Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-09 / 10. szám
A kapu melletti pádon egy öregember üldögélt. Ugyan - olyan fáradt és bágyatag ö is, mint ez az estébe hajló meleg nap. Valaha neki is ragyogott a napsugár, ö is vígan járt-kelt a földön, és szilárdnak érezte a talpa alatt. Most este van - a falun páraként szétömlő csöndes este. Szikár, hosszú karú legény ült le mellé a padra, akinek folyton ráncok vonaglottak az arcán. Ez a fajta csak látszatra gyönge, a valóságban szívós, mint a ló. A legény nagyot sóhajtott, és rágyújtott egy cigarettára.- Sétálsz, Ivan? - kérdezte az öreg.- Nem séta ez, apó - felelte rövid szünet után Ivan. - Kujtorgok, mint eqy kivert kutya. Nincs másfél rubeled? ,- Honnan?- Majd szétszakad a kobakom. — Hogy megy a munka?- Sehogy. Azt mondja, fogd a vasvillát, és indulj a jószágtelepre. - Kicsoda, az igazgató?- Az hát. Pedig nekem három szakmám van, és majd kilenc osztályom. ítéld meg magad, ha olyan bölcs vagy.- Mennyi időre vonták be a jogosítványodat?- Egy évre. Pedig csak egy kis korsó sört ittam! Meg egy pohárka vöröset. És ő erre megvadult... A múlt év óta leselkedett rám, a kígyó. Akkor bemattoltam, ö erre megvadult...-Tudod, öcsém, te olyan... heves vérű vagy! Egy kicsit akkurátu- sabbnak kell lenned. Most mire mész velük? Vezetők...- No és?- No és most ülhetsz a fenekeden. Három szakmád van, és ülsz majd a fenekeden. Van, amikor hallgatni is tudni kell. A kertekben meggyújtották a gazt - nemsokára ideér a szaga. Évről évre ugyanolyan, és mégsem únja meg az ember, egyre csak szívná magába a füst és a föld összevegyült kesernyés szagát.- Van, amikor hallgatni is tudni kell, öcsém - ismételte meg az öreg, s a kertekben fellobbanó apró tüzeket figyelte. - A mi sorsunk már ilyen.- Nem vagyok én olyan veszekedő természet - dünnyögte kelletlenül Ivan. - De ha egy ilyen belém akad... Az a lényeg, hogy a szabályokat nem sértettem meg! - kiáltott fel keserűen. - Egy pohár borért meg egy korsó sörért egy évre letiltani az embert!... A parazitája!- Nézz csak át a sövényen, ott van-e a kertben a feleségem?- Minek?- A kemence alatt van egy üveg kisüstim. Kihoznám neked, hogy vigasztalódj. Ivan felugrott, és benézett a kertbe.- Ott van - mondta - a túlsó sarokban. Ránk se hederít.- Az öreg bement a házba, kihozta az üveg kisüstit, meg egy darab cipót, s egy poharat is.- Miért nem mondtad mindjárt! - szólalt meg Ivan. - Csak ül és hallgat!... - Teletöltötte a poharát, és egy hajtásra kiitta. - Én az ilyet jobban szeretem, mint a boltit. Olyan ennek a szaga, mint a benziné, - nem hagyja sokat gondolkozni az embert. Khm!... Igyál! Kétszer any- nyit, mint én. Az öreg nyugodtan ivott, és a cipóból is harapott.- Mint a benzin, igaz-e?- Az ám! - Ivan a tenyerével megpaskolta a mellkasát. - Igv már lehet élni. Köszönöm, apó. Kersz-e az enyémből? - s az öreg felé nyújtotta a Pamíros dobozt. Az öreg remegő ujjaival nehezen kikapart egy cigarettát, lassan meg- sodorgatta, gondosan szemügyre vette, és rágyújtott.- Petyka szokott-e írni?- Szokott. Meghalok én nemsokára, Ivan. Ivan csodálkozva nézett az öregre.- Fütyülj rá!...- Ha fütyülsz, ha nem, egyre megy... - Az öreg nyugodtan beszélt.- Fáj valamid? Hol fáj?