zord télben, fútetlen marhavagonokban, otthonukból karhatalommal kiverve, messze, idegen tájra vigyék, s ott mint a hajdani rabszolgákat, kínálgatták a helybéli gazdáknak olcsó, szinte ingyen munkaerőkként? Mindezt a huszadik század kellős közepén. Európa szívében ... Az embertelenség melegágya a gyűlölet. A gyűlölet is emberi tulajdonság? Dehát miből fakad? Sérelmek szülik... Nemzeteket, nemzetiségeket, népcsoportokat érhettek gyűlöletüket szító sérelmek. Értek is. De van-e emberi jogunk elmúlt századokban elszenvedett, távoli elődeinket ért sérelmekért a mai nemzedékektől elégtételt követelnünk? Az unokáknak kell-e vezekelniük ükapáik bűneiért? Milyen jogon ítélhetjük kárhozatra a mai és a jövő nemzedéket a múlt századokban, évtizedekben elkövetett igazságtalanságokért? Hisz ahhoz nekik már semmi közük! Vessük a mai dél-szlovákiai magyar fiatalok szemére Horthy kakastollas csendőreinek történetesen szlovákokkal . szemben elkövetett kegyetlenségeit? Hisz azok saját nemzetük fiaival szemben is ugyanolyan kegyetlenek voltak... A gyűlölködés valahol ott kezdődött, amikor egy ártatlan lontói fiúcskát Pozsonyban félig magyar származásáért, Ipolyságon pedig szlovák nevéért gúnyoltak. S a folytatás? A Dél-Szlovákiából marhavagonokban Csehországba deportált magyar családok szomorú sorsa. Majd Marosvásárhely, ahol napjainkban felbújtatott nacionalista csoportok botokkal, vasvillákkal támadtak egymásra. Marosvásárhely napjaink memen- tója! Nemcsak románok és magyarok, hanem csehek, szlovákok, németek - egész Közép- és Kelet-Euró- pa népei számára. Ahogy a huszadik század emberét megdöbbentő tanulság mindaz, ami Örményországban, Grúziában, Azerbajdzsánban és Albániában is történik. A vak gyűlölet diadala a józan ész fölött, amikor más nemzetek, nemzetiségek fojtogatása, pusztítása csaknem hazafiasságszámba megy. A véres tragédiába torkolló nemzetiségi villongásokat sokszor a sajtó számlájára írják a hiányos vagy helytelen tájékoztatás miatt. Mennyi mindennel vádolták már a sajtót az ■ elmúlt évtizedek folyamán! Dehát a sajtó önmagában elvont fogalom, ’ hisz konkrét emberek, létező politikai áramlatok, csoportok álláspontját közli, így befolyásolja tömegek nézetét, hozzáállását. Miért szólunk minderről két levél kapcsán? Mert az események bármennyire is távoliaknak tűnnek, hazai berkeinkben sincs okunk gondtalanságra. Cseh és szlovák viszonylatban is akadnak zavaró jelenségek, és a csendes forradalom napjaiban oly ígéretesen alakuló szlovák-magyar kapcsolatokban is vannak nyugtalanító mozzanatok. Például elegendő nyilvános gyűlésen vagy a sajtóban méltatlankodva fejtegetni, mi mindent kaptak eddig is a csehszlovákiai magyarok, mondjuk oktatásügyre, színházra stb. S nekik még több kell... Kaptak... Körtyöradományként vagy ajándékba? S talán köztársaságunk más nemzeteinek a rovására is...? Ilyenkor a jóhiszemű, kevéssé tájékozott hazánkfiai is gondolkodóba esnek: ennyi mindent élveznek a közös kasszából, s még ez sem elég? Ki vitatja ilyenkor a kérések, követelések jogosságát? A megtévesztő számok bűvölik el őket. Arról azonban nem esik szó, hogy Csehszlovákiában egyetlen nemzetiség se szorul könyöradományra. Nem megtűrtek ebben a köztársaságban, hanem a munkájukkal országot gyarapító állampolgárok. Kenyeret, húst termelnek, házakat, gyárakat építenek, szövetkezetekben és gyárakban dolgoznak. Nemcsak önmaguknak, hanem az egész ország népének. Gyarapítják a közös javakat és ebből csak az őket megillető részt kérik. Lévai levélírónk még egy további