Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám
ŐBUJBSBfl » Ko már om725 éves Jubileumi i kiállításra készül a Duna Menti Múzeum Komárom az idén emlékezik meg várossá nyilvánításának 725. évfordulójáról. Az évforduló alkalmából a komáromi Duna Menti Múzeum reprezentatív dokumentációs kiállítást készít. Mivel a nyilvánosság mindig nagy érdeklődést tanúsított a múzeum különböző érdekes rendezvényei iránt, megkérdeztem Sinka Beatrixet, a múzeum történészét, mondjon néhány szót a készülő kiállításról.- A város 725. évfordulója alkalmából az elmúlt évszázadok tükrében szeretnénk bemutatni a város kiváltságait, jellegét, szimbólumait, zászlóit, pecsétjeit, címereit - többek között IV. Béla, Mátyás, Leopold és Mária Terézia korából. IV. Béla király adományozó levelének a város kiváltságait tartalmazó eredeti példánya az elmúlt évszázadok folyamán elveszett. Csak annak 1504-ből származó másolatát tudtuk megszerezni az Esztergomi Prímási Világi Levéltárból. A Szabad Királyi Város jogának elnyerésére irányuló törekvéseket a különböző értékes történelmi dokumentumok tükrözik. Nagyon értékes dokumentum például Mária Terézia 4745-ből származó díszes kiállítású szabadságlevele, amely Komáromot a szabad királyi városok közé sorolja. Az értékes dokumentumot 1745. április 3-án Kiss István bíró mutatta be a város elöljáróságának. A húsz pontból álló kiváltságlevél számos joggal, kedvezménnyel, szabadságjoggal és különböző kiváltságokkal ruházta fel a várost. Nagyon lényeges volt a 7. pont, amely kimondja, hogy a városi hatóság a polgári és többi lakosság - bármily nemzetiségű, rendű és állapotú legyen -, a helyi hatóságtól függ, s a komáromi helyőrség kapitányának joghatósága csak a várra és katonaszemélyekre korlátozódjék ... A kiállítás dokumentumai természetesen végigkísérik a Duna mindkét oldalán levő város történetét. • A történelmi dokumentumok mellett napjainkat is szemlélteti a kiállítás?- A városi kiváltságok elnyeréséért vívott küzdelmekről szóló dokumentumok az 1960. évvel végződnek, amikor megalakult a Komáromi Városi Nemzeti Bizottság. Tervrajzok, makettek segítségével villanásszerűen mutatjuk be a város fejlődésének főbb mozzanatait.-A dokumentációs kiállítást jól kiegészíti a néprajzi rész is - szólt közbe a beszélgetésbe dr. Fehérvári Magda, a múzeum néprajzosa. - A Forma és díszítés című kiállítás a dokumentumok mellett főleg a járás és a város néprajzi emlékeit, így a különböző tájjellegű népviseleteket, kerámiákat sorakoztatja fel. Érdekességnek számítanak a komáromi festett ládák a 19. századból. • S végül azt tudakoljuk Kaj- tár Józseftől, a múzeum igazgatójától, mikor nyílik meg a nagyközönség számára a készülő jubileumi kiállítás.-Az eredeti tervtől eltérően nem március 30-án, hanem április 6-án nyitjuk meg ünnepélyesen, s szeretettel várunk mindenkit, aki szereti városunkat, Komáromot és még jobban meg akarja ismerni érdekes, sokrétű történetét. Dr. Bende István 1990.111.16. Nóra története Nóra falun nevelkedett, falun él most is. Régóta ismerem, tudom róla, hogy művelt nő és azt is, hogy idestova húsz éve él együtt férjével boldogtalan házasságban. Napirenden vannak náluk a veszekedések, s ha férje ittas, nemegyszer bántalmazza is. Nóráék nagylánya gimnazista, fiuk nyolcadikos. Mindenük megvan - a szereteten, megértésen kívül. Miért nem döntöttek már régen a válás mellett? Mi az, ami összetartja a családot? Erről faggattam Nórát, mert története talán tanulságos lehet sok fiatal számára.