- Sehol. Csak érzem. Ha majd ennyi éves leszel, te is érezni fogod. Ivánt jókedvre hangolta a kisüsti, nem kívánt a halálról beszélni.- Fütyülj rá! - mondta. - Eléldegélsz te még. Kihozzam-e a harmonikámat?- Hozd! Ivan átszaladt az úton, s eltűnt a házban... S elég sokáig ott is maradt. Végre megjelent a harmonikával, de ismét kedvetlen volt.-Anyám... - mondta. - Sajnálom szegényt...- Szóval mégis menni akarsz?- Hát mit tehet az ember? - Ivánon látszik, hogy épp csak néhány szót váltott az anyjával. - Nem nekem való ez... Úgyis frászt ér az egész! Én végigjártam az északi tenger útvonalát... Én első osztályú motoros, géplakatos vagyok... Rendben van, egy évig nem fogok vezetni, de igazán nem... Vigye el az ördög. - Kezébe vette a harmonikát, valamit játszani kezdett, majd újra letette. Szomorúság lett rajta úrrá. - Nekem se rózsás az életem, öreg. Kegyetlen élet. Ugye, megnősültem a Távol-Keleten. Született egy kislányunk... Erre az asszony ravaszul fogja magát, és hazautazik az anyjához Leningrádba. Érted?- Sokszor elmesélte már, hogyan házasodott.- Miért éppen Leningrádba?- Ő a Távol-Keleten a technikum költségeit dolgozta le. De vigye el az ördög. Nem érdekel, csak a lányomat sajnálom. Álmomban sokszor itt van velem.- Most hozzá utazol?- Az asszonyhoz?! Hiszen második éve férjnél van... Szép, fiatal bőr.- Akkor hová?- Egy pasashoz... Bányába... ... Az is lehet, hogy nem örökre. Lehet, hogy csak egy évre...- Tőletek most senkit sem engednek el egy évre. Sokan igen köny- nyen itt hagyták az otthonukat.- De hát mit csinálnék én itthon?!- kiáltott fel ismét Ivan. Talán a... talán... Ördög vigye az egészet!- Meghúzta a harmonikát, rázendített és énekelt is, erőszakolt vidámsággal, szilajul:- Volt nekem is feleségem, um - pa - ra - ra - rá! De itt hagyott, milyen szégyen, um - pa - ra - ra - rá! Megijedtél, te kígyó? Vége van - így jó... Az öreg szótlanul hallgatta.- Magam szereztem - mondta Ivan. - Kapásból. Akár egész éjszaka is fújhatom.- Bolond vagy te, Vanyka- mondta az öreg. - Dolgoznál egy évig a sertéstelepen, és kész... Nem sajnálod az anyádat? Egész életét magában élte le. Ivan abbahagyta a játékot. Hosz- szan hallgatott.- Nem arról -van szó, bátyám. Megsértettek. Mit gondolsz, nálunk nem akadt volna hely a számomra? Számított volna nekik, ha eggyel több lakatosuk van? Könyörgöm... Az igazgatónak is a begyében vagyok. Néhányszor hazakísértem a lányát a klubból, és máris kétség- beesett. Féltheti is a lányát, elég butuska. Én meg nem vagyok szívbajos. Csináltam volna neki egy szép kis ajándékot. De kár is beszélni erről, mert nem csináltam.- Hogy a kötényébe vigye haza? Olyan ajándékot?- Ühüm. Szolid, kis ajándékot. Március nyolcadikára. i - Ezt tudjátok ti.- Szomorú élet ez, bátyó. Miért van ez így? Semmihez sincs kedvem ... mint ahogy... tanúskodni se volt... Mert egyszer én már tanúskodtam is: A Távol-Keleten, ahol dolgoztam, egy suhanc belevágott a másik arcába, és annak a szemüveg megsértette a szemét. Én meg ülök a bíróságon, és nem tudom megérteni, minek is vagyok ott. Egészében véve ostoba ügy volt. De láttam - hát közöm van hozzá. Teljesen kiborított az a tárgyalás. Ivan a kertekben lobogó tüzeket nézte, felsóhajtott, s hallgatott egy ideig. - Itt is úgy van. Ülök, és azt gondolom: „Minek vagyok én itt?“ A tárgyalás hosszú volt, de véget ért, én pedig kijöttem. De innét hová mehetsz ki? Sehová.- Innét csak egy helyre mehetsz, a másvilágra. Ivan töltött és kiitta.- Nincs boldogság ezen a földön- mondta, és kiköpött. - Töltsék neked is?- Tölts!- Neked érdemes volt élned?- Az öreg hosszan hallgatott.- A te korodban én nem gondoltam ilyesmire - szólalt meg halkan.- Én három ember helyett dolgoztam, hogy egy kenyeret megkeressek! Ha mind egy csomóba raknám, az egész falúnak egy évig lenne mit ennie. Nem volt mikor ilyenekre gondolni.- Én meg nem tudom, miért dolgozom. Érted? Én is elszegődtem, dolgozom. De ha megkérdezed: „Miért?“ - nem tudom megmondani. Talán csak, hogy telefaljam magam? Nos, mondjuk, telefaltam magam. De mi lesz azután? - Ivan ezt komolyan kérdezte, várta, mit felel rá az öreg. - Mi lesz hát aztán? Valahogy minden lélek olyan her- vatag...- Túl messzire mentünk - mondta magyarázólag az öreg.- Te se tudod. A te idődben semkában... ördögök... Henye népség. A nap még javában süt, de ők már szaladnak haza a mezőről. Méghozzá traktoron, nótaszóval!... Eh... ilyen munkásokat. A klubokban fü- tyürészni, ajándékokat csinálni az apáknak... Ezt tudjátok.- Nem, olyan élet most már nem lesz, hogy... Egyébként látszatra igazad van, hiszen a ló is dolgozik...- Ő szégyell a sertéstelepen dolgozni! És sertéshúst nem szégyellsz enni?- Nem értesz te ehhez, bátyó - sóhajtott fel Ivan.- Mi hová menjünk?- Én csak annyit mondok neked: megcsömörlöttem! Hogyan tovább? Nem tudom. De azt tudom, hogy az engem nem elégít ki. Én nem tudok félgőzzel dolgozni. Eh, félgőzzel soha ne-em, ne-e-e-e-em... Énekelt ismét. Az öreg nevetett.- Kelekótya. A feleséged miért hagyott ott? Ittál talán?- Én nem vagyok ficsúr, apó, én első osztályú flottaspecialista voltam. Hogy miért... Nem tudom. Azt Ivan korán kelt. Kis ideig az ágy szélén üldögélt, s a mennyezetet nézte. Zavaros volt a feje, sajgott a lelke. Hozzálátott az öltözködéshez. , Anyja begyújtott a kemencébe: ismét füstszaggal telt meg a levegő, csakhogy ez másféle illat volt - kéreg szagára emlékeztető, száraz, reggeli illat. Amikor az anyja kiment az utcára, és kinyitotta az ajtót, kintről frissesség áramlott be, ugyanaz a frissesség, amilyet az üvegszemű gyenge jégréteggel bevont pocsolya lehel ki magából, az apró zúzmara- gyöngyökkel meghintett rögök vagy a tegnapi kerti ^üzek fészke, melyben szürke, langyos és súlyos a hamu vagy a haraszt, amelyet átnedvesített a tavasz, de ha lépked rajta az ember, mégis hangosan zizeg a talpa alatt.- Elmenjek az igazgatóhoz és megkérjem?... - szólalt meg az anyja. Ivan borotválkozott.-Még mit nem! Ha a lába elé omlanál, az talán megindítaná. De hát akkor most mi lesz? - Az anyja igyekezett úgy beszélni, hogy a hangja ne kérlelő, hanem a lehető legmeggyőzőbb legyen, megértette: ez a beszélgetésük bizonyára az utolsó. - Az ember megy és kér. Nem törik ki a nyelve...- Én mentem. És kértem...- Ismerlek én téged, hogyan kértél te, a te konok fejeddel! Ti csak veszekedni tudtok...- Elég, mama. Az anyja nem bírta tovább, leült a kocsi hágcsójára, és halk zokogásba, majd jajveszékelésbe fogott:- Hova készülsz? Az isten háta mögé... Hát nekem már egész életemben küszködnöm kell? Miért csak magadra gondolsz, fiam? Ivan tudja, hogy könnyek nélkül nem fog menni a dolog. Ettől sajgott annyira a lelke, szorult el a szíve. S ettől volt olyan borongós a kedve már időnap előtt.- Ne sírj, anyám, nem katonának megyek én!... Dolgozni fogok én ott is. Vigye el az ördög ezt az életet! Mindig csak a könnyek!... Már lélegezni se tudom tőlük...- Elmennék, megkérném... nincs neki kőből a szíve, csak mennék vele valamire. Vagy menj el te a felügyelőhöz... Se szó, se beszéd, csak összecsomagolsz, és már utaznál is. Itt van Kolka Zavjalov, tőle is elvették a jogosítványt, de ö elment, és beszélt velük... Szóból ért az ember...- Már a milíciára adták az ügyet. Késő.- Elmennél a milíciára is...- Hó-hó! - torpant meg Ivan. - Te aztán...- Istenem, istenem. Az egész életemet így kell leélnem. Miért vertél meg ilyen keserű sorssal! Tán megátkozott valaki... ? Ivan elviselhetetlen lelki fájdalmat érzett. Kiment az udvarrá, a kézmosónál megmosakodott, s egy szál ujjatlan trikóban megállt a lapuban... Végigtekintett a falun. Minden zugát ismerte. Holdas éjszakákon hányszor elfogta a sóvárgás, ezekben a szűk kis utcácskákban ...! Az annyira óhajtott keménység, amelyre a szívnek nagy utak előtt szüksége van, valahogy késlekedett. Nem félt ő az utazástól, de kemény szív kell hozzá, meg egy kis vidámság. Valahonnét elősompolygott Gyík, a kutya, s hízelegve körülugrálta, körülnyaldosta Ivánt.- Nocsak! - Ivan eltolta magától, és bement a házba. Anyja éppen megterítette az asztalt.- Eldolgoznál a sertéstelepen... Az anyák végtelenül állhatatosak. És gyámoltalanok.- Semmi szín alatt - mondta Ivan keményen. - Rajtam nevetne az egész falu. Tudom én, miért akar engem kiűzni a sertéstelepre...! Csakhogy ez nem fog neki sikerülni.- Istenem, istenem... ... Megreggeliztek. Anyja mindent belerakott a bőröndbe, majd leült a padlóra a nyitott bőrönd mellé, és megint sírva fakadt. De most már nem jajveszékelt.- Egy évet ledolgozok ott, és hazajövök. Mit szólsz hozzá...? milyen fejlődés se volt, hát meg voltatok elégedve... Ti csak szuny- nyadoztatok. Én nem tudok úgy élni, ahogy ti éltetek. Nekem valamivel több kell.- Tölts még - kérte az öreg. Kiitta, s szintén kiköpött. - Százlábúak- mondta hirtelen feldühödve. - Ro- hangásztok a földön ide-oda, ide- oda, és semmi értelme az egésznek. Elárasztottátok gépekkel a földet, és... A rákot, azt mi okozza? A benzinetek, a széngáz. Nemsokára gyereket se fogtok tudni nemzeni.- Ne beszélj.- Úgy érzik, hogy rosszul élnek, közben pedig állandóan hencegnek. ,,Fejlő-d-és!“ Hát akkor mitől undorodsz annyira?- Mi hozott ki ennyire a sodrodból? Az, hogy szunnyadozóknak neveztelek titeket? Hát nem azok vagytok?-Ti meg naplopók. Kifogástalan naplopók. Olyanok vagytok, mint a sáska: neki, az aljasnak, egy fuvarért egy rubel húszat fizetnek... egy nap négy rubelt is megkereshet, pedig csak kettőt fordul, és már fogja is ki a lovakat. Nekem egy huszonöt sztotyinkát számoltak egy fordulóért, pedig én öt-öt fordulót csináltam, három, sőt négy fogaton. Megkeresed a munkaegységedet, és vársz egy évig, hogy mennyit adnak rá. És egy nagy semmit adtak rá. Ti meg keseregtek: nem tudom, miért dolgozom! Neked havi másfél ezerért nem akaródzik dolgoznod, nekem meg azért a pénzért egy egész nyarat át kellett gürcölnöm.- Nekem nem kell annyi pénz- mondta Ivan, mintegy felbújtvS'áz öreget. - Meg tudod ezt érteni? , Nekem valami más kell!- Nem kell, de nincs másfél rubeled, hogy pálinkát vegyél rajta. Kére- getni jársz, mint egy koldus... Neki nem kell! Az anyja elsorvadt a munhiszem, csak azért, mert nem voltam ficsúr.- Mi nem voltál?- Ezt így mondják... - Ivan letette a harmonikát a padra, rágyújtott, sokáig hallgatott. Majd váratlanul, tréfálkozás nélkül, valami visszafojtott remegéssel, fájdalmasan azt mondta:- Az igazat megvallva, nem tudom, miért is élek.- Meg kell nősülnöd.- Csodálkozom. Hiszen nem vagyok én ostoba. De mivel nyugtassam meg a lelkemet? Mit kér az aljas szajhája tőlem? Hogy lehet az, hogy én ezt nem értem!- Nősülj meg, nem fogsz gyötrődni. Nyugtod lesz.-"Nem, az se megoldás. Nekem égnem kell a szerelemtől. De hol találsz itt ilyen szerelmet!... Nem értem: csak egyedül én vagyok-e így vele, vagy mások is, csak ők hallgatnak... Ha hiszed, ha nem: éjszaka töprengek, és olyan kínjaim vannak, hogy ordítani tudnék. De miért?- Pfuj! - Az öreg megcsóválta a fejét. Teljesen tönkrement ez a nép. S a nap csöndesen haldokolva meleg nyirkossággá bomlott. Egyre inkább besötétedett. A kertekben fényesebben parázslottak a tüzek, s mind erősebben érződött a levegőben a füst szaga. Az emberek még sokáig fogják hordani a tűzre a ha- rasztot, és sokáig fognak beszélgetni. A hangjuk majd tisztábban zeng, és lassan elülnek a zajok, hol egészen közel azt mondja majd egy zengő férfihang:- No, gyerünk, itt az ideje. Amilyen csendesen, nyugodtan és szomorúan múlik el az átélt nap, olyan hangosan, fényesen és mozgalmasan kezdődik az új. A kakasok hangja bezengi az egész falut. Az emberek talpra ugranak, sietnek. S mégis elkésnek. Anyja m<^c- Lehet, h< fiam. - Fein« szinte csurgc gés, a rém - Megkérem- Mama...- És ha li a milícián? A nák el? De m ka Zavjalov n kit? Bizony, h- Ebben a nánk, hogy k őket, vagy ók x Eljött az ii gyen a kém lommal, ha I dúlt, az anyja szór csókolja azt mondja: ahogyan etei áldj meg a ho minden alkalc a mondókat, emlékezetébe Ivan hán a kemence m mondta:- Kemence etettél-itattál a hosszú útra S elindulta anya, a fiú m< Ivan neniK elkísérje, nen berek leskelő azt mondják ugyan hová n Az úton öreg apóval, i előtt elbeszélt Ivan megái ha megáll, az vele tovább, visszamegy a- Hát elméi- Elmegyek Rágyújtotta- Halásztál'- Megpróbí lót... Korán v<- Korán. Az anyja mi kötényén a i miről beszélge nődés nélkül majd a fia elrr- Aztán ne öreg. - A vár denki idegen meg vele...- Ejnye, he betörő? Még álldogi- No hát ist öreg.- Jó egész: Ezzel az ör< Ivan az anyjár kintetét előre amerre menni lépkedett az o Mentek egy- Mama... vissza. Anyja! ént Ivan gyöngéd A feje megrez kasán. Ez a p hezebb. Mos' magától az e neki és elindu- Elég, any tön írok, mihi félj, semmi ba is utaznak. Ne Az anyja ke állva maradt, ostoba kutya ; Mindig elkísér kahelyére.- Takarodj rágósán Ivan. Gyík megc futott tovább e- Gyík! Gyí Gyík odasz gyetlenül bele költ és félreu nézett a gazdi ment tovább a farkát, helyt nem iramodot S értetlenül ne Mozdulatlar ra maradt any- Nem, egy bernek a föle lesz - gondolt foggal. S gyor utcán, az autói I Köv /aszilij Suksinl