kérdést is felvet fejtegetésében: a gyóntató és a gyónó konkrét, a Szabad Európa egyik régebbi adásából vett „lévai atyafi“ esetét hozva fel példának. Felteszi a kérdést: vajon a magyar vidékre került szlovák papnak kell-e megtanulnia magyarul, s miért nem tanult meg a gyónni akaró itt élő magyar atyafi szlovákul? A példa nem a legszerencsésebb, mert az egyház a múltban is ügyelt arra, hogy lelkipásztorai ismerjék hívőik nyelvét, hisz ők szolgálták híveiket, nem pedig fordítva. A katolikus templomokban a papok a nemzetiségi elnyomás éveiben is - sokszor a hatalmon levők nemtetszését kiváltva, a meghurcoltatást is vállalva - híveik nyelvén miséztek és prédikáltak. Sajnos, az elmúlt négy évtized folyamán a hatalom képviselői nem követték példájukat. Ezzel kapcsolatban ide kívánkozik még egy példa. Az első Csehszlovák Köztársaság idején a prágai parlamentben a nemzetiségi képviselők saját anyanyelvükön szólaltak fel. Nem kötelezte őket senki valamiféle hivatalos nyelv elsajátítására. A gyorsírásban rögzített felszólalásukban a miniszterek írásban magyar nyelven válaszoltak. A technika akkori szintjének megfelelően. És a nemzetiségek tagjainak se vetették szemére hivatalos kapcsolatokban a cseh vagy a szlovák nyelv ismeretének hiányát. Gyermekkoromból még most is emlékszem a kétnyelvű nyomtatványokra. A nagyobb demokrácia ennyit se biztosítana? Még egy utolsó megjegyzés levélírónknak azzal a megállapításával kapcsolatban: „A múlt fáj - megér-- tem. De á gyengéd forradalom megbocsátást hirdet“. Igen, a megbocsátás felettéb szép emberi tulajdonság. Gátat vethet mindennemű gyűlöletnek. Csak vissza ne éljenek vele! Ne nyerjenek bűnbocsánatot, akik vétkeiket ma és holnap újonnan és tudatosan, a tévesen értelmezett megbocsátás reményében követik el. Zsilka László A GAZDASÁGI VEZETES ÉS A VALÓS HELYZET Hazánk egy amerikai közgazdász szemével A WASHINGTONI PLAN ECON TÁRSASÁG A SZOVJETUNIÓ ÉS A KELET-EURÓPAI ORSZÁGOK GAZDASÁGAIT TANULMÁNYOZZA. KUTATÓRÉSZLEGÉNEK IGAZGATÓJA, JAN VANOUS DOKTOR NEMRÉG A BBC BRIT TÉVÉTÁRSASÁGNAK ADOTT NYILATKOZATÁBAN HAZÁNK GAZDASÁGÁVAL FOGLALKOZOTT. Többek között elmondta, hogy a beruházások szempontjából pillanatnyilag Csehszlovákia a legattraktívabb ország. Gazdaságunk aránylag stabil, az adósság sem sok, és komoly iparral rendelkezünk. A külföldi bankárok és iparmágnások részéről óriási az érdeklődés. Most az a fontos, hogy behozzuk a lemaradást, mivel a múltban a beruházókat inkább taszítottuk, mint von- zottuk. Ma már biztos, hogy nehéz lesz megvalósítani a gazdasági reformot. Úgy tűnik, egyes csehszlovák po* litikusok tartanak ettől a folyamattól, mivel nyilvánvaló, hogy majd nő az infláció, a munkanélküliség és egy ideig komoly gazdasági problémákkal küzd az ország. Ezért igyekeznének lelassítani a folyamatot. Csehszlovákia azonban nem választhatja a lassú reformok útját. A nyugati beruházók csak olyan gazdaságba készek befektetni, amelyet annak vezetése 3-5 éven belül „rendbe tesz“. A csehszlovák delegáció USA-ban tett látogatása során az amerikai beruházók kissé bizalmatlanná váltak, amikor látták, hogy a csehszlovák fél vonakodik a radikális ármódosításoktól. Késik a korona kereskedelmi árfolyamának bevezetése, ami szintén bizalmatlanságot váltott ki. Ugyanis az amerikaiak nem biztosak abban, hogy a csehszlovák politikusoknak valóban lesz bátorságuk megtenni a radikális lépéseket és rövid idő alatt rendbe hozni a gazdaságot. Tavaly decemberben megszűnt létezni az a társadalmi osztály, amely az ország politikai és