Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám
Vasárnap „N e öregedj meg, lelkem, soha!" - fakadt ki keserűen nagyanyám gyermekkoromban, amikor néhanapján reuma kínozta térdét, ízületeit és a szerinte mindenre gyógyszer sósborszesszel segítettem dörzsölgetni a fájós részeket. Neki, a mindennapos falusi munkához szokott asszonynak nehéz lehetett elviselni az öregség „átkait“, a lelassult mozdulatokat, a nehézkességet. Ám hiába kérleltük: „nagymama, olvasgass, pihenj inkább!" - csak nem bírt egy helyben maradni. A konyhában tett-vett, hátrament a kertbe, nehézkesen hajlongva, de kitépkedte a gyomokat; a baromfiudvaron magot szórt, kenyeret morzsolgatott a tyúkoknak. És tekintetében megannyiszor láttam az elkeseredett dühöt, a beletörődést, ha újra és újra bebizonyosodott, hetvenen túl már nem megy egykönnyen a faaprítás, a cipekedés... Az állandó munkában megöregedett falusiak már csak így vannak ezzel - dolog nélkül nem bírják. És sok helyen jól is jön, hogy a nagyapa, nagyanya még mindig bizonyítani akar, hiszen bőven akad tennivaló a kertben, fóliában... Aztán vannak, akik öregségükre magukra maradnak. Őket kerestem nemrég, mert érdekel, hogyan élnek, milyen külső segítséget kapnak. Kinek kellene kezdeményeznie? Pódafa afféle „csöndes“ falu, ahol nemigen történnek említésre méltó dolgok - kivéve a minden évben nyaranta zajló csallóközi kutyakiállítást. A község egy kocsmával és egy új üzlettel dicsekedhet csupán. No, persze művelődési ház is van itt. Bár az elavult épület rég nem tölti be szerepét, azért néhanapján működik itt az ifjúsági klub, megtartja évzáró taggyűlését egyik-másik tömegszervezet. Az öregeknek azonban nincs hol összejönniük. Az évente egyszer megrendezett nyugdíjas-találkozót is a szomszéd faluban, Hegyétén, a szövetkezet éttermében tartják meg. Az idősek minden évben egyszer vagy kétszer kapnak vásárlási utalványt, de sem egy kis klub, sem kedvezményes étkezési lehetőség nincs. Kinek kellene kezdeményeznie: a nyugdíjasoknak vagy a helyi nemzeti bizottságnak? . .Egyáltalán, milyenek a falusi emberek igényei? A nyugdíjasoknál Három idős nyugdíjast kerestem fel, hogy megkérdezzem tőlük, hogyan telnek napjaik. N. Rózsi néni és László bácsi testvérek. Egyedül élnek egy házikóban, családjuk nincs. László bácsit, aki már 84 éves, az udvaron találom. Éppen fát fűrészel. A 77 éves Rózsi néni a konyhában tesz-vesz. Látogatásomon elámul, de szívélyesen fogad. A hétköznapokról beszélgetünk, közben persze az emlékek is felidéződnek.-Mi csak így egyszerűen, öregesen vagyunk. Abból az ezer-ezer korona nyugdíjból nem lehet nagy lábon élni, és nem is tudom, hogyan jönnénk ki belőle, ha nem lenne egy kis megspórolt pénzünk. Bár a kertben mind nehezebb a munka, azért a konyhára valót még magunk megtermesztjük, de többre már nem futja. Van egy-két tyúkunk is. Szerencsére mindig kapunk utalványokat és abból megvásárolhatjuk egy-két hónapra a főbb élelmiszereket. Nem elégedetlenkedhetünk, mert erőnkből futja a ház körüli teendők elvégzésére. Mosni, főzni, takarítani kell. Eltelik a nap. Rádiót is hallgatunk, tévét nézünk, olvasgatunk. Szerencsére a szomszédaink és körünkben ismerőseink is meglátogatnak bennünket- jólesik az embernek a beszélgetés. Egy időben nővérke is járt hozzánk, de már vagy két éve nem jött, pedig új szemüveg is kéne...