-Férjem idősebb nálam, öt teljes évig udvarolt nekem. Eny- nyi idő alatt volt alkalmam megismerni bogarait, megtudtam róla, hogy akaratos, önfejű, az alkoholt sem veti meg, ám ha valamit el akart érni vagy ha megbántott és elutasítottam, végtelenül figyelmes és kedves is tudott lenni. Szüléimét is meg-meglepte egy-két aprósággal, és ez nekik nagyon tetszett. Mivel előtte még senkivel sem jártam, nem ismertem a férfiakat, én naiv, azt hittem, bizonyosan minden férfi ilyen. Hiszen a mi falunkban szinte minden fiatalember kocsmába járt, és persze az volt a legvagányabb, aki a legtöbbet bírt inni, meg fizetni másoknak. O pedig először a kocsmába ment, utána hozzám, majd megint vissza az ivóba. Többször is eljött hozzánk leánykérőbe, de mindig azzal utasítottam el, várjon, míg befejezem az iskolát. Az az igazság, hogy tetszett nekem, szerettem is ót, mert ha józan volt, akkor bámulatosan viselkedett, mégis féltem a házasságtól. Szüleim ad- dig-addig beszéltek, Károly rendes ember, jól keres, már építkezni is elkezdett, jó sorom lesz mellette, meg aztán mit szól a falu, hogy ennyi ideje járt hozzám én meg kikosarazom - míg beadtam a derekamat, és hozzámentem. Az esküvő előtt egy időre mintha meg is javult volna... Másfél évig az anyósoméknál laktunk. Ott persze mint fiatal menyecskének mindent nekem kellett elvégeznem. Azt nem mondhatom, hogy a férjem nem dolgozott, mert ő különmunkát vállalt. Mellékesen a fizetése másfélszeresét is megkereste. Késő este járt haza, de az állatok, a kert és az ö különmunkája jóI hozott a konyhára. Kislányunk megszületése után pár hónappal beköltöztünk az új házba. A lakást minden gond nélkül be tudtuk rendezni, és itt már senki sem szólt bele, melyik napon mit főzzek, a nap melyik órájában mit csináljak. Azt hittem, ha különköltözünk, minden más lesz, de lényegében nem sok minden változott. Aztán megszületett a kisfiúnk. Abban reménykedtem, hogy végre „igazi“ család leszünk, hogy a férjem többet foglalkozik majd velünk, hiszen már csaknem mindenünk megvolt - szép bútorunk, magnónk, rádiónk, televíziónk, a legmodernebb háztartási cikkek. Károly azonban azt mondta, a televíziót színesre kell cserélni, mert a faluban már majdnem mindenkinek az van, aztán kocsit is kellene vennünk... És a hajfás folytatódott. Továbbra is vállalt mellékes munkát, és kertészkedtünk is. Ö este későn és ittasan járt haza, és soha sehova sem mentünk, sem együtt, sem külön. Ekkor már nem bírtam szó nélkül. Először szépen kértem, legyen többet itthon, hiszen már mindenünk megvan. És különben is, minek kellett például az autó, ha sehová sem járunk? Aztán egyre idegesebb lettem. Mind többet veszekedtünk, mind többet ivott, sőt kezdett éjjelente kimaradozni. Aztán azt is megtudtam, hogy megcsal. Nem értettem az egészet, nem tudtam, mitévő legyek. Nem volt kivel ezt a dolgot megbeszélnem, mert ha öt kérdeztem - már amikor józan volt kinevetett, azt állította, semmi alapja a gyanúsítga- tásnak. Kiköltöztem a hálószobából. Válással