gazdasági életében uralkodott. Sajnos azonban helyette nem jelent meg semmilyen csoport, amely tulajdonosként viselkedne. Ennek az az eredménye, hogy minden vállalat állami, de a tulajdonos nem jelentkezik. Az utolsó néhány hónapban olyan egészen lehetetlen esetek történnek meg, hogy a vállalatok önhatalmúan szétválnak, s az államnak mint tulajdonosnak ebbe nincs beleszólása. Nem egy üzemben tapasztalhatók szétválási törekvések, amikor a válni akaró fél bárminemű ellenszolgáltatás, vagy a hitelek arányos részének átvállalása nélkül vinné magával a pillanatnyilag rendelkezésére álló eszközöket. Ezzel csődbe juttatnák azt a szervet vagy szervezetet, amelynek hatáskörébe tartozik, s ez meglehetősen nagy felelőtlenség. Az előbbihez hasonlóan az igazgatóválasztás is szerencsétlen megoldás. A vállalatok az állam tulajdonába tartoznak, tehát neki kell igazgatótanácsot létrehozni, s az nevezi ki az igazgatót. Tudunk olyan esetekről, amikor a szigorú igazgató azt mondta: a termelékenység növekedése nélkül nem emelheti a béreket. Erre kitalált politikai jellegű oknál fogva eltávolították pozíciójából, így azonban nem szabad eljárni. Mi az, amitől fölöttébb tartunk? Meglehetősen gyors ütemben atomizálódnak a csehszlovák vállalatok és a gazdaság a jugoszláv modell felé tendál. Ez viszont szörnyű tragédia lenne, mert ez az egyik legrosszabb modell, amelyet Csehszlovákia választott. Addig, amíg a gazdaság nem privatizáló- dik, a kormánynak kell valódi tulajdonosként viselkednie. A demokráciát a politikában és a filozófiában lehet gyakorolni, a gazdaságban viszont nem. Csehszlovákiában egyes körökben rosszul értelmezik a demokráciát. Nyugaton létezik a tulajdonos, az igazgatótanács, ez kinevezi az igazgatót, aki felelősséggel tartozik ennek a szervnek. Ha a dolgozók nincsenek megelégedve az igazgatóval, panaszt tehetnek a tanácsnál, amely azt megtárgyalja. De az alkalmazottak nem válthatják le az igazgatót. Csupán azok a cégek képeznek kivételt, amelyekben a dolgozók is részvényesek, tehát tulajdonosok. Az utóbbi időben több fontos törvény született. Mivel nagyon rövid idő alatt kellett valamennyit kimunkálni, csupán ideiglenes jellegűek. Ahhoz, hogy Csehszlovákiában jó kereskedelmi és vállalkozói törvények legyenek, legalább két-három évre van szükség. Az lenne az ideális, ha az ország azonnal segítséget kérne a brüsszeli Európai Gazdasági Bizottságtól, és arra törekedne, hogy törvényei összhangban legyenek a bizottság előírásaival. Csehszlovákia foglalkozik az EGK-ba való belépés gondolatával. Ezt azonban nem lehet gyorsan véghezvinni. A másik oldalon viszont nagy a nyomás a magánvállalkozás engedélyezésére. Ennélfogva a törvények nagyon gyorsan készülnek, és rengeteg problémát hordoznak magukban. Nem is csoda, hiszen nincs idő megvitatásukra, s arra sincs lehetőség, hogy nyugati szakemberek véleményét kikérjék. Én magam úgy járnék el, hogy gyorsan kimunkálnám a törvényeket, s a problémás esetekben fokozatosan kijavítanám valamennyit. A csehszlovák közgazdászok a gondok ellenére is optimisták. Ez azért van, mert a vezetésben főként elméleti közgazdászok foglalnak helyet, akik kissé távol állnak a valóságtól. Legalább miniszterhelyettesi szintre kell „lemenni“, hogy lássuk a realitásokat. Ezen a szinten már nagyobb a borúlátás, mert az itt dolgozók a valósággal foglalkoznak. Úgy vélem, itt az ideje, hogy a legfelsőbb gazdasági vezetés is minél hamarabb a valós helyzettel foglalkozzon. (K. E. feldolgozása) i 1990. IV. 6. Q ilasárnap Ie ry Gabor felvetele