- gondolkodik el Rózsi néni. - És egyszer a Vöröskereszt szervezetéből is voltak itt látogatóban - jaj, az igen jólesett! Ha lenne nyugdíjasklub, biztosan eljárnánk- egészíti ki testvére. - És szerintem az is jó lenne, ha minden falunak meglenne a maga öregotthona, ahol minden egyedül élő vagy elhagyatott idős ember berendezhetne magának egy kis szobát és ott gondoskodnának róla. Mert fájdalmas dolog lehet, ha valakit elszakítanak szülőfalujától, otthonától és idegen helyre, idegenek közé kerül... M. Ilona néni is jóval túl van a hetvenen, özvegy, egyedül lakik. Az aprócska ház udvarán csaholó kiskutya fogad.- Csak ő van, tyúkjaim sincsenek már- mondja miközben megbirkózik a házba vezető pár lépcsőfokkal. - Mikor az a nagy tél volt, alig tudtam az ólig elhányni a havat. Nem bírok már vesződni velük. A hangulatos kis szobában kályha duruzsol, kellemes meleget árasztva. A néni kávéval kínál.- Az ezer korona nyugdíj csak úgy elég, ha az ember nem pazarol. Pedig nincs sok mindenre szükségem. A ház körüli teendőket is alig bírom elvégezni. Főzni sincs nagyon kedvem. Magamra? Azért akad segítség, de az emberek ma mérnem olyan jóakaratúak, mint régen. A fiatalokról nem is beszélve - tiszteletlenek... Ilona néni eltöpreng egy kicsit, aztán arról beszél, hogyan telnek napjai. A magány kegyetlen dolog... a nyugdíjasklub, biztosan elmenne. .4 helyi nemzeti bizottságon Pódafa közigazgatásilag Hegyétéhez tartozik. Ott székel tehát a hnb. Az elnököt, Holly Ferencet arról faggattam, vajon mit tesznek ők a nyugdíjasokért.-Ez a kérdés már többször felmerült, de nincs megfelelő helyiségünk. Mivel tervezzük a művelődési ház felújítását, talán majd ott helyet tudunk adni egy nyugdijasklubnak is - tájékoztat az elnök.- Az üzlet új épületbe költözött, így a vendéglő mellett felszabadult egy helyiség, jobb híján talán ott is lehetne klubot nyitni - vetem közbe.- Oda cukrászdát szerettünk volna, de mivel a teremmel a dunaszerdahelyi Jednota rendelkezik, ők a vendéglő kibővítése mellett ■döntöttek, és az átépítést már megkezdték.- A nyugdíjasoknak nem tudnának kedvezményes áron legalább ebédet biztosítani?- Helyhiány miatt egyelőre ez is megoldhatatlan, pedig már gondoltunk rá. Talán a szövetkezet konyhája alkalmas lenne, de azt hiszem a pódafaiaknak ez sem lenne nagy segítség, mivel akkor Hegyétére kellene jönniük. ..- Talán a kihordás megoldható.- Az az igazság, hogy a hnb-n kevés a dolgozó. Ebben az ügyben inkább a polgári bizottságoknak kellene valamit tenniük, de azok szinte csak papíron léteznek. Nekik kellene kezdeményezniük, hiszen a képviselőknek kellene tudniuk, hogy körzetükben milyen problémákkal küszködnek az emberek. Mi támogatnánk őket. Különben is, ránk három falu dolgai tartoznak. És már sorolja is az akciókat, a terveket: erre lenne szükség, ezt tervezzük... vízvezeték, éjületfelújítások... *- Ernők úr, önt két éve jelölték erre a posztra, a nyugdíjasok problémája pedig nem éppen újkeletű, csak éppen senki sem törődött vele. De attól, hogy erről eddig nem beszéltek, még probléma volt, és az is marad, ha továbbra sem veszik figyelembe.