Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-30 / 13. szám

Ú jságírói, vagy rádióspá­lyám legeslegelején - ahogy az már majdnem tör­vényszerű jelenség, a ,,nagy ri­porterek“ tucatnyi felsorolásával is bizonyíthatnám - sporttudósí­tásokkal indultam. Kezdetben tiszta amatőr alapon, majd a bu­dapesti Nemzeti Sport és a ,,kék“ sordíjas tudósítójaként. Később, a harmincas évek első felében megint léptem egyet a ranglétrán: ahogy Prágában mondták, ,,redaktorelév“-i, rá­diós ,,praktikant“-tá avanzsáltak a Radiojurnal prágai magyar szerkesztőségébe. Abban az időben, a _ fenti címmel, még részvénytársaság formájában működött a mai állami rádióhá­lózat. Ebből az időből három olyan sporteseményről kívánnék szól­ni, melyeknél én is közreműköd­tem. Sőt, két esetben, mondhat­nám, azok gyászos főszereplője voltam. Jöjjön hát a három történet. A magyar sajtóban, a rádió­ban, a tv-ben ma gyakran szól­nak a magyar hokiról, de olyan mostohagyerek-formában. A megállapításokat mindig egy közvetítésre készül a rádióriporter (Archív-felvétel) Kiütöttem magam „de“ követi. A beszámolókból szinte kicseng a „savanyú a szőlő" álláspont. Pedig hát! Igen, de még mennyire „pedig“. Valamikor, a harmincas évek kezdetén, mi­csoda sikert arattak Prágában a magyar hokizók! Te úristen! Tombolt a közönség...! Ám gyerünk csak szép sorjá­ban. A 30-as esztendők elején Prágában rendezték meg az Európa-bajnokságot, melyen a magyar válogatott is részt vett. A meccseket az LTC-pályán bo­nyolították le, a szabad ég alatt; akkoriban még nem volt fedett stadion. így az összecsapáso­kat, az eredmények kialakulását az időjárási viszonyok nagyban befolyásolták. A lengyel-ma­gyar találkozót majdnem lehe­tetlenné tette a sűrű havazás. Mérkőzés közben a pályáról többször is le kellett takarítani a félarasznyira nőtt havat, de a pálya tisztogatására alkalma­zott hótakarítók nem álltak kötél­nek. Úgy mondták, a megállapo­dásuk csak a harmadok szüne­tére vonatkozik. Hosszabb, eredménytelen vita következett, a munkáltató nem akart ráállni a munkások követelésére. A vita folyt, a játék állt, a harcosok pedig bírókra akartak kelni. Egy­szerre csak „Zoro“ és „Huru“ vezetésével - így becézte a prá­gai közönség a magyar védelem két tagját, az egyik aprócska volt, a másik meg hosszú langa- léta; ez utóbbi Bethlen István gróf, az akkori miniszterelnök fia - a csapat hólapátokkal felsze­relve, kifutott a jégre és hozzálá­tott a hóhányáshoz. Az, ,A‘‘ tribün közönsége tapsba tört ki és üte­mes kiáltásokkal éltette a magya­rokat; a jelenlevő dr. Baxa főpol­gármestert pedig arra buzdította, fizessen a fiúknak. Skandálásuk magyar fordításban körülbelül így hangzott: „Hol vagy, Baxa, gyere, Baxa, a magyaroké legyen a kassza!“ Erre a „B“ tribün drukkerse­rege is rákezdte, ők sem akartak lemaradni a rigmusfaragásról, nagyjából így szólt a versikéjük: „Érted? Okét illeti a taxa, gyere gyorsan, Baxa!“ Egyszóval a magyarok meg­hódították a közönséget. Ettől kezdve még nagyobb élvezettel csemegézték a magyar hátvéd- kettős egyedülálló taktikáját: a hórihorgas Bethlen, akár egy gyorstank, nekirohant a koron­got hozó ellenfélnek, s a mögöt­te érkező, alig derékig érő, kis törpe hátvéd a tántorgó ellenfél­től ravaszul elcsente a korongot s már dobta is támadásba saját csatárait. Persze, ötven eszten­dővel ezelőtt lassúbb, kezdetle­gesebb volt még a sportág. Nem volt meg a mai nagy csapatok sziporkázó játéka, nem ismerték a palánk menti közelharcot, sem a híres és félelmetes bodicse- ket. Mégis, érthető volt a közön­ség hangos üdvrivalgása; a ma­gyarok valóban kitettek magu­kért. Pedig a lengyelek ellen játszottak, nem a hazaiak ellen. Márpedig - ugye - a legszebb öröm mégiscsak a káröröm! Ha jól emlékszem, döntetlen lett a