fenyegetőztem, mert azt hittem, ez hat majd, és legalább a gyerekekkel többet törődik. Naiv voltam, megint. Semmi sem segített. Ha józan volt, a világ legjobb emberét láttam benne, ha ivott, teljesen kivetkőzött magából, és ha veszekedtem vele ilyenkor, akkor nemegyszer kék- re-zöldre vert. Ha anyósomnak panaszkodtam, engem okolt a fia „boldogtalansága“ miatt, ha szüleimnek mondtam el bánatomat, akkor meg ók vádoltak azzal, hogy nem vagyok elég keménykezű, sem elég megértő, hiszen a férfiembernek meg kell néha innia a magáét. A gyerekeknek mindent megvesz most is: lemezeket, ékszereket, a fiunknak már most megvásárolta a mopedet, pénzt is ad nekik, ha valamit meg akarnak venni, de azt hiszem, amióta megszülettek, még egyszer sem beszélgetett el velük igazán. Én igyekszem sokat foglalkozni velük, már amennyire időmből és erőmből futja, de tudom, ehhez két ember kell. Ók is sokszor megkérdezik, miért kiabálunk mi mindig? Miért nem megyünk el inkább együtt kirándulni? Mit is válaszolhatnék ilyenkor? A faluban, tudom, sokan irigyelnek bennünket, gyakran mondták már nekem, milyen jól megy a sorom. No igen, de milyen áron? Láthattad, mindenünk megvan. Férjem jól keres, a munkát nem veti meg - no persze az italt, meg mást sem. Mit tehetnék? Az életem pokol! Minden nap rettegek, vajon hazajön-e, és ha megjön, nem kezdődik-e megint a veszekedés, a verekedés? A válásra nagyon sokat gondoltam már, vele is beszéltem erről, de nem egyezik bele. És be kell vallanom, én sem tudom rászánni magam a döntő lépésre. Hogy miért? Ezen is sokat gondolkodtam már, de a válasz nem egyszerű és nem köny- nyű. Talán a gyerekek miatt, hiszen igazán jólétben nevelkedhetnek, s ha különválnánk, nem tudnám nekik mindezt előteremteni. Meg aztán ezt a szép házat sem szeretném itthagyni, hiszen az én munkám is benne van - meg hova is mennék? És egyáltalán, mit szólnának a faluban? Biztosan engem okolnának, hiszen a férjem mindent megteremtett, dolgoznom se kellett, csak a ház körül. És hogy ivott? Hiszen az nem halálos bún... A válást mindenesetre addig elhalasztóm, amig a gyerekeket szárnyukra nem engedem. Egy azonban biztos, a párválasztást egyedül rájuk bízom, döntsenek maguk az életükről! A házasságom elviselhetetlen, mégis tűrök. Biztosan sokan elítélnek ezért, de tudom, hogy ezzel a problémával nem vagyok egyedül. Mert azért az anyagi jólét sokat jelent... Talán engem is ez tart vissza attól, hogy vállaljam a válási huzavonákat. Pedig a helyes megoldás talán az lenne, ha új életet kezdenék. De hogyan...? Jól döntött-e Nóra? Helyes-e, hogy az állandó idegfeszültséget választja? Tényleg csak a gyerekek miatt vállalja mindezt? Jót tesznek a gyerekeknek a napirenden lévő veszekedések? Ezekre a kérdésekre Nóra nem tudott egyértelmű választ adni. A válások hazai aránya arról tanúskodik, hogy a helyes párválasztás nem erős oldalunk - ráadásul milyen sok lehet a Nóráéhoz hasonló házasságok száma? Egy tapasztalt pszichológus szerint, vidéken sok férj és feleség inkább az együttmaradás mellett dönt, mert faluhelyen még mindig az a nézet uralkodik, hogy válni szégyen és a házassági tanácsadó felkeresése szintén. De nem inkább az a hiba, hogy az anyagi jólétért cserébe feláldozzuk emberi érzéseinket?! ED.