- Én ez alatt a két év alatt elsősorban tapasztalatot gyűjtöttem, mivel azelőtt teljesen más munkakörben dolgoztam. Vannak már elképzeléseim, de meg kell javítani az emberek közti viszonyt, az együttműködést. A lakosság sok mindenben tőlünk várja a segítséget, de ők maguk nem lépnek. összegzésként Az elnöktől tehát megtudhattam, mi mindenre lenne szüksége a falunak, hogy a polgári bizottságok szinte nem működnek, és az emberek tőlük várnak mindent. A nyugdíjasokról pedig csak annyit, amennyit már amúgy is tudtam, hogy ügyükben, melyet senki sem képvisel igazán, továbbra sem várható változás. A megöregedett emberek itt élnek velünk: nem követelődznek, nem hangoskodnak, maradék erejükkel azon vannak, hogy bebizonyítsák - még ők is érnek valamit. Nyugdíjasklub Pódafán a közeljövőben aligha lesz, hiszen helyhiány miatt lehetetlen - nagyobb szükség volt a kocsma bővítésére... Kedvezményes ebéd sincs kilátásban, mert annak megvalósításához mozdulni kéne, meg kellene ugyebár szervezni. Az öregek megszokták, hogy senkire sem számíthatnak. Nem háborognak, megelégednek azzal, ami van. Régen a falu nem hanyagolta el az öregjeit, pedig még illetékes szervek sem voltak, amelyeknek a szociális program keretében feladatuk a nyugdíjasokról való gondoskodás. A kis közösségek önként vállalták ezt. Az esték a fonóban, kukorica- és tollfosztáskor jó alkalmak voltak arra, hogy az öregek koruknak megfelelő munkát végezhessenek, sót meséik, történeteik olyan élményt nyújtottak a legfia- talabbaknak, amely egész életükön végigkísérte őket... Igen, ma már más idők járnak, de talán a nyugdíjasok ügyét mégis meg lehetne oldani. Hiszen ha nagyszüleinket, szüleinket magukra hagyjuk, vajon gyermekeink milyen példát látnak tőlünk? Mi is éppen erre a sorsra juthatunk. A növény is csak úgy virul, ha a gyökereit is ápolják. Mivé leszünk gyökerek nélkül? Póda Erzsébet Könözsi István felvétele Szeretnék farmer lenni, de... Nos, igen, szeretnék farmer lenni, mégis elsősorban azoknak kívánom az egykori kisparaszti életformát, akik manapság - Gyóni Géza szerint - hosszú csahos nyelvvel kezdik siratni a szövetkezeti parasztságot. Dicshimnuszokat zengnek az egykori szántóvetők gyöngyéletéről, akiknek a feje fölött dalolt a pacsirta és tűzött a nap, s akik a látástól vakulásig tartó hajszában állítólag olyan „jólesően“ elfáradtak. A munkára ösztönzésnek, vagy inkább kényszerítésnek a megélhetésért, a mindennapi kenyérért folytatott küzdelem a legkeményebb eszköze. Furcsamód arról senki nem beszél, hogy a mezőgazdaságban dolgozó tízezrek termeléssel, időjárással, értékesítéssel, anyagbeszerzéssel kapcsolatos gondját-baját néhány gazdasági vezető vállalja magára. Már nem emlékszünk a példabeszédre, hogy egy szál vesszőt egy gyermek is könnyen eltörhet, viszont egy köteg vesszővel a felnőtt sem bír? Már nem igaz a mondás, hogy egységben az erő? Milyen könnyelműen kijelentik egyesek, fel kell oszlatni a szövetkezeteket. A hogyanról nem beszél senki. Talán daraboljuk szét a nagyparcellás gazdálkodáshoz készült gépeket is, vagy egyszerűen olvasszuk be őket, és csináljunk helyettük kistraktorokat? Bontsuk el a korszerű gazdasági épületeket és