végeredmény s mi, a prágai magyarok kis csoportja, siettünk a híres Ővejk-kocsmába, hogy habzó sör mellett vitassuk meg az est maradandó benyomásait. A „melltágító“ második törté­netem Genfben kezdődött. Az európai rádióállomások nagyfő­nökeinek ott volt valamiféle ta­nácskozása. Csehszlovákiából dr. Sourek vezérigazgató vett részt a konferencián, a magya­rok részéről - úgy emlékszem - egy Nicki nevű, a rangidős rádiós. Mindketten azzal a jó­akaraté elhatározással közeled­tek egymáshoz, hogy elássák harci bárdjaikat. Beszélgetésük során valahogy szóba került, hogy a magyar labdarúgóknak egyazon napon három fontos meccsük lesz: Pesten Pluhár ál! a mikrofon elé, Bécsben a pesti Sporthírlap szerkesztője, de nem tudják, kit küldjenek Prágá­ba. Ekkor Sourek úr „nemes gesztussal“ arra vállalkozott, a mérkőzést az egyik magyar munkatársa fogja majd ellátni. Géniből hazaérkezve magához rendelt és közölte velem: az ek­kor és ekkor esedékes mérkő­zést nekem kell közvetítenem, és magyar adásunkat Budapest is átveszi. A lélegzet is tótágast állt bennem! Soha az életben nem próbálkoztam még sport- közvetítéssel. Igaz, mint drukker és egy ideig tudósító is, tisztá­ban voltam azért a labdarúgás szabályaival. Meg aztán Dr. G. Olgával, Kalocsay Géza test­vérhúgával, majd minden Spar- ta-meccsen kint voltam, hogy lássam focizni Gézát, aki akkor már nagymenő volt. De egy nemzetközi mérkőzés közvetíté­sére vállalkozni? No nem, ez lehetetlenség. Ez tőlem - hitem szerint - makó-jeruzsálemi tá­volságban volt. „Zádne appellá- cie“ - nyomta meg duplájára vezérem a mássalhangzókat, azaz magyarán: semmi ellenve­tést nem fogad el. Sőt. A nyo­maték kedvéért, az asztal mel­lett ülő Lauferre mutatva, mon- dókáját így folytatta: „Läufer úr­ral (ö volt a cseh Pluhár) már megbeszéltem. Magát két héten át délutánonként, a rádió sport­pályáján beavatja a riporterek tudományába s három hét múl­va minden simán fog menni“ - szólt a rövid parancs és ezzel utamra bocsátott. A kihallgatás véget ért. A 14 nap alatt Josef Läufer valóban mindent elköve­tett, hogy a gyorstalpaló kurzus sikeres legyen. Hogy szégyent, azon az ominózus mérkőzésen, se magamra, se rá ne hozzak. Amikor aztán Vlado Stahl technikus barátom, a prágai rá­dió későbbi műszaki főigazgató­ja, a Sparta-stadion rádiófül­kéjébe beszólt: „Evzene, a ted’ jdí“, - tehát a rajtra megadta a jelt, hát az én szívem valahol a szájüreg mélyén dobolt. Fi­karcnyi hang nem jött ki belő­lem! Stahl kézzel-lábbal noszo­gatott, végül is beszelni kezdtem arról, amit láttam. Izzadtam, pré­seltem, préselgettem magamból a mondatokat. Meg is nyugod­tam kicsit. Már a lefújás pillana­tait vártam, amikor a magyar csapat balszélsője megiramo­dott. Szinte száguldott. Minden­kit kicselezve, már ott állt a kapu torkában, amikor a csehszlovák hátvéd megkaparintotta a bőrt, előrevágta az egyik csatár lába elé tálalva, az kettőt-hármat fordult és a közönség már tom­bolt, ordított: „góóól, góóól“. Én a szövegemben még csak a ma­gyar játékos sikeres akciójánál tartottam, amikor a gól meg­esett, amikor a közönség ordi- bálása mindent túlszárnyalt. Megmerevedtem, szóáradatom megtorpant és alig hallhatóan suttogtam a tényt: „Kedves hall­gatóim, sajnálatos, 1:0-ra vezet •a Sparta!“ A hétfői pesti lapok egyike a három mérkőzésről számot adva, és tekintettel vendég-fel- léptemre, finom gúnnyal emí­gyen összegezett: „A híres cseh sportriporter, Josef Läufer tanít­ványa, a fiatal prágai barátunk közvetítése nem volt annyira tragikus, mint Bécsből kollégánk riportja...“ Hetekig nem mertem Läufer szeme elé kerülni. Egyszer az­tán mégiscsak nekiduráltam magamat és nagy dadogások közt átadtam a lapkivágást. Megkéstem. Egy ismeretlen jó­akaróm már megelőzött. 1965 nyarán lehetett, kerek harminc évvel a híres esemény után Prá­gában jártamban felkerestem Laufert. Nem volt már jó bőrben, s ami lesújtott, ó, a sportriporte­rek egyik fejedelme, keserűen mondta: „Vís Evzene, már a labdarúgás sem jelent szá­momra örömet...“ Nagy hallga­tás után váratlanul hangosan felnevetett: „Tudod, még meg­van valahol az a bizonyos kriti­ka, amelyben az a budapesti kolléga a te meccsedet kom­mentálta. Sokáig nem tudtam megbarátkozni a közbejöttöddel kapott kitüntetésemmel, hogy is írta? „A mikrofon előtt a cseh Läufer prágai magyar tanítványa állt“... Akkoriban nem téged vagy a pesti lapot átkoztam, de magamat és dr. Soureket. Hogy is vállalkozhattam egy Schnell- sieder szerepére. Hát, hogy bevalljam, a gombát én is, akkor is, később is csak nehezen tudtam lenyelni «fl fl# ill« Tragikus rádióssportszereplé'- sem harmadik története. A szín­hely a prágai Lucerna nagyter­me. A csehszlovák és a magyar ökölvívók találkoztak. Szerettem a bunyót. Sosem ijedtem meg saját árnyékomtól, gimnazista koromban volt részem jó néhány verekedésben. Szóval maradjunk a boksz­nál! Akkor a magyarok az összecsapás első mérkőzését pontozással megnyerték. Aztán jött - még ma is emlékszem - a kis növésű, fekete, mokány cseh fiú. Őt követte a magyar, ez a ring bal sarkába állt be. Jött a kesztyűk vizsgálata, majd jelt kaptak a kezdésre. A két fiú egymásnak ugrott s a csehszlo­vák sporttárs azonmód egy jól sikerült balegyenessel direkte bele a magyar orrába. Iszonya­tos csapás volt. A peches flótás arcát, mellét pillanatok alatt el­öntötte az orrából patakzó vér. A hazai harcos, még mielőtt a bíró megakadályozhatta vol­na, az arcát belekenegette el­lenfele mellébe, majd győze- lernittasan megmutatta magát az őrjöngő közönségnek. A mér­kőzés közvetítésének számom­ra egyszeriben vége lett. Ugyan­is ott fent a második emeleti páholyban „K. 0.“ lettem. Ször­nyelmemben elterültem. Ugye, azt bizonygattam - di­csekedtem is vele -, hogy gye­rekkoromban bátor legényke voltam. Nos ez a példa alaposan rácáfolt állításomra. Verekedé­sekben vallott csillogásom csak valami tudat alatti vágyálom le­hetett, mely hamis hitté erősö­dött. Valamiféle álbátorság- komplexummá? Nem tudom, nem tudom. De egy biztos: ne­héz volt az ébredés! Nehéz volt az ébredés aléltságomból, de abból a meggyőződésemből nem, hogy sürgősen abba kell hagynom a sportközvetítéseket és kevésbé izgalmas témák után nézni. Nagy Jenő i/asárnap HÉTVÉGI MAGAZIN Index 48097 Kiadja a Pravda Kiadóvállalat. Megbízott főszerkesztő: Szilvássy József: S 210/4453 Főszerkesztői titkárság ® 532-20 és 210/4456. Megbízott főszerkesztő-helyettesek: Pákozdi Gertrud: ® 210/4460»és Zsilka László: ® 4454. A Vasárnapot szerkeszti: Szűcs Béla: ® 210/4454. Szerkesztőség: 819 15 Bratislava, Martanovicova 25., 8. emelet. Telefonközpont 210/9, szerkesztőségi titkárság: * 550-18, vasárnapi kiadás: S 673-70, sportrovat: ® 505-29 és 506-39, gazdasági ügyek: ® 210/4425 és 4426. Távíró: 92308. Adminisztráció: Pravda Kiadóvállalat 819 02 Bratislava, Martanovicova 25, S 586-07. Fényszedéssel készül a Pravda 02-es üzemében 815 80 Bratislava, Martanovicova 21. Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 819 18 Bratislava, Jiráskova 5. S 335-090, 335-091. Hirdetési iroda közületeknek: 819 18 Bratislava, Martanoviőova 25, 17. emelet, ® 210/3659 és 551-83. Havi előfizetési díj - a vasárnapi kiadással együtt - 34,20 korona. A vasárnapi kiadás előfizetési dija negyedévre 26,- korona. Terjeszti a Postai Hírlapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések: PNS, Ústredná expedícia a dovoz tlace, 813 81 Bratislava, Nám. slobody 6. A beküldött kéziratokat nem őrizzük meg és nem küldjük vissza. SoortriDorteri karrierem kezdete és vége

Next

/
Oldalképek
Tartalom