a bontási anyagból ki-ki építsen magának saját istállót a családi ház parkosított udvarán? A közösből adjunk mindenkinek egy-két tehenet, sertést és bízóbikát? Szedjük darabokra az Alfa-Laval fejöberendezést és az alkotóelemeit sorsoljuk ki? Vajon mihez kezd a saját részével, akinek mondjuk a vákuumszivattyú jut? Gyanítom, soha nem volt kapa vagy kasza annak a kezében, aki ma hangzatos ódákat zeng a pacsirtadalos paraszti életről. Mégis, hogyan képzelik el a földosztást? Tíz-húsz vagy netán százfelé osztanánk a közöst? Ha minden tagnak adunk a földből, legfeljebb 4-5 hektár jut fejenként, ez pedig a farmergazdálkodáshoz nem elég. Ahhoz legalább 30-50 hektár kell. S ha ennyit adunk egyeseknek, mi lesz a többi szövetkezeti taggal? Talán szegődjenek el a farmerekhez? És a farmereket választani vagy netán sorsolni fogják? Egyesek szerint a földet vissza kell adni a régi tulajdonosoknak. És ha az ő földjeiket történetesen beépítették, kinek a jogos tulajdonát vegyük el, hogy mások megkaphassák a sajátjukat? A földosztás módja sem tisztázott, hisz az országban, sőt egy-egy dűlőben is akad jó és rossz föld. Ha igazságosan akarunk osztozkodni, megint lesznek nadrágszíjparcellák, melyeken nem a kombájn, de még a ló is csak nehezen tud megfordulni. Nem akarom a közös gazdálkodás előnyeit olyan elcsépelt érvekkel bizonygatni, hogy 1947-ben még mosógépe sem volt a parasztembernek, ma pedig szép háza, autója és színestelevíziója van. Megdolgozott érte, megérdemli. Meggyőződésem, hogy szövetkezeteink jövőben bízó, állandóan többre és jobbra vágyó tagsága közös munkával, talpraesett és hozzáértő vezetéssel képes megteremteni az élet állandóan javuló feltételeit. Ezért a szövetkezetek bomlasztása, szétosztása helyett arra kell törekedni, hogy demokratikus választások útján olyan embereket állítsanak a közösségek élére, akik nemcsak beszélni, de vezetni is tudnak és mesterei a szakmájuknak. Persze annak a módját is meg kell találni, hogyan kárpótolják azokat, akik a szövetkezetesítés idején vagyonilag károsodtak. Ezt a problémát mielőbb rendezni kell, hogy a szövetkezeti mozgalmat ne árnyékolja be az igazságtalanság. Az egykori kéttehenes és hatökrös gazdák számára egyformán csapást és fájdalmat jelentett, hogy akaratuk ellenére megfosztották őket jogos tulajdonuktól. Ha őket már nem lehet, legalább az utódaikat kárpótoljuk ezért a fájdalomért. Ahogy én látom, meglehetősen nagy a fejetlenség az országban, a hirtelen ébredt demokrácia még nem talált magára. Nem szabad a gondokat elhamarkodott, gyakran felelőtlen kijelentésekkel és követelésekkel tetézni, örüljünk neki, hogy'a földművesek, főleg a szövetkezeti tagok, egyelőre nem fenyegetnek sztrájkkal. Etetnek, fejnek, készülnek az új termés megalapozására. Mi következne, ha nem így tennének? Videomagnó nélkül még kibírjuk egy ideig, de mi van akkor, ha nem lesz elég kenyér, tej vagy hús? Meglehet, magam is szeretnék farmer lenni, mégis óvatosságra intem a hirtelenkedőket. Bartal Rudolf 60 éves szövetkezeti tag, Bős 1990.111.16. ük, i *| $ Hppp « 'w ^ | T S f i f J W!< i 11 \ ?. iB <■ -A * - :*^a^AwÍi B?r j* Ä Piáii, ! m ; *- '"■» '*** *g£g|* j I ■» “Z «53 ] WiV Un1 \j 9 ri^j 9 ífÜ l ^